A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
A föld okos gazdái Nekem Gbelce (Köbölkút) mindig „az Állomást“ jelentette; igen, így, nagybetűvel. Innen indult velem elfelé a vonat, s a vonatból itt száll• tam ki. S az is természetes, hogy itt láttam életemben az első vonatot, s az évek során ez a falu, pontosabban a falu neve, tudatomban .az utazással vált egyenlővé. A falu maga azonban valahogy mégis ismeretlen maradt. Csak az állomás vált ismerősömmé. A váróterem padjai, a romantikus sápadtsággal világító villanyégők, az állomás előtti virágágyások, a velem együtt utazó emberek, útitársaim előbb Újvárig, Párkányig, később az ország minden része felé, s még később a határokon túlra. Így és ezért Köbölkút soha nem volt más, nem lett mássá bennem, megmaradt az „Állomás“ -nak. Az pedig még véletlenül se jutott soha eszembe, hogy Köbölkút tulajdonképpen pontosan olyan falu, mint akármelyik a környéken. S most, hogy a kocsival gurulok lefelé a faluba vezető dombról, most is csak ezt látom magam előtt, s természetesen az ezerszer elátkozott vasúti sorompót, amely mindig akkor csapódik le az orrom előtt, amikor a legjobban sietek. Ez a nyavalyás sorompó is Köbölkúthoz tartozik. Ha minden alkalommal nem kellene itt állnom legalább egy negyed órát, már el se hinném, hogy hazai tájakon járok. De itt a sorompó, s megállít most is. A szövetkezet irodája az egykori traktorállomás épületében van. A bejáratnál mindjárt két ismerőssel is találkozom: Tóth Gézával, a szövetkezet zootechnikusával és Varga Józsi bácsival, aki a szőlészetet és a gyümölcskertészetet vezeti. Így a beszélgetésünk a megszokottól egy kicsit eltérően amolyan családias hangulatban indul. — Szóval ide értél — mondja Józsi bácsi. Az első pillanatban hirtelen nem tudom, mire gondol, de aztán hamarosan rájövök, hogy a Bodrogköztől a Csallóközig tartó utamra gondol. S ahelyett, hogy a kapun befelé indulnánk, átballagunk meginni egy kávét a közeli kávéházba. S a kávé mellett már odafelé sodródunk, ahova eredetileg is igyekeztem, a szövetkezet, a mezőgazdaság, a termelés, az eredmények és gondok mindennapos „csataterére“, ha szabad ezt még így megidézőjelezve is használni. Géza — már engedelmet, hogy a keresztnevét írom, de hát tegeződünk — mindjárt panaszkodni kezd. — Az állattenyésztés — mondja — a legnagyobb gond. Nincs elég ember, s ami van, az is az idősebbekből. Az istállók is régiek, még az ötvenes években épültek. — Várj csak — mondom Gézának —, én úgy tudom, hogy azért nem álltok valami rosszul. — Az megint más kérdés — mondja. — Takarmányozási gondjaink nincsenek, s igy a mostani viszonyokhoz mérten az eredményeink jónak mondhatók. — Akkor meg mi a baj? — Az hogy lehetne jobb is. — S hogyan? — Annak több módja is volna. Például, ha lenne elég munkaerő, hogy az emberek, mondjuk, két műszakban dolgozhatnának. Mert nézd csak: a szarvasmarhatenyésztésben évente 365 napot kell ám dolgozni, szabadság, szabad szombat meg ilyesmi itt nincs. S az állatgondozóknak még a növénytermesztésből, a mezei munkákból is kijut... — Ez máshol sincs másként — kockáztatok meg egy ellenvetést, holott tudom, hogy nincs így. — Hogy nincs? Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek igénye változott meg, s ez megszabja a munkához való viszonyt is. A dohányos-csoport Bodrogköztől - Csallóközig Mert keresni jól keresnek, sőt jobban mint máshol. Visszamegyünk a szövetkezet irodájába, s most már a számok bizonyító erejét, a leghatásosabb érveket rakjuk egymás mellé. A szövetkezet állattenyésztése, annak ellenére, hogy Tóth Géza elégedetlen, elég szépen jövedelmez, s a termelési eredményekért sem kell szégyenkezni. Nézzük csak: miféle elégedetlenség is Tóth Géza elégedetlensége? Tavaly a szarvasmarhák évi átlagos súlygyarapodása 0,94 kg volt, az átlagos tejhozam pedig 2630 liter. Az idén a sertések napi átlagos súlygyarapodása 0,53 kg, s a hízómarhánál túljutottak az 1 kilogrammon, amire már érdemes odafigyelni. Természetesen a korszerű termelés együtt jár az istállók korszerűsítésével is. Ezért építettek 4 és fél milliós költséggel egy új sertéshizlaldát, s jövőre kezdik meg egy négyszáz férőhelyes tehénistálló építését, 15 milliós költséggel. Az idén, az első negyedévi kiértékelésnél a tejtermelésben a Nové Zámky-i (érsekújvári) járásban az első hat között voltak. — Ráfizetett-e a szövetkezet a tejtermelésre? — Nézd csak, ez nagyon bonyolult kérdés. Véleményem szerint 3000 literen felüli termelés volna a rentábilis. Itt a gépesítés foka a döntő. Ezért minden szövetkeztben különböző a tejtermelés gazdaságossága. Van, ahol 2500 liternél már rentábilis a termelés, van, ahol a háromezer liternél is ráfizetéses. Mi úgy nagyjában-egészében kijövünk. A költségek zömmel az emberi munkára esnek. S természetesen akadnak objektív nehézségek is nálunk. — Például? — Nincs vizünk. El tudod képzelni, mit jelent ilyen állománynak vizet fuvarozni a harmadik határból? El tudom éppen képzelni, de ez elég furcsa a számomra. Itt derül ki, hogy mennyire nem ismerem Köbölkútat. Most hallottam először arról, hogy ez a háromezer lelket számláló falu ivóvízhiányban szenved. A szövetkezet határát Varga Józsi bácsival járjuk be. A szövetkezet gyümölcsöse és szőlészete a falu feletti dombháton fekszik. A szőlő 110 hektár, a gyümölcsös kereken száz hektár. Tulajdonképpen a szövetkezet egyik legfőbb jövedelmi forrása. S hogy miért? Nem nehéz rá válaszolni. Egy hektár szőlő telepítésének költségei itt hetvenezer koronán alul vannak. Ez pedig alig kétharmada az állami normának. Ez az egyik tényező. A másik pedig az, hogy a beruházási költségek így az ötödik év végére megtérülnek, míg általában másutt -- éppen a telepítés magasabb költségei miatt — csak a 7—8. évben térülnek meg. — A telepítéshez olyan területet választottunk — mondja Józsi bácsi, — ahol nem volt szükség külön talajmunkákra. S szőlőtelepítésnél és a költségek megtérülésénél az a fontos, hogy egy adott területen a megfelelő számú egyedet ugyanabban az évben ültessük ki, mert akkor egyszerre fordulnak termővé. Hogy valamilyen mérleget vonhassunk, hadd tegyem még hozzá a fentiekhez, hogy az egy hektárra eső termelési költségek az elmúlt évben 28 ezer koronát tettek ki, így a 120 mázsás átlagos hektárhozam mellett a szőlő 60—62 ezer korona tiszta jövedelmet adott. A szőlőben járva találkoztam Kelemen Jánossal, aki a szőlészeti csoportot vezeti, s Kozák Tiborral, a gyümölcskertész-csoport vezetőjével. Derűs, nyugodt emberek között járok itt Köbölkúton. Ez a derű és nyugalom, azt hiszem, abból fakad, hogy tudják, s pontosan tudják, mit miért csinálnak, s azt is, hogy hogyan kell azt tenni, ami jó a szövetkezetnek s jó a tagoknak is. Mert az utolsó tíz évben nagyot léptek előre. A növénytermelési eredmények ahogy Rozsnyó László mérnök, a szövetkezet agronómusa elmondta. 1960-tól megkétszereződtek. S mire számíthatnak az idén? A szövetkezet elnöke Miskó József röviden felel: — Az idei eredményeink, véleményem szerint, elérik a tavalyiakat. Egyelőre ezek a kilátásaink. S ezután újra a legfájdalmasabb gondjukról kezd beszélni. — Nincs vizünk, illetve van, de az az állattenyésztőben használhatatlan. Tudom, hogy elsősorban a falu vízellátása a fontosabb, de az se megy valami könnyen, s magunk, a magunk erejéből, nem is tudjuk megoldani. A felsőbb szervek segítsége kellene hozzá. Egyébként a többi gondunkkal magunk is megbirkózunk. ... Így van ez Köbölkúton. Nevében ott a kút, de a kút nem ad jó vizet. S hiába fúrnak le a földbe, akár száz méterre is, nem fakad jó ivóvíz embernek, állatnak. De talán egyszer lesz víz is, s bizonyára nem a bibliai Mózes fakasztja, mivelhogy itt szikla nincs, csak jó termőföld, s a földnek okos és szorgalmas gazdái. GÁL SÁNDOR Miskó József, a szövetkezet elnöke Tóth Géza Vozák Tibor, Kelemen János és Varga József
