A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-21 / 29. szám

21. Mozdulatlanul, mint egy szobor. Fenyegetően, mint egy rabló. Marti­na testén |kiüt a forró verejték, a takaroalabához tapad, bőrén mint­ha hangyák futkosnának. Fejét a párnába fúrja, megkövültén fekszik, félholtan az ijedtségtől. Mi lesz most? Mi történik? Mit akar az az ismeretlen, néma alak? Ki az? Sze­me előtt fantasztikus táncban kerin­gő színes karika ég, ökölbe szorított kezével áliához nyomja a takarót. — Martina! — hangzik félhango­san az ajtó felől. Az apja! Azonnal megismerte a hangját. A hang elcsuklott, de azért megismerte. Az apja! Martina elborzad, a rátörő iszonyat átröpül az idegein, az erein, minden porcikáján. Apa! Apa! Minden összezavarodik benne, tu­datában csak egy gondolat világit, mint hömpölygő hullámok fölött a világítótorony: most moccannia sem szabad, úgy kell tennie, mintha mé­lyen aludna. A szürkés téglalap még szélesebbre nyílik a falon. omlik. Feljajdulva kiugrik az ágyból, az ajtóhoz rohan, felrántja, és oda­veti magát az apjához, aki a kü­szöb előtt fekszik, és halkan hörög. Martina már nem tudja, mit csi­nál, segélykiáltása szétröpül a ház­ban, mialatt letérdelve ölébe fekteti apja fejét. Ajtócsapódás, zavaros hangok, kiáltások, egyszerre kigyúl a fény, valaki eszeveszetten rohan fel a lépcsőn.' Jakub a sofőr segítségével nagy nehezen felemelte az elnök hatalmas testét. Lihegve cipelték be tehetet­len terhüket a hálószobába. Fanny néni sebtiben magára kapott pon­gyolájában a telefonhoz szalad, hogy orvost hívjon, Martina pedig zokog­va megy a két férfi után az élő ra­vatal mögött, arcvonásai eltorzultak, bensejében mindig újra hallja apja kettős hívását, amellyel fel akarta támasztani, hogy visszaadja önma­gának, régi életének, hogy a halott Martinát kiragadja a sírból, mint Krisztus a bibliai Jairus leányát. Igen, most már ért mindent, a titok­zatos feszültséget, ami láthatatlan füstként gomolygott a házban, apja rejtélyes célzásait, fekete szemüve­gét. Mindent ért, mindent! Apja te­hát kételkedett! Egyedül csak ő. Ap­ja tehát tudja! Egyedül csak ő. Nem, sírba? Vagy életben marad? Akkor mi lesz? Ellentétes indulatok cibál­­ják Martinát. Hol kétségbeesetten, minden erejéből kívánja, hogy meg­haljon még mielőtt magához tér áju­lásából, hol iszonyodva hátrál ilyen istentelenség elől. Hirtelen közelebb hajol az apjá­hoz ... a merev álarcon átvilágít az élet rezdülése, akár az éjszakai ég­bolton a közeledő pirkadat. Véralá­futásos, dülledt szeme kinyílik, pil­lantása kering, kering, míg végül megáll lánya arcán. Martina legszí­vesebben elmenekülne a tágranyílt szempár elől, de mozdultányi ereje sincs, mintha szoborrá változott vol­na. — El! Apja karlendítéssel kísért felhör­dülése úgy hasít Martinába, mint egy íejszecsapás, szinte összeroskad az ütés súlya alatt, de apja emelkedő keze vaskapcsán óriási fogóvá vál­tozik, megragadja Martina felsőkar­ját, szorítja és húzza közelebb, egyre közelebb, mind mélyebbre, akárcsak a vízi rém vaskarma. Martina kiál­tani akar, de elszorult torkán nem jön ki hang, emberfeletti erő rántja le a székről, az ágyra hanyatlik az apja mellé, arcán érzi leheletét, lát­rggSSKi ttui" ERgo iMÍMI* ’tSSSV'* — Martina! Ez most már az éjszaka csöndjé­ben szétterjedő, világosan hallható kiáltás. Nem, nem olyan ostoba, hogy elárulja magát, nem ugrik be a furfangnak. Alszik! Az alvás egyet­len menedéke, egyetlen mentsvára. A verejték cseppenként folyik le a ha­lántékán. Mi lesz, ha apja meghallja szíve vad verését, mely úgy hallat­szik a néma éjszakában, mint a fél­revert harang. Tehát mégis szándé­kosan vette fel a fekete szemüveget! Próbára akarta tenni, de előbb min­den eshetőségre biztosította magát. Mi lesz holnap? Mi lesz, ha reggel lemegy az ebédlőbe, és ott találkozik vele? Tegyen úgy, mintha csakugyan sejtelme sem volna semmiről? Képes lesz végigjátszani a komédiát? Kell, hogy képes legyen! Ő, ha ő is felvér­tezhetné magát fekete szemüveggel! Micsoda könnyebbség lenne! Szilárd, bevehetetlen erőd. Határtalan megkönnyebbüléssel lát­ja, hogy a falra vetődő szürkéskék ábra keskenyedik, tűnik, elenyészik. Halk kattanás, az ajtó becsukódott. Martina az ujját sem meri mozdíta­ni. Apja talán hallgatózik az ajtó mögött. Végtelen másodpercek csöppennek egyenként a sötétbe. Fájdalmas jajkiáltás, tompa puffa­nás, valami a földre zuhant. Marti­na idegei az iszonyatos nyomásra felmondják a szolgálatot, akaratának egész építménye meghasad és össze­nem tudja, csak sejti. Vagyis most már tudja, tőle tudta meg, hallga­tásával maga mondta meg neki. Mi­lyen hosszú az út az ágyig, amely talán apja halálos ágya lesz! Legszí­vesebben térden csúszna oda hozzá, a kétségbeesés tüzes vesszővel tépáz­za, ütlegeli, morzsolja az önnön gyá­­molatlaniostobaságán való kétségbe­esés, mert gyarló esze nem figyel­meztette idejében, hogy hallgatásá­val egyértelműbben elárulja titkát, mintha kikiáltaná magából. Ilyen hí­vásra csak a virrasztó bűnös bújik remegve, - némán a takaró alá. Egy ártatlan, alvó lény álmában meg sem Hallja a kiejtett nevet, egyszerűen felriad a hang parancsára, amely vá­ratlanul tör rá a csendből, a sötét­ből. Igen, így van, a hiba jóvátehe­tetlen. Martina tudja ezt, szíve vo­naglik a mellében, mint egy sebzett madár. A sors keze kemény és kér­lelhetetlen, nem ismer irgalmat, sem letérést az egyenes útról! Most min­dennek vége. Nem jutott messzire az ellopott élettel. Az elnököt lefektették, jeges bo­rogatást tettek fejére és szívére, most itt fekszik előtte kartávolságnyira, fél arca lecsüng, fél teste béna. Fan­ny néni telefonál, a csukott ajtón át is behallatszik siránkozó hangja, de Martina nem veszi le a szemét apja arcáról. Ez az arc még a haláltusá­ban is megőriz valami természetel­lenes, sőt természetfölötti méltóságot. Meghal, és titkát magával viszi a ja lassan kinyíló szederjes száját, hallja a rázúduló szavakat, szótöre­dékeket, görcsösen kibukó szótago­kat, látszólag értelmetlenek, de ő ér­ti őket... megérti, hogy apja vallo­mást akar, de egyben az esküjét is kívánja, hogy valóban nem ölte meg a testvérét, valóban csak szerencsét­lenség volt, végzetes baleset, semmi más. Mit válaszoljon? Hogyan győz­ze meg? Martina vadul rázza a fe­jét és kétségbeesetten motyogja: „Nem! Nem!“, csak motyog és su­sog, pedig legszívesebben kiáltana, ordítana, fogadkozna, esküdözne, egyszerre érzi: egy kéz hátulról át­fogja, felrántja és elvonszolja az ágytól. Martina foggal, körömmel vé­dekezik, mint az eszeveszett, ki akar­ja tépni magát Fanny néni kezéből, vissza akar menni az apjához, még mielőtt késő lesz, még nem mondott el mindent, talán még nem győzte meg egészen faz ártatlanságáról, de látja: apja teste megfeszül, két karja kinyúlik, mintha meg akarna ka­paszkodni valamiben, száján hörgő kiáltás szakad, ki, senki sem érti, csak Martina véli felismerni neve foszlá­nyait. Fanny néni mindenből mit sem értve még mindig keblére szorítja Martina fejjšt. A kiáltás egyszerre megtörik, a hánykolódó test mozdu­latlanná merevedik áz ágyon. Ünne­pélyes, mély csönd borul Martina apjára, aki megadón kinyúlik, mint­ha alázatosan engedelmeskedne egy csak neki szánt, és csak általa hall­ható parancsnak. Martina felnyög, s a székről le­csúszva térdre roskad. Legszíveseb­ben a padlóhoz verné fejét, és han­gosan ismételné egy és ugyanazt a mondatot: „Sylvát nem öltem meg, de téged apám, téged elpusztította­lak“ — kiáltaná újra meg újra, ha bűnbánatába nem vegyülne a meg­váltó, s egyben borzalmas valóság: apja meghalt... és titkát magával vitte a sírba. Martina egy hétig feküdt nagy láz­zal a Krammer-szanatóriumban. Az orvosok elhárították a fenyegető agy­hártyagyulladást, éjjel-nappal har­coltak az életéért. Az erek és vér­edények lobogó tüze a test sejtszö­vetén át próbált egyre magasabbra emelkedni a fejhez, az agyhoz, az orvosok mintha valóban egy pusztító tűzvésszel harcoltak volna, nehogy elharapódzón és romba döntse a gyö­nyörű, fiatal test egész épületét. A lángokat sikerült eloltaniuk, de még egy teljes hétig tartott, amíg Martina visszatérhetett a marokka­­nergassei elcsöndesedett házba. Le­soványodva, sápadtan, belsőleg meg­változva tért haza, mintha szívét be­lepte volna a forró hamu. Apját időközben nagy pompával eltemették. A temetés fényéről Bécs gondoskodott. — Az öntudatos, fé­nyűző Bécs mintha sejtette volna, hogy a történelem óraművén a rend­szer órája észrevétlenül lejár, s Olié elnök személyében az ódon paloták, arannyal kivarrott frakkok és pate­­tikus emlékművek letűnő korának egyik utolsó képviselőjét temették el. Martina nem tudott semmit a ha­lottaskocsit kísérő, nagyszabású te­metési menetről, a virágtenger moz­gó katafalk járói, a kíváncsi tömeg közt menetelő egyesületekről, a köz­ponti temetőbeli sírboltnál a csillogó cilinderek fölött elhangzott ünnepé­lyes gyászbeszédekről, nem látta az egyetemi szenátorok szertartásosan csillogó láncait, a beszentelő püspök fehér süvegét, a képviselőház és a felsőház küldöttségeit... mire haza­ment a kórházból, már mindez csak emlék az üres szobák homályos csöndjében, portréján a gyászszalag, s az íróasztalon heverő iratok halma­zán a fekete szemüveg a nemlétben szétfoszlott lét utolsó jele. Az elhagyatott lakásban, kettőjük élethalálharcának porondján Fanny néni jött Martina elé talpig gyász­ban, mint valami fekete kötésbe csa­vart múmia. Előkelőbb és kimértebb, hűvösebb és szűkszavúbb mint va­laha, mintha megdermesztette volna a magány Olié elnök házában, amely egy személy részére túl nagy és ba­rátságtalan. Találkozásuk is kimért, hűvös, szűkszavú. Fanny nénit eszi a kíván­csiság, és kíváncsisága egyenes arányban nő a váratlan katasztrófa óta eltelt napok számával. Mi ját­szódott le apa és lánya közt? Miért ment az elnök éjnek idején Sylvá­­hoz, és mi lehetett az oka, hogy jó­formán Sylva szobájának küszöbén érte szélhűdés. Mi idézte elő lent a hálószobában azt a borzalmas jele­netet, miért hajtogatta Sylva magán­kívül: „Nem, nem, nem", miért vi­selkedett Olié halálküzdelmében úgy, mintha lánya életére törne. Fanny néni elég okos ahhoz, hogy megértse: valami súlýos, nagyon sú­lyos dolog történt kettőjük között, de nem elég ügyes, hogy a nyomára jusson. Martina hallgat. Éppúgy hallgat, mint a sír a központi temetőben. Hiába próbálja Fanny néni tőrbe csalni, hiába állít neki kelepcét, Martina nem válaszol, Martina a vál­lát vonogatja, Martina csak a zu­hanást, a kiáltást hallotta, felébredt és kirohant a folyosóra. Nincs to­vább. .(Folytatjuk/ O

Next

/
Oldalképek
Tartalom