A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-16 / 11. szám
Nem harcoltak hiába A kilencvenéves gömörhorkai cellulózgyár története szorosan összefonódik a gömöri munkásmozgalom történelmével. Gömörhorka, Pelsőc, Rozsnyó és környéke nem véletlenül kapta az első köztársaság idején a Kis- Moszkva melléknevet. Már 1918-ban megalakították a cellulózgyárban a szociáldemokrata párt üzemi csoportját, s egy évvel később az üzemi tanács is megkezdte működését. A kommunista pártszervezetet 1921-ben Dusza Lajos, Szkokan Sándor és Barna István alakították meg. Mozgalmas évek következtek. Elég, ha az 1926—27-es éveket említjük, amikor a munkások a kommunisták vezetésével a gyár leszerelése ellen tiltakoztak, s az emlékezetes pelsőci konferencia egyik eredménye, hogy a gyárat nem szerelték le. A harcok azonban áldozatokat is követeltek. Az 1933. február 11-i tüntetésen Ruszó-Varga János életét csendőrszurony oltotta ki. Erre a szomorú évfordulóra emlékeztek a gömörhorkai cellulózgyár dolgozói február közepén. Milyen is volt az a negyven évvel ezelőtti február? Nagy Károly a Munka Érdemrend tulajdonosa, az akkori tüntetés vezetője mondja el élményeit. — Nagyon nehéz a mai fiatalokkal megértetni — mondja —, miként lehetett az, hogy nem volt munka, nem volt kenyér. A munkabérek emeléséért harcoltunk. 1933. február ötödikén az üzem dolgozói a gyár elé vonultak. Az igazgatóság ígéretet tett, hogy szombaton választ kapunk követeléseinkre, de szerdán megjelent a végrehajtó Gömörhorkán... A munkásotthonban ezen a napon üléseztek a bizalmiak. Valaki megverte a harangot. Mire a végrehajtók Dusza Lajosékhoz értek s az ökreit el akarták vezetni, már ott volt az egész falu. Az ökröket nem engedtük elvinni. Híre futott ennek a környéken, s mindenhol azt mondták: így kell bánni a végrehajtókkal! És pénteken már jöttek Horkára a környező falvakból is. Szombaton reggel forradalmi dalokat énekelve jöttek a munkások, de nemcsak dalokat, botokat is hoztak magukkal. De a botokat lerakattuk. Hármas sorokban indultunk a gyár felé. Ám a hatóság is felkészült a fogadásunkra, csendőr csendőr mellett állt. „Megállni!“ — hangzott a parancs, s a csendőrök feltűzték a szuronyt. A küldöttség bement a gyárba, mi pedig vártunk. Sokáig vártunk, de semmi sem történt, küldöttségünk csak nem jött vissza. Mozgás, nyugtalanság támadt a munkások között, Ruszó elvtárs az egyik csendőr kezéből kikapta a puskát, de a mellette álló csendőr leszúrta. Gyorsan orvosért szalasztottunk, majd Rozsnyóra vitettük a kórházba. Másnap reggel értesítettek, hogy Ruszó elvtárs meghalt... Az események hatására akkor az egész ország megmozdult. S most negyven év után ünnepi nagygyűlésen emlékeztek meg a gömörhorkaiak erről az eseményről. A nagygyűlésen részt vett Fábry István elvtárs, az SZNT alelnöke is. „Negyven évvel ezelőtt — mondta ünnepi beszédében — az egyik hideg téli napon ebben a faluban munkásvér folyt, és pár nap múlva a rozsnyói kórházban megszűnt dobogni egy munkásszív. Ruszó elvtárs halálával növekedett azoknak a száma, akik a burzsoá demokrácia ... áldozataiként estek el... Ez a negyvenéves évforduló — folytatta Fábry elvtárs — majdnem egybeesik egy másik, népeink történelme szempontjából sorsdöntő évfordulóval, a februári győzelem évfordulójával ... Negyven évvel ezelőtt ez a gyár és környéke csatatérhez hasonlított... Ma, negyven év után... minden becsületes dolgozó felemelt fővel járhat. Nem fenyeget a munkanélküliség, a nyomor, a nélkülözés. Nem harcoltunk hiába.“ Az ünnepi nagygyűlés résztvevői délután megkoszorúzták a hősök emlékművét, utána pedig az egykori sztrájkok, tüntetések résztvevői felelevenítették emlékeiket. — gs — A negyven évvel ezelőtti események résztvevői Nagy Károly Megelevenednek az emlékek. Fábry elvtárs régi harcostársakkal beszélget A hősök emlékművének megkoszorúzása (Dusza István felvételei) Po Thi Thuat mosolyog... Valamennyien mélységes együttérzéssel figyeltük a vietnami nép hősies harcát az embertelen amerikai imperializmussal szemben, örültünk sikereiknek, aggódtunk veszteségeik miatt és a múlt év októbere óta a jó ügy diadalába vetett töretlen hittel vártuk, hogy a sokat szenvedett Vietnam egén ismét felragyogjon a béke tündöklő napsugara. Aztán a várva várt nap is bekövetkezett. Leírhatatlan megelégedéssel és örömmel fogadtuk a hírt a vietnami békéről. Távoli vietnami barátainkra gondolva találgattuk, vajon mit éreznek ők most, a sok áldozat és szenvedés, de kitartó helytállás és csodálatra méltó szívósság árán is kivívott győzelem hajnalán? A vietnamiak öröméről csak a sajtóból értesülhettünk. Velük, akik a barbár amerikai légiterror által sújtott hazájukban értesültek az örömteli hírről, nem beszélhettünk. Alkalmunk nyílt azonban elbeszélgetni egy rendkívül rokonszenves és bájos vietnami kislányt nyal, aki több társnőjével együtt az utóbbi hónapokon hazánk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság vendégszeretetét élvezi és a teplicei Somét nemzeti vállalat üzemében dolgozik mint gyakornok. A távoli Kelet illatozó cseresznyevirága jut eszünkbe, amikor a kislány, Do Thi Thuat, ránkvillantja barátságos mosolyát. Igen, Do Thi Thuat ma már felszabadultan, boldogan mosolyog. Nagyon szívesen, kedvesen válaszol kérdéseinkre. — Miiyen érzés volt értesülnie népük kivívott nagy győzelméről? — A fegyverszüneti egyezmény aláírásáról a Hanoi rádió adásából értesültem, melyet rendszeresen hallgatok. Nagyon, nagyon örülök, hogy befejeződött a háború, melyet népünknek 19 éven át kellett folytatnia, hogy kivívja a győzelmet. Mi, akiket távol hazánktól ért az örömhír, sírtunk a boldogságtól, mert eszünkbe jutottak hozzátartozóink, családunk és még boldogabbak lettünk volna, ha a körükben élhettük volna át azokat az örömteli pillanatokat. Nagyon vártuk a békét, mert csak békében tudunk dolgozni, művelődni és boldoggá tenni hazánkat. — Hogy érzi magát nálunk, csehszlovák barátai körében? — Talán egyáltalán nem túlzók, amikor azt állítom, hogy itt valóban úgy érezzük magunkat mint odahaza. Ahol csak megfordulunk, mindenütt a legnagyobb kedvességgel, szeretettel és figyelmességgel vesznek körül bennünket. Idősebb cseh munkatársnőink olyan jók hozzánk, hogy szinte az édesanyánkat helyettesítik. Ezen mi nem is csodálkozunk, hiszen a csehszlovákvietnami barátság gyökerei igen mélyek. Elnökünk, a felejthetetlen Ho Si Minh nagy és őszinte barátja volt Csehszlovákiának. — Mivel foglalkozik itt, nálunk? — Azért jöttem társnőimmel együtt, hogy műszerészekké képeztessük ki magunkat. Igen nagyra értékeljük 'ezt a lehetőséget, hogy itt egy szép szakmát kitanulhatunk és visszatérve hazánkba bekapcsolódhatunk majd iparunk fejlesztésébe. Odahaza mérlegek és mérőműszerek javításával fogunk foglalkozni. 1974 decemberében térünk haza Vietnamba. — Elárulna nekünk valamit a magánéletéről, terveiről? — Szívesen. Mielőtt ide érkeztem, a vietnami néphadsereg egyik utászalakulatánál szolgáltam. Amikor alakulatunk nőtagjait felszólították, hogy jelentkezzenek e szakma kitanulására a Csehszlovák Szocialista köztársaságba, én mindjárt jelentkeztem, mert hittem a győzelmünkben és tudtam, hogy a háború győzedelmes befejezése után hazámnak nagyon sok jól képzett szakemberre lesz szüksége. Nos, a háborúban ilyen volt egy vietnami lány magánélete. Egyébként, ami a családomat illeti: édesapám tisztviselő, édesanyám pedig a mezőgazdaságban dolgozik. Hárman vagyunk testvérek. Bátyám a vietnami néphadsereg tisztje, húgom pedig középiskolás. Terveim? Igen, vannak. Hazatérve a lehető legproduktlvabban szeretném hasznosítani mindazt, amit itt, az önök szép hazájában megtanultam. S mert lány vagyok, természetesen szeretnék férjhez menni és családot alapítani... SÁGI TÓTH TIBOR e