A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-22 / 51. szám

A perahera ünnepség egy résztvevője: nyelvének, arcának és orrának át­szúrásával az ájtatos zarándok úgy véli, megbocsátást nyer bűneiért A val­lási extázisbán alig érez fájdalmat Kandyban, a Központi tartomány fővárosában, a legendáktól övezett egykori királyi székhelyen tartják a legfényesebb „peraherákat“, nagy­szabású vallásos felvonulásokat, ami­kor az ország minden részéből száz­ezrek zarándokolnak festői viselet­ben, gazdagon feldíszített elefántok kíséretében „Buddha fogának“ temp­lomához. Évszázadok óta őriznek itt egy hatalmas fogat, amiről a legen­da azt állítja, hogy ezen a helyen esett ki Buddha állkapcsából. A mai Sri Lankát azonban ennél jobban jellemzi a haladás, az ipa­rosítás. Az utóbbi években erőteljes fejlődésnek indult az acélgyártás, kiningyártás, élelmiszeripar. A gyöngyhalászat ma már nem szá­mottevő. Grafittermelése első, teaki­vitele második a világon. Az ülő Buddha szobra (3.-4. szá­zad) — az Anuradhapura város kör­nyéki sztupák egyik legnevezetesebb emléke Mike Dávidov, aki mint az amerikai kommunisták lapjának, a Daily World­­nak tudósítója él a Szovjetunióban, az idén beutazott néhány olyan kör­zetet, amelyek azelőtt a legelmaradot-1| tabbak közé tartoztak. A látottakról, tapasztalatairól a Za rubezsom folyó­iratban számolt be. C C C P Hogy láttam a Szovjetuniót A különbség a nemzeti kérdés megoldásához való amerikai és szovjet hozzáállás között — a különbség a szavak és a tettek, a va­lóság és az ígéretek, a szocializmus és a kapitalizmus között. A ti­zenhárom szovjet köztársaságban, amit meglátogattam, igazi test­vérbarátsággal találkoztam. Már néhány évvel ezelőtt, amikor a pusztító földrengés után újjáépített Taskentban jártam, tudatára ébredtem, hogy ez a város tulajdonképpen a Szovjetunió valamenny­­nyi népe testvérbarátságának és segítőkészségének szimbóluma. A földrengés után néhány órával Taskentbe repültek a szovjet párt- és állami vezetés legmagasabb képviselői. Nálunk, az Egye­sült Államokban, szintén meglátogatják az elnök meg a vezető po­litikusok a katasztrófa sújtotta területeket — de ezzel meg is szű­nik minden hasonlóság Taskent és mondjuk, a Mississippi árvíz sújtotta vidéke között. Nálunk a katasztrófákra is a „szabad vál­­. lalkozás“ elvéhez alkalmazkodva reagálnak. Vöröskereszt-segély, gyűjtés a lakosság között, a Nemzeti Gárda mozgósítása, hogy ele­jét vegye a fosztogatásnak. Végül a Kongresszus megszavaz egy összeget, ami éppen csak a legnagyobb nyomorúság tompítására elegendő. És családok ezrei jutnak a tönk szélére, mert a biztosí­tás a leggyakrabban sújtott vidékeken drága, s a néger vagy a me­xikói családok ezt nem engedhetik meg maguknak. S ezzel össze­hasonlítva Taskentet — az egész város újjáépült, a Szovjetunió va­lamennyi szövetséges köztársaságának a segítségével! A Türkmén SZSZK-ban eszembe jutott Engels megállapítása ar­ról, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet — át­menet a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába. Az egész Kara-Kum-csatorna e megállapítás bizonyítéka. Ebben az országban ötven évvel ezelőtt még majd mindenki nomád pásztor volt, s a vízről azt mondták, hogy minden egyes cseppjében egy darabka arany és emberi könnycsepp rejtőzik. Azt hiszem, felesle­ges a csatorna gazdasági jelentőségéről beszélni. Engem megraga­dott az a tény, hogy a csatorna építése 1954-ben kezdődött, ami­kor még nem volt eltüntetve a háborúnak minden nyoma, és hogy építésében részt vettek emberek a Szovjetunió valamennyi vidéké­ről. Az oroszlánrész a tervezésből és a kivitelezésből a Türkmén Tudományos Akadémiát illeti, ennek öntözéssel foglalkozó szak­embereit. Hangsúlyozni kívánom, hogy éppen a Türkmén Tudomá­nyos Akadémiát — hiszen Türkmenisztán volt a cári Oroszország egyik legelmaradottabb területe, ahol a legnagyobb volt az anal­fabetizmus. Türkmenisztánban óhatatlanul az észak-amerikai in­diánok sorsára kellett gondolnom, akiket oly kegyetlenül üldöztek, irtottak a jenkik, rezervációkba kényszerítették őket, s akik a mai napig is a puszta létükért, fennmaradásukért kénytelenek küzdeni. Az indián az Egyesült Államokban átlag 42 évet él, ami 29 évvel kevesebb, mint az átlagos fehér amerikai életkora, az indiánok földje régen nincs már eredeti gazdáinak tulajdonában, s úgy gon­dolom, hogy még senkinek sem jutott eszébe olyan intézményt lét­rehozni, mint egy Indián tudományos akadémia. Meglátogattam a gazdag Szovjet-Azerbajdzsánt, olajmezőit, olaj­­finomítóit, a bakui múzeumban történelmi dokumentumokat lát­tam arról, milyen volt a nyomora egykor ennek a vidéknek. S a mexikói származású 9 millió USA-polgárra kellett gondolnom — éppen egykori farmjaikon, földjeiken termelik ki ma a legtöbb kő­olajat, de a mexikói farmerek leszármazottai a legszegényebbek közé tartoznak, a legjobban sújtja őket a munkanélküliség, gyer­mekeik, akik többnyire nem tudnak jól angolul, kiskoruktól kezd­ve másodrangú állampolgárok. Semmi sem jellemzi jobban a kü­lönbséget a nemzetiségi kérdés megoldása terén az Egyesült Álla­mokban, mint a 25 millió néger sorsa. Erre, a négerek harcára, amelyet vívniuk kell polgárjogaikért, egyenjogúságukért, kellett gondolnom, miközben végigutaztam a szovjet köztársaságokat, ta­lálkozásaim alkalmával a nem orosz nemzetiségű dolgozókkal, ta­nítókkal, tudósokkal, akik otthon nincsenek nyomásnak, faji meg­különböztetésnek kitéve. Azt, amit Üzbegisztánban, Tádzsikisztán­ban vagy a többi egykor elmaradott területen láttam, a reális út volt, példa a testvérbarátságra és a segélynyújtásra, a sikerekre a nemzetiségi kérdés megoldása terén, amelyeket a Szovjetunió fenn­állásának ötven esztendeje alatt elért. MIKE DÁVIDOV amerikai újságíró hot 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom