A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-21 / 29. szám
21. Mozdulatlanul, mint egy szobor. Fenyegetően, mint egy rabló. Martina testén |kiüt a forró verejték, a takaroalabához tapad, bőrén mintha hangyák futkosnának. Fejét a párnába fúrja, megkövültén fekszik, félholtan az ijedtségtől. Mi lesz most? Mi történik? Mit akar az az ismeretlen, néma alak? Ki az? Szeme előtt fantasztikus táncban keringő színes karika ég, ökölbe szorított kezével áliához nyomja a takarót. — Martina! — hangzik félhangosan az ajtó felől. Az apja! Azonnal megismerte a hangját. A hang elcsuklott, de azért megismerte. Az apja! Martina elborzad, a rátörő iszonyat átröpül az idegein, az erein, minden porcikáján. Apa! Apa! Minden összezavarodik benne, tudatában csak egy gondolat világit, mint hömpölygő hullámok fölött a világítótorony: most moccannia sem szabad, úgy kell tennie, mintha mélyen aludna. A szürkés téglalap még szélesebbre nyílik a falon. omlik. Feljajdulva kiugrik az ágyból, az ajtóhoz rohan, felrántja, és odaveti magát az apjához, aki a küszöb előtt fekszik, és halkan hörög. Martina már nem tudja, mit csinál, segélykiáltása szétröpül a házban, mialatt letérdelve ölébe fekteti apja fejét. Ajtócsapódás, zavaros hangok, kiáltások, egyszerre kigyúl a fény, valaki eszeveszetten rohan fel a lépcsőn.' Jakub a sofőr segítségével nagy nehezen felemelte az elnök hatalmas testét. Lihegve cipelték be tehetetlen terhüket a hálószobába. Fanny néni sebtiben magára kapott pongyolájában a telefonhoz szalad, hogy orvost hívjon, Martina pedig zokogva megy a két férfi után az élő ravatal mögött, arcvonásai eltorzultak, bensejében mindig újra hallja apja kettős hívását, amellyel fel akarta támasztani, hogy visszaadja önmagának, régi életének, hogy a halott Martinát kiragadja a sírból, mint Krisztus a bibliai Jairus leányát. Igen, most már ért mindent, a titokzatos feszültséget, ami láthatatlan füstként gomolygott a házban, apja rejtélyes célzásait, fekete szemüvegét. Mindent ért, mindent! Apja tehát kételkedett! Egyedül csak ő. Apja tehát tudja! Egyedül csak ő. Nem, sírba? Vagy életben marad? Akkor mi lesz? Ellentétes indulatok cibálják Martinát. Hol kétségbeesetten, minden erejéből kívánja, hogy meghaljon még mielőtt magához tér ájulásából, hol iszonyodva hátrál ilyen istentelenség elől. Hirtelen közelebb hajol az apjához ... a merev álarcon átvilágít az élet rezdülése, akár az éjszakai égbolton a közeledő pirkadat. Véraláfutásos, dülledt szeme kinyílik, pillantása kering, kering, míg végül megáll lánya arcán. Martina legszívesebben elmenekülne a tágranyílt szempár elől, de mozdultányi ereje sincs, mintha szoborrá változott volna. — El! Apja karlendítéssel kísért felhördülése úgy hasít Martinába, mint egy íejszecsapás, szinte összeroskad az ütés súlya alatt, de apja emelkedő keze vaskapcsán óriási fogóvá változik, megragadja Martina felsőkarját, szorítja és húzza közelebb, egyre közelebb, mind mélyebbre, akárcsak a vízi rém vaskarma. Martina kiáltani akar, de elszorult torkán nem jön ki hang, emberfeletti erő rántja le a székről, az ágyra hanyatlik az apja mellé, arcán érzi leheletét, látrggSSKi ttui" ERgo iMÍMI* ’tSSSV'* — Martina! Ez most már az éjszaka csöndjében szétterjedő, világosan hallható kiáltás. Nem, nem olyan ostoba, hogy elárulja magát, nem ugrik be a furfangnak. Alszik! Az alvás egyetlen menedéke, egyetlen mentsvára. A verejték cseppenként folyik le a halántékán. Mi lesz, ha apja meghallja szíve vad verését, mely úgy hallatszik a néma éjszakában, mint a félrevert harang. Tehát mégis szándékosan vette fel a fekete szemüveget! Próbára akarta tenni, de előbb minden eshetőségre biztosította magát. Mi lesz holnap? Mi lesz, ha reggel lemegy az ebédlőbe, és ott találkozik vele? Tegyen úgy, mintha csakugyan sejtelme sem volna semmiről? Képes lesz végigjátszani a komédiát? Kell, hogy képes legyen! Ő, ha ő is felvértezhetné magát fekete szemüveggel! Micsoda könnyebbség lenne! Szilárd, bevehetetlen erőd. Határtalan megkönnyebbüléssel látja, hogy a falra vetődő szürkéskék ábra keskenyedik, tűnik, elenyészik. Halk kattanás, az ajtó becsukódott. Martina az ujját sem meri mozdítani. Apja talán hallgatózik az ajtó mögött. Végtelen másodpercek csöppennek egyenként a sötétbe. Fájdalmas jajkiáltás, tompa puffanás, valami a földre zuhant. Martina idegei az iszonyatos nyomásra felmondják a szolgálatot, akaratának egész építménye meghasad és összenem tudja, csak sejti. Vagyis most már tudja, tőle tudta meg, hallgatásával maga mondta meg neki. Milyen hosszú az út az ágyig, amely talán apja halálos ágya lesz! Legszívesebben térden csúszna oda hozzá, a kétségbeesés tüzes vesszővel tépázza, ütlegeli, morzsolja az önnön gyámolatlaniostobaságán való kétségbeesés, mert gyarló esze nem figyelmeztette idejében, hogy hallgatásával egyértelműbben elárulja titkát, mintha kikiáltaná magából. Ilyen hívásra csak a virrasztó bűnös bújik remegve, - némán a takaró alá. Egy ártatlan, alvó lény álmában meg sem Hallja a kiejtett nevet, egyszerűen felriad a hang parancsára, amely váratlanul tör rá a csendből, a sötétből. Igen, így van, a hiba jóvátehetetlen. Martina tudja ezt, szíve vonaglik a mellében, mint egy sebzett madár. A sors keze kemény és kérlelhetetlen, nem ismer irgalmat, sem letérést az egyenes útról! Most mindennek vége. Nem jutott messzire az ellopott élettel. Az elnököt lefektették, jeges borogatást tettek fejére és szívére, most itt fekszik előtte kartávolságnyira, fél arca lecsüng, fél teste béna. Fanny néni telefonál, a csukott ajtón át is behallatszik siránkozó hangja, de Martina nem veszi le a szemét apja arcáról. Ez az arc még a haláltusában is megőriz valami természetellenes, sőt természetfölötti méltóságot. Meghal, és titkát magával viszi a ja lassan kinyíló szederjes száját, hallja a rázúduló szavakat, szótöredékeket, görcsösen kibukó szótagokat, látszólag értelmetlenek, de ő érti őket... megérti, hogy apja vallomást akar, de egyben az esküjét is kívánja, hogy valóban nem ölte meg a testvérét, valóban csak szerencsétlenség volt, végzetes baleset, semmi más. Mit válaszoljon? Hogyan győzze meg? Martina vadul rázza a fejét és kétségbeesetten motyogja: „Nem! Nem!“, csak motyog és susog, pedig legszívesebben kiáltana, ordítana, fogadkozna, esküdözne, egyszerre érzi: egy kéz hátulról átfogja, felrántja és elvonszolja az ágytól. Martina foggal, körömmel védekezik, mint az eszeveszett, ki akarja tépni magát Fanny néni kezéből, vissza akar menni az apjához, még mielőtt késő lesz, még nem mondott el mindent, talán még nem győzte meg egészen faz ártatlanságáról, de látja: apja teste megfeszül, két karja kinyúlik, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben, száján hörgő kiáltás szakad, ki, senki sem érti, csak Martina véli felismerni neve foszlányait. Fanny néni mindenből mit sem értve még mindig keblére szorítja Martina fejjšt. A kiáltás egyszerre megtörik, a