A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-05 / 1. szám
45. Az összekötő vonalakat követve egyik névtől a másikra csúsztatta öregesen meggörbült, ráncos mutatóujját. Martina eleinte kinevette magában, de egyszerre elkomolyodott. A kimutatásban volt valami, ami akarata ellenére megragadta képzeletét, mikor az iv alsó szélén a Tomané mellett megpillantotta a maga nevét: négy évszázadon át húzódó bonyolult láncsor két utolsó szeme. Olvassa: Sylva Toman, leánynevén OHé, született Bécsben, 1893. február 20-án. Sylva! Be szívesen súgná az öreg fülébe: Vigyázat! Hiba csúszott a családfába! Ehelyett csak annyit mondott: — Ha nincs ellene kifogásod, segítségedre leszek. Még sok hézagot látok itt, elintézhetem a levelezést. Martina ajánlata tűzbe hozta az öreget. Megölelte és engedélyt kért, hogy megcsókolhassa. — Remélem a férjednek nem lesz kifogása ellene — nevetett. Martina észrevette Toman szemében a bámulat felvillanását, ami ezúttal kétségtelenül neki szólt. A rákövetkező napokban Toman kétszer rajtakapta Martinát, amint tűnődve áll a berajzolt ívek fölött. A családfa levezetése különös vonzóerőt gyakarolt rá! Olyan érzése támadt, mintha ár ellen úszna! Minél mélyebben hatol az ismertből az ismeretlenbe, annál szélesebben ágaznak szét a mellékfolyók, élő erek hálózata a természet testében, de az évtizedek hosszú sorát hátrahagyva az út egyre sötétedik, a folyómeder szűkül, a mellékágak gyérülnek, még egy ... még egy ... ez már az utolsó ... most már csak egy vékony vízér marad, az utolsó szál belefonódik az emberiség és az évszázadok határtalan szövedékébe. Martina olvassa: Václav Toman, fémdiszmű-készítő mester, született Plzeüben 1571. február 2-án, meghalt Plzeiíben 1637. november 13-án. Bettyna Toman, leánynevén Holly, született Klatovyban, 1582. július 17-én, meghalt Plzeilben 1640. január 4-én. Ki volt ez a Václav Toman és Bettyna Holly? Senki sem tud, és soha senki nem is fog többet tudni róluk, mint amit az anyakönyvi bejegyzés mond. Két paránya a világnak, két csepp az élet örök árjában. Bettyna Holly. Egy név csupán, semmi több. Pedig éppolyan valóságosan élt, mint ő, neki is minden volt az élet, rá is sütött a nap, ő is mohón fogadta az életet, szeretett, szenvedett, dolgozott, felnevelte a gyerekeit, hites urával élt az otthonában, s négy évszázad elteltével csupán tizenegy betű maradt belőle, ezt a tizenegy betűből álló nevet is csak azért olvassa és ismeri, mert egy gyerekes öregember furcsa kedvtelése kiragadta az ismeretlenségből, a feledésből. Egyszer majd, további négy évszázad múltán, ha 2314. szeptember 5-ikét fogják írni, az ő életéből is csak annyi lesz, szíve, sorsa, boldogságvágya, szenvedése, szerelme, öröme és fájdalma néhány betűvé zsugorodik. Ki tudja, belőle talán még annyi sem marad meg. A család addigra talán már régen kihalt, a neve is semmivé lesz a régen megszűnt vagy elporladt levéltárakban. Am ha mégis folytatódik a család, ki tudja, él-e még akkor valaki, akiben az ő vérének utolsó csepp je kering, és kíváncsiságot ébreszt benne a múlt iránt. De ha véletlenül él is majd egy ilyen ember, és legalább papírra vetett név formájában még egyszer besorolja őt az élő világ társadalmába, a mit sem sejtő öreg Toman tollára lopózott hiba tovább húzódik nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra. Vezetékneve mellé már soha sehol nem írják hozzá a keresztnevet: Martina. Rövidre