A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-16 / 11. szám
súlyos betegségük miatt már mankón sem tudtak járni, kocsikon, szekereken hozták el őket a gyógyforráshoz. A nép csodaforrásnak nevezte el a bajmóci gyógyvizet. Paky Péter, a kapzsi várúr sokáig tűnődött azon, hogyan lehetne a gyógyvizén is pénzt, aranyat harácsolni. Neki az sem volt elég, hogy jó termés idején kétszer, sőt háromszor is szedett árendát, nem törődött azzal, hogy szorgalmas jobbágyainak és családjuknak nem maradt betevő falatjuk, ő csak egyet: az aranyat, gazdagságot látta. Minél többje volt. annál többet akart... Pénztára már tömve volt arannyal, a környező földeket mind fölvásárolta. Aki jószántából nem adta el neki a földecskéjét, azt különböző rafinált módszerekkel tönkretette, vagyonát bezsebelte. Álmatlan éjszakáin azon töprengett, hogyan lehetne még növelni vagyonát, hogyan lehetne még több aranyat harácsolni. — Nagyszerű ötlet! Azonnal hozzá kell látni a megvalósításához! — ugrott ki egyik éjszaka ágyából, felkeltette sáfárját, aki éppen olyan kapzsi volt, mint az ura. — Azonnal munkához kell látni, nagy kár, hogy ez az ötlet már régen nem jutott az eszembe! A sáfár álmosan, bambán bámulta urát. — Milyen ötlet? Mit kell azonnal megkezdeni... ? — kérdezte motyogva. — A csodaforrást fallal vesszük körül! Majd csak az fürödhet a gyógyvízben, aki megfizet érte! A víz gyógyító erejét aranyra változtatjuk. Kivétel nincs! Te felelsz azért, hogy mindenki fizessen! — Uram, igazad van! Nagy kár, hogy ez már régen nem jutott az eszünkbe! És akinek nincsen pénze, minek is fürödjék, annak egészségre úgy sincsen szüksége! Már kora reggel munkához láttak, összeszedték a környék kőfaragóit és kőműveseit, akik pihenés nélkül éjjel-nappal dolgoztak. Egy héten belül elkészült a hatalmas kőkerítés. A sáfár megbízható embereivel őriztette a bejáratot, fizetség nélkül senkit sem eresztettek a vízhez. Sok beteg sírt, rimánkodott; Pakynál is könyörögtek, de az könyörtelenül mindenkit elkergetett. — Akinek nincsen pénze, az takarodjék innen! — Szerezzetek pénzt, s jöjjetek vissza! — ordította pokoli hangon a sáfár és szolgáival elkergette a fal körül ólálkodó betegeket. — Gazember, uzsorás! Szakadjon rád az ég! — fenyegetőztek káromkodva a betegek, de Paky hajthatatlan maradt. Nem maradt más hátra, a betegek hazaballagtak, és a pénztelenek messzire elkerülték a csodaforrást. Paky terve sikerült. Szaporodott a pénze, egyre gazdagabb lett. A kapzsi uzsorás titokban már azt tervezgette, hogy felvásárolja az egész vidéket, melynek korlátlan- ura lesz. Paky gazdag fürdővendégeivel szívesen elbeszélgetett, elszórakozott. Örömmel hallgatta a gyógyforrásról áradozó vendégeinek dicséretét, akiket arra serkentett, hogy minél tovább maradjanak, minél több pénzt költsenek nála. Az egyik kora őszi délutánon előkelő gazdag vendégével a bekerített gyógyforrás körül sétált, közben vidáman szórakozott. — Igazán meggyógyulni csak úgy lehet, ha az ember a szerelem bájait egybeköti a fürdőzéssel. Van itt elég fehérnép, csak szólni kell... Szőke, fekete, még vöröshajú is akad, nagy a választék — biztatta Paky gazdag vendégét, majd megállt és a fal mellett mankójára támaszkodó rongyos embert nézte. — Nézzük csak! — mutatott Paky a mankósra. Ügy látszik, ez is fürödni akar ... No, kérdezzük csak meg, mi járatban van... Csak nem képzeli, hogy a mocskos testét vizünkben áztathatja ...! — mondta és a nyomorékhoz ment. — Mit keresel te itt? — Beteg vagyok... A csodálatos erejű vízben szeretnék megfürdeni. Messziről jöttem, meg szeretnék gyógyulni, dolgozni szeretnék — válaszolta a nyomorék. A bajnóci romantikus lovagvár — És pénzed van? — kérdezte Paky. — Nincsen ... Egy garasom sincs. Szegény beteg nyomorék vagyok ... — És pénz nélkül hogyan akarsz megfürdeni a csodaforrás vizében? — Valahogyan észrevétlenül szeretnék oda bejutni — válaszolta őszintén a nyomorék. Talán sikerül... — És Pakytól, a vár urától nem félsz ... ? — Átkozott legyen az a szégyentelen kapzsi gazember, aki megtiltotta, hogy a szegények is megfürödhessenek itt, visszanyerhessék egészségüket! — válaszolta a nyomorék, nem sejtve, hogy az akivel beszél, maga Paky, a környék rettegett ura. Paky dühében előbb vérvörös, majd lila lett. De uralkodott magán. — Miért átkozod Pakyt, a vár urát? Neked tett már valami roszszat? Kérd meg őt, lehet, megengedi, hogy megfürödhess! — szólt beszélgetésükbe a fürdővendég, akivel Paky sétálgatott. — Ilyen mocsoknak soha! Paky nem engedheti meg, hogy csodaforrását ilyen mocsok beszennyezze! — jelentette ki a vár ura. — Tudom... Paky nem ember! Vadállat! Hallottam hírét. Istene az arany, érte mindenre képes! A városban hallottam, hogy még az árvákat is kiforgatja a vagyonából. Atkozott legyen az a gazember! Azt kívánom, hogy aranyai Váljanak értéktelen kövekké, azt, hogy a kapzsi gazember vagyona semmisüljön meg! Paky most már nem tudta magát tartóztatni. A nyomorék kezéből kikapta a mankót s ütötte agyba-főbe. A beteg a földre zuhant. — Te nyomorult, te gazember! Te senkiházi kívánod azt, hogy a vagyonom megsemmisüljön, aranyaim kővé váljanak ... ? — s közben félholtra verte a nyomorékot. A szegény ember sokáig eszméletlenül feküdt a földön. Miután magához tért, négykézláb a földbe szúrt mankójához kúszott. Kihúzta a földből, ahonnan forró víz buggyant ki. A földből kitörő meleg vízben előbb a kezét mosta, majd beteg lábát áztatta. Különös érzés fogta el. A lábát kínzó állandó görcs megszűnt, mankó nélkül talpra tudott állni. — Hiszen ez a csodálatos erejű víz! — mondotta örömmel. — Ügy érzem, teljesen meggyógyultam ... A meggyógyult nyomorék körül egyre nőtt a víz. Rövid időn belül körülötte kis tavacska keletkezett. Ugyanakkor a körülkerített forrás megszűnt bugyogni, a körülötte levő tavat szinte nyomtalanul elnyelte a föld, azon a helyen, ahol a hőforrás vize bugyogott, csak egy kiszáradt lyuk tátongott. A fürdőzők nem tudták, mi történt. Csodálkozva néztek egymásra. Paky dühöngött... Ez azonban már nem segített rajta. • Csak este tudták meg a vendégek a történteket. — A nyomorék átka sújtotta Pakyt! — mesélte a vendégeknek a szemtanú, aki látta Paky állati viselkedését. A vendégek még aznap éjjel összecsomagoltak és búcsúszó nélkül kora reggel elutaztak. Pakyt még arra sem méltatták, hogy elköszönjenek tőle. De nemcsak a vendégek, a leghűségesebb szolgái is faképnél hagyták. A várúr dühösen, feldúltan jártkelt, szolgáit előbb szép szóval akarta visszatartani, majd amikor látta, hogy szavában nem hisznek, fenyegetődzött, de az sem segített. Senki sem akart olyan urat szolgálni, aki nyomorékra emelte kezét, s akit annak átka sújtott. — Igya a pokol a gyógyító vizet! Nincs rá szükségem! Van elég aranyam, kincsem! — ordította dühében, s ment a kincstárba, ahol vasládákban őrizte csillogó aranyait. Kinyitotta az egyik vasládát. Meglepetéssel látta, hogy abban arany helyett kavicsok vannak. — Mi ez? Mi történt...? Hiszen ez nem arany, ez mind kavics! Hol az aranyam ... ? Egymás után kinyitotta a többi vasládát, de ezekben is kavics volt. Paky dühében őrjöngeni kezdett. Az értéktelen kavicsot az ablakon kiszórta, majd a vasládákat hajította le a vár udvarára. Az aranyimádó Paky dühében megtébolyodott. Őrjöngve, mint egy ámokfutó rohant ki a várból. Hogy hová, azt senki sem tudja, mert azóta senki sem látta a kegyetlen, embertelen várurat, aki nyomorékra, betegre emelte kezét... ■ Bajmóc vára és a közvetlen közelében levő gyógyfürdő a felszabadulás után a nép tulajdona lett. A közel negyvenfokos hőforrás gyógyító vizében reumatikus és idegbetegek találnak gyógyulást. A fürdőt övező egzotikus parkban ritka növények, fák láthatók, és a hőforrás flórája is figyelemre méltó. A bajmóci várban honismereti múzeumot és állami levéltárat létesítettek. Ha a színpompás, romantikus Felső-Nyitra vidékén jár, okvetlen pihenjen meg Bajmócon. Fürödjön meg a gyógyító csodaforrás vizében, és tekintse meg a vidék ékkövét: a bajmóci lovagvárat, ahol az elmúlt évszázadok emlékeivel találkozhat.