hánykolódó test mozdulatlanná merevedik áz ágyon. Ünnepélyes, mély csönd borul Martina apjára, aki megadón kinyúlik, mintha alázatosan engedelmeskedne egy csak neki szánt, és csak általa hallható parancsnak. Martina felnyög, s a székről lecsúszva térdre roskad. Legszívesebben a padlóhoz verné fejét, és hangosan ismételné egy és ugyanazt a mondatot: „Sylvát nem öltem meg, de téged apám, téged elpusztítottalak“ — kiáltaná újra meg újra, ha bűnbánatába nem vegyülne a megváltó, s egyben borzalmas valóság: apja meghalt... és titkát magával vitte a sírba. Martina egy hétig feküdt nagy lázzal a Krammer-szanatóriumban. Az orvosok elhárították a fenyegető agyhártyagyulladást, éjjel-nappal harcoltak az életéért. Az erek és véredények lobogó tüze a test sejtszövetén át próbált egyre magasabbra emelkedni a fejhez, az agyhoz, az orvosok mintha valóban egy pusztító tűzvésszel harcoltak volna, nehogy elharapódzón és romba döntse a gyönyörű, fiatal test egész épületét. A lángokat sikerült eloltaniuk, de még egy teljes hétig tartott, amíg Martina visszatérhetett a marokkanergassei elcsöndesedett házba. Lesoványodva, sápadtan, belsőleg megváltozva tért haza, mintha szívét belepte volna a forró hamu. Apját időközben nagy pompával eltemették. A temetés fényéről Bécs gondoskodott. — Az öntudatos, fényűző Bécs mintha sejtette volna, hogy a történelem óraművén a rendszer órája észrevétlenül lejár, s Olié elnök személyében az ódon paloták, arannyal kivarrott frakkok és patetikus emlékművek letűnő korának egyik utolsó képviselőjét temették el. Martina nem tudott semmit a halottaskocsit kísérő, nagyszabású temetési menetről, a virágtenger mozgó katafalk járói, a kíváncsi tömeg közt menetelő egyesületekről, a központi temetőbeli sírboltnál a csillogó cilinderek fölött elhangzott ünnepélyes gyászbeszédekről, nem látta az egyetemi szenátorok szertartásosan csillogó láncait, a beszentelő püspök fehér süvegét, a képviselőház és a felsőház küldöttségeit... mire hazament a kórházból, már mindez csak emlék az üres szobák homályos csöndjében, portréján a gyászszalag, s az íróasztalon heverő iratok halmazán a fekete szemüveg a nemlétben szétfoszlott lét utolsó jele. Az elhagyatott lakásban, kettőjük élethalálharcának porondján Fanny néni jött Martina elé talpig gyászban, mint valami fekete kötésbe csavart múmia. Előkelőbb és kimértebb, hűvösebb és szűkszavúbb mint valaha, mintha megdermesztette volna a magány Olié elnök házában, amely egy személy részére túl nagy és barátságtalan. Találkozásuk is kimért, hűvös, szűkszavú. Fanny nénit eszi a kíváncsiság, és kíváncsisága egyenes arányban nő a váratlan katasztrófa óta eltelt napok számával. Mi játszódott le apa és lánya közt? Miért ment az elnök éjnek idején Sylvához, és mi lehetett az oka, hogy jóformán Sylva szobájának küszöbén érte szélhűdés. Mi idézte elő lent a hálószobában azt a borzalmas jelenetet, miért hajtogatta Sylva magánkívül: „Nem, nem, nem", miért viselkedett Olié halálküzdelmében úgy, mintha lánya életére törne. Fanny néni elég okos ahhoz, hogy megértse: valami súlýos, nagyon súlyos dolog történt kettőjük között, de nem elég ügyes, hogy a nyomára jusson. Martina hallgat. Éppúgy hallgat, mint a sír a központi temetőben. Hiába próbálja Fanny néni tőrbe csalni, hiába állít neki kelepcét, Martina nem válaszol, Martina a vállát vonogatja, Martina csak a zuhanást, a kiáltást hallotta, felébredt és kirohant a folyosóra. Nincs tovább. .(Folytatjuk/ O