rá Toman ebéd után egyedül maradt az apjával a jól fűtött teraszon. Most már az egész házat fűteni kellett. — Hogy vagy megelégedve Sylvával? — kérdezte hirtelen. — Eredményesen segít neked? — De még mennyire. Eredményesen és hévvel. Különös érzéke van ... hm, hogy is mondjam, a származás misztikuma iránt — válaszolta az öregúr, kihúzott egy szivart gondosan őrzött gyűjteményéből, amelynek kiegészítése egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, és leplezetlen elégedettséggel rágyújtott. — A származás misztikuma — ismételte tűnődve Toman. — Ez különös! — Ugyan kérlek, mi van ezen különös? — méltatlankodott az öreg, ösztönösen sejtve, hogy menyét meg kell védenie a fiával szemben. — Különben sem Sylva használta ezt a kifejezést, ha éppen tudni akarod. Én vetettem fel. Csak úgy ... az érdekesség kedvéért. Efféle misztikum persze nem létezik. Toman levette szemüvegét, körülményesen tisztogatta a zsebkendőjével és bólogatott. Majd határozott mozdulattal újra feltette az üveget és egész súlyával hátratámaszkodva váratlan kérdéssel rohanta meg az öreget. — De most aztán őszintén, édesapám. Mi a véleményed Sylváról? Ez valóságos rajtaütés. A meglepett öreg zavartan hebeg valamit, de még mielőtt összefüggően válaszolhatna, Toman félbeszakítja. Ezúttal nagyon komolyan cseng a hangja: — Várj, kérlek, nem felületes választ akarok. Tudni szeretném, hogy csakugyan mit gondolsz róla. Az ördögbe is, mit jelent ez? Hová akar kilyukadni ez az ember? Az öreg zavartan fészkelődik, aztán vékony, zörgő hangon elkezd nevetni. — Mit gondolok róla? Hogy nagyszerű asszony, ha éppen hallani akarod. Csakhogy téged, amint látom, ördögöt érdekel az én jó véleményem. — A „jó“ szót éppúgy hangsúlyozta, mint fia a maga „csakúgyanját“ az imént. — Nagyon tévedsz — rázta meg a fejét Toman. — De én nemcsak általános, gáláns véleményt akarok hallani. Távollétemben gyakran érintkeztél vele? Vagy talán rendszeresen találkoztatok? Az öreg zavarba jött. Eszébe jutott, hogy egyszer, méghozzá a feleségével arra készültek, hogy jól megmossák a menyük fejét, ez pedig sehogysem fér össze előbb nyilvánított lelkes véleményével, amit viszszavonni nem lehet, nem is volna igazságos. De Toman úgy látszik nem várt válaszra, mert lemondó legyintéssel nyomban hozzáfűzte: — Ez egyébként nem is fontos. Bocsáss meg, hogy egyáltalán feltettem a kérdést. Válaszoddal úgysem segítenél, ha nem tudod, nem érzed ... Elakadt. Hogy is mondja meg az öregnek? Ha a magányban foglalkozott ezzel a gondolattal, egyszerűnek látszott. De most felismerte, hogy kimondani nem lehet, sőt szavakba foglalva elveszti eredeti formáját, mint egynémely tengeri élőlény, ha a mélyből kihúzzák a napfényre. Csakhogy Toman nem számított apja keményfejűségével. Az öreg veszélyt szimatolva felegyenesedett a székén, látszott rajta, hogy nem éri be efféle homályos magyarázattal, ami alapjában véve nem is magyarázat. — Mit akarsz ezekkel a célzásokkal? Talán elégedetlen vagy Sylvával? Vagy értelmezzem másképp a dolgot? Légy olyan kedves és magyarázd meg bővebben. Valami hibát követett el? Csalódtál benne? Ma olyan furcsa a világ, és ti fiatalok ... az ember nem ismeri ki magát. A mi időnkben másképp volt. Minden szilárdabb, szolidabb alapokon állt. De ennek a háború az oka. Ma akár a vőlegény nélkül is megtarthatják az esküvőt, nem kell, hogy jelen legyen. Helyettest is kinevezhet — kiáltotta az öreg, és felháborodva égnek emelte két kezét. — Dehogy, édesapám, tévedsz. Különben is félreértettél. Egyszerűen azt akartam mondani... Tudod, már hazatérésem első percétől fogva az a benyomásom, hogy Sylva borzasztóan megváltozott. Nem külsőleg. Belül. Az öreg ismét kényelmesen elhelyezkedett, mintha azt akarná mondani : Ha csak erről van szó ...! Kezét arca elé emelve játszott az ujjaival, mintha légi billentyűkön zongorázna, és újból hallatta vékony, zörgő nevetését. — Megváltozott! Hát persze, hogy megváltozott. Mintha te nem változtál volna meg. Ide figyelj, Vladimír, csodálkozom rajtad. Igazán csodálkozom. Fából kellene lennie, ha nem változott volna meg mindazok után, amit átélt. Az anyád az életével fizette meg, el ne felejtsd! — fejezte be komoly, feddő hangon. A terasz alatt felbukkant Martina. Kezében kertészollóval, sétált a kerti úton és tűnődve harapdált egy fűszálat. Mindkét férfi elhallgatott, szótlanul követték a szemükkel. Martina nem vette őket észre. Lassan lépkedett, meg-megállt, mintha maga sem tudná merre menjen. Testhezálló világoskék pulóvere kiemelte dereka karcsúságát és érvényre juttatta melle gömbölyű halmát. Fején aranyosan csillogott dús haja. Az öreg Toman sokatmondó kézmozdulattal fordult a fiához. — Nos? — Ügy hangzott, mintha azt mondaná: Hát kérlek, mit akarsz még? Toman halántékára szorított kézzel fájdalmasan mondta: — Édesapám, ha tudnád mennyire bánom, hogy engedtem a rábeszélésnek és részt vettem abban az átkozott expedícióban! Mert erről van szó! Talán sohasem heverem ki az áldatlan következményeit! Az öregúr megfontoltan rázta fehér fejét. — Ami az expedíciót illeti, egyetértek veled. De minden más esztelenség, Vladimír, kész esztelenség. Itt egyébként, Sylvát is beleértve, minden előfeltételed megvan ahhoz, hogy összeszedd magad. Csak az idegeiddel van baj. Okosan tennéd, ha kímélnéd magad, és kevesebbet dolgoznál. A munka nem fut el. Toman válasz helyett egy pillantást vetett a kertbe. Martina már eltűnt a lugasban, a sűrűn felfutó, elvirult moharózsák között. Hogy öszszeszedjem magam! Ha megmondanám apámnak... ha meg tudná magyarázni, miért ez a gyötrelmes hidegség a feleségem iránt. Vagy talán nem is hidegség, inkább valami érthetetlen szégyenkezés? A feleségemmel szemben, akit annyira szerettem? Eszébe villant a kínos jelenet, mikor a kilátón elolvasta útinaplójának egy lapját, amit Sylva medalionba rejtve visel a keblén, mint egy talizmánt. Milyen idegennek érezte tulajdon szavait! Nem szeretne még egyszer átélni egy ilyen percet! Egyszerre, mintegy parancsszóra mindketten felugranak. A pergolából, éppen arról a helyről, ahol Martina néhány perccel ezelőtt eltűnt, kiáltás hangzik. — Ez Sylva! — hördül fel az öreg. Toman gondolkodás nélkül kirohant. Martina ájultan feküdt a lugasban, hamuszürke arccal, mozdulatlanul. Toman megtorpant ijedtében, de aztán gyorsan lehajolt hozzá. Martina kinyitotta a szemét. — Sylva! — kiáltotta Toman megkönnyebbülten. Martina feléje nyújtotta a kezét. Toman átölelte felesége derekát és talpra segítette. Sápadtsága kissé enyhült, csak beesett szeme alatt maradtak kékes karikák. — Én ... én igazán azt hiszem ... — suttogta erősen Tomanba kapaszkodva. Toman körülnézett. Nem messze tőlük egy pad állt. Támogatta, sőt félig vitte Martinát, és gondosan leültette. — Mi történt, Vladimír?! — hangzott gondterhelten a teraszról. (Folytatjuk)
