A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-16 / 11. szám
Megszokott kép a londonderryi utcán A RossviUe Streeten, Londonderryben nyugalom van. A nedves útburkolat csillog a sápadt napfényben, és a magányos járókelőkre üres szemmel bámulnak a bedeszkázott ablakok. Az utcán időnként végigdübörög egyegy hernyótalpas páncélozott jármű, vagy felhangzik a katonai járőr bakancsainak csattogása. Nem nehéz elképzelni, milyen volt az atmoszféra tavaly, amikor éppen itt kezdtek el az emberekre lőni a brit hadsereg első ejtőernyős ezredének katonái. Amikor nemrég Londonderryben jártam s beszéltem emberekkel, akik aznap segítséget nyújtottak a sebesülteknek és elcipelték a halottakat, mintha a vérfürdő tizenhárom áldozata fölötti sajnálkozás könnyeit a felháborodás könnyei váltották volna fel. A Rossville streeti mészárlás tizenhárom halottja csak kis része azoknak, akik 1969-től napjainkig életüket vesztették Észak-lrországban — számuk ma már meghaladja a hétszázat. Emberek, akik az angol katonák, a rendőrség, a titkos hadseregek tagjai és az értelmetlen szektás erőszak golyóinak estek áldozatul. Számos — más-más politikai meggyőződésű — emberrel beszélgettem Belfastban és Londonderryben. Mindannyiuk véleménye megegyezett abban, hogy a bombamerényietek, éjszakai lövöldözések, az egyéni erőszakon alapuló taktika csak a brit imperializmus érdekeit szolgálják. Az ügyes kormánypropaganda a katonai vagy rendőri erőszak minden egyes áldozatát gyakorlatilag ismeretlen terroristák áldozataként állítja be. S minden egyes új áldozat ürügy, hogy folytatni lehessen a demokratikus és haladó erők elleni rendkívüli elnyomó intézkedések politikáját. Jelenleg még mindig emberek százait tartják fogva a belfasti Crumlin Road fogház rácsai és a Long Kesh internáló tábor drótsövényei mögött. A felháborodás vihara, amelyet Írország- és világszerte az váltott ki, hogy embereket jogerős bírósági ítélet nélkül tartanak fogva, arra kényszerítette a Heath-kormányt, hogy új, demokratikusabb formáit keresse a harcnak a haladó erők ellen. Ezek egyike volt nemrégiben az ún. különbíróságok létesítése. A kormány által kinevezett bírák háromtagú bizottságának nem kell bebizonyítania a vádlott bűnösségét. Az elmarasztaló ítélet meghozatalához elegendő, ha a bíróság elé állított személy nem tudja bebizonyítani, hogy ártatlan az ellene felhozott vádpontokban. Ez a kiforgatott bíráskodás egyelőre mint jól megkent gépezet működik. A brit kormány egyelőre nem adta fel imperialista céljait Észak-írországgal kapcsolatban. Whitelaw, a brit kormány észak-ír ügyekkel foglalkozó államtitkára lényegében korlátlan ura Ulsternek. Tanácskozni egyedül Londonba jár. A demokratikus erők küzdelmének azonban megvannak a sikerei is. Gyakorlatilag széthullott a reakciós unionista párt, amely az utóbbi ötven évben a brit imperializmus érdekeit védelmezte Ulsterben. Whitelaw szívesen állítaná a helyébe polgári pártoknak valamiféle csoportosulását, amely rugalmasabb magatartást tanúsítana az ország haladó erői által követelt reformok iránt. Az észak-írországi politikai élet fekete-fehér viszonyai között ezek a csoportok azonban nem játszanak fontosabb szerepet. A demokratikus és haladó erők képviselőivel pedig Withelaw nem kíván osztozni a hatalomban. Ezért élénkültek meg annyira az utóbbi időben a kapcsolatok London és Dublin között. Lynch ír miniszterelnök, aki országát bevitte az Európai Gazdasági Közösségbe, az angol konzervatívok számára sokkal elfogadhatóbb partner, mint mondjuk, a kommunista O’Riordan vagy a republikánus Goulding. A lépesméz, amivel az angol kormány Lynchet csalogatja, Írország — természetesen angol védnökség alatti — egyesítésének perspektívája. Az ostor végén, amit a háta mögött tart, ott van annak a szélsőséges angolbarát protestáns szervezetnek a húszezer katonája, amelynek egyetlen célja — szétzúzni az imperialistaellenes demokratikus frontot, amely a sziget északi és déli részén kialakulóban van. Az észak-ír unionisták, az Ulster feletti angol uralom hívei, azonban sokkal jobban félnek az ország egyesítésétől, mint ahogy az az angol kormánynak kedvére lenne. A telektulajdonosok, a gyáriparosok s a vagyonos kispolgárság képviselői, kivétel nélkül mind protestánsok, zömmel skót és angol bevándorlók utódai, akik évszázadokon át kezükben tartották az államapparátust Észak- Irországban, félnek, hogy elveszítik hatalmukat, ha a hat ulsteri grófságot hozzácsatolják az Ír Köztársaság többi huszonhat grófságához. Ez az oka a háttérben időről időre London és az unionisták között kirobbanó konfliktusoknak. Az ország legégetőbb problémáinak megoldása felé vezető utat az ír kommunisták mutatják meg. James Stewart, az ír KP főtitkár-helyettese mondotta nekem Belfastban: „Feladatunk most, hogy létrehozzuk Észak-lrország összes haladó erőinek szövetségét, egy demokratikus népfrontot a brit imperializmus ellen.“ Hogy az 1972. január 30-i véres vasárnap, akárcsak a többi véráldozat, mementó legyen, ne pedig megszokott jelensége Észak-írország lakossága mindennapi életének. ZDENÉK PORYBNÍ az ír tra£étfia Bernadette Devlin ír polgárjogi harcos, a brit parlament tagja, a londonderryi események után felpofozta Reginaid Maudling belügyminisztert Londonderry, Rosville Street, 1972. január 30. Támadásba indulnak az angol ejtőernyősök. Fél órával később tizenhárom tüntető maradt holtan fekve az utcán
