A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-01 / 48. szám

40. Martina elhagyja az erkélyt és be­megy a szobába. Még egy utolsó für­késző pillantást vet a tükörbe. Gaz­dagon rakott fehér selyemszoknyát visel, magasan csukott fehér selyem­blúzét keskeny kék nyakkendő dí­szíti, a blúz fölött rövid kék posz­tókabát, fején széles szalmakalap, elöl felhajtott karimával. Igen, öltö­zéke előnyös, a kék szín jól illik arany hajóhoz, ibolyakék szeméhez, enyhén lebarnult bőréhez. Megjele­nése kissé fiús. de sportszerű, Mar­tina emlékszik Tomannak éppen ez a vonás tetszett annyira Sylván. öt óra tíz perc. Martina lassan le­megy a lépcsőn és a partmenti sé­tányon lassan indul a kikötő felé. Utoljára megy itt egyedül. Nem vesz figyelembe senkit, de ezért jól látja, hogy az emberek utánafordulnak, so­kan irányt változtatnak és követik. A kikötőállomáson szokatlanul élénk a forgalom, a korlát előtt nagy tömeg tolong, a hordárok és a livrés szállodaszolgák mohón várják a holt­idényben gyéren érkező utasokat. A hangok Martina fülébe bizonytalan morajjá folynak össze. Az emberek utat nyitnak neki, valaki megszorítja a kezét, mintegy ködön át látja a polgármester arcát, három-négy fel­állított fényképezőgépet, lencséjük csak a megfelelő pillanatot lesi... a soha vissza nem térő, röpke pilla­natot. Hátul az állomás végében hatal­mas traverzek ketrecébe ékelve pi­hen a fehér hajó. A sarkig tárt több­tonnás acélkapu felfedi, a testébe vezető fekete alagutat. Pöfög a moz­dony, csikorog a fék, a magas kere­kek egyre lassabban forognak, a hajó belseje hirtelen kivilágosodik, fel­hangzik a szolgálati síp füttye, köny­­nyű fémütődés, hangos gépzakatolás, a két hosszú gyorsvonati vagon fém­­kígyója kimászik a nyílásból, s a kerekekre átcsúszva lassan befut a pályaudvarra. Martina vadul kalapáló szíve el­­csöndesedik. Most teljesen nyugodt, a félelem, a szorongás eltűnt. Tarkó­ján és haja gyökereinél jeges hide­get érez. Talán jéggé fagyott ereiben a vér? A vonat ablakai zsúfoltak, fej fej mellett szorong, svéd és német kiáltások hangzanak, a hordárok és szállodaszolgák a vagonokhoz ugra­nak, mintha tömeges öngyilkossággal ott akarnák végezni a vonat kerekei alatt, valaki meglöki Martinát, és bocsánatkérés nélkül továbbrohan, de Martina nem bánja, pillantása ablakról ablakra ugrik, keze a ma­gasba lendülve hirtelen meglebben, mint egy kékfehér zászló, és íme, csodák csodája, a férfi a római egyessel jelölt vagon ablakából ka­lapját lengetve válaszol. Martina nem ismeri meg, mégis tudja, hogy ő az, szeméből ömlik a nevetés és a könny, igen, ő az, most kiszáll, a kalauz előzékenyen lese­gíti, botra támaszkodva lassan kö­zeledik hozzá, igen, ő az, ez az ő szeme, csakhogy most nem cvikkert, hapem csontkeretes nagy pápaszemet visel, igen, ő az, de borzasztóan meg­változott, csont és bőr, beesett arca pergamensárga, i koponyája homlo­kától a feje búbjáig kopaszon csil­log, megmaradt haja ősz, a stockhol­mi operáció úgy látszik megadta ne­ki a kegyelemdöfést, Martina moz­dulatlanul néz rá, görcsösen össze­kulcsolt kezét a mellére szorítja szemében egymást váltja a döbbenet és az öröm. Legszívesebben odaro­hanna hozzