A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-02 / 5. szám
Kissimon János hnb-elnök Ennek az emlékeim közé süllyedt falunak olyan utcái voltak, hogy azt ma mór elképzelni is nehéz, őszi esőzések idején talán még a halálos beteg is meggondolta, meghaljon-e mert ilyenkor a halottat a borzalmas sár miatt csaknem lehetetlen volt a temetőbe szállítani. Különösen a falu „Szibéria“ nevezetű részében süllyedt térdig sárba az ember. Utcai világítás nem létezett — minthogy villany sem volt a faluban. Ez viszont kedvezett a szerelmeseknek és ... a gyerekeknek. Én legalábbis nem emlékszem, hogy bánkódtunk volna a nagy sötétség miatt. De az biztos, hogy a sötétség buján termi a babonát. A képzelet jobban csaponghat. Zsély neonfényes utcáin ma mór senki sem lát lepedős kísérteiét, seprűs boszorkányt, sem tüzes embert. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt ritka volt az olyan ember, aki nem rendelkezett egy-két hátborzongató történettel. A fonók, tollfosztók, disznótorok alkalmat adtak a rémtörténetek elmesélésére. Némelyiktől még ma is borsózik a hátam. Két falu ez, akárhogy nézem — egyazon helyen, csak más-más időben, s a lebontott házaknál is meglepőbb a régi szellem megváltozása a felismerhetetlenségig. Nem mindig a legkedvezőbb irányba változott — ez is megjegyzendő. „Kézzelfogható az álom" Zsélyben ma 1492 személy lakik. A felszabadulás óta 260 (kétszázhatvan) új ház épült a faluban. Ezenkívül szinte minden házat átépítettek, átalakítottak, így a régi faluképből alig maradt valami. Tehát Illyés szavaival „tapintható, kézzelfogható az álom“. Lehet, hogy az országban van, de a Velky KrtíS-i (nagykürtösi) járásban egész biztosan nincs még egy hasonló ütemben épülő falu. Három vadonatúj utca, vadonatúj házakkal, s amint mondottam ... De ne ismételjem magam! Zsélyben ma már mindenki pompásan lakik. Nem, nem félek a pompás szótól. Ezek a két-három-hatszobás házak minden igényt kielégíthetnek. Ellakhatnának bennük a hajdani földesurak szolgaszemélyzetükkel együtt. És azt is meg kell jegyezni, hogy a házak gazdái bizony meggürcöltek azért, hogy tető, ilyen tető legyen a fejük felett. Szorgalmas nép a zsélyi, ezt az egész környék elismeri, most is látástól vakulásig dolgozik, de most már meg is van az eredménye. A manzardos, emeletes, sokszobás házak tulajdonosait azonban ne iri-Siló-tornyok a szövetkezeti telepen „Vagyok tékozló és eretnek, De ott engem szánnak, szeretnek. Engem az én falum vár." ADY ENDRE Azt mesélik, ez a falu régen májsuít volt, két kilométernyire mostani helyétől, a Sósár melletti dombon. Azt mondják, elsüllyedt, s az említett domb alól a mai napig hallani az estéli harangszót. Gyerekkoromban, amikor még mindent elhittem, gyakran várakoztam a „Vendelkénél“, hátha meghallom az elsüllyedt harangok hangját. De — talán mert a hitem nem volt elég komoly — hiába feküdtem babonás borzongással a zöld lucernásban, számomra ezek a harangok némák maradtak. Később, a Dorcsán fölötti homokbányában, fél kilométerre a „Vendelkétől" mindenféle csontokat, fegyvereket találtak. Jöttek a régészek, s ezernél több sírt tártak föl — meg-Lenyicky Pista bácsi, az első zsélyi traktoros állapították, hogy avar és szláv település volt itt hajdan. A tudósok véleménye nem akadályozta meg a zsélyiek képzeletét abban, hogy falujuk régi helyét a Sósári dombról máról holnapra a homokbányához tegye. Sajnos, amikor meglátogattam a feltárt temetőt, már csak az üres sírok meredtek rám, a leleteket elszállították a nyitrai múzeumba. Eső után volt, a sírgödrökben rettentő sok béka kuruttyolt. Otthon • Két faluban vagyok egyszerre otthon. Az egyik gyermekkorom faluja, amely hovatovább már csak bennem él. Ugyanaz a falu, amelynek az utcáit most járom, és mégsem az; néha távolabbinak tűnik, mint az a hajdani, amelynek csak a harangjait hallja a babonás képzelet, máskor meg mint valami visszaforgó filmen újra körém épülnek lebontott házai. Azok a lebontott házak! Mindegyiket ismertem. Mindegyikben jártam. Karácsony előtt szentelt ostyát hordtunk szét a faluba Lavrík Jancsival. Fóbry kántor úr parancsára. Az ostyát mi sütöttük, abból a lisztből, amit előzőleg — ugyancsak a kántor úr utasítására — összeszedtünk a hívőktől. Bekopogtunk minden házba — az evangélikus családok kivételével — s.az ostyáért cserébe hordtuk a kántor úrnak a rengeteg kolbászt, szalonnát, diót, almát, körtét és természetesen pénzt is, amit a falu akkori csaknem teljhatalmú ura a legjobban szeretett, s amiből azért néha nekünk is cseppent valami. Nem kell behunyni a szemem, hogy lássam ezeket a lebontott házakat. Fehérre meszelt, kedves parasztházak voltak, akadt néhány zsúpfedeles is köztük, de javarészük takaros, cseréptetős házikó volt, két utcára néző ablakkal, léckerítéssel vagy anélkül. Az udvarokon kutyák őrizték a baromfit. A kutyák neve, ha egy kicsit törném a fejem, talán még eszembe is jutna.
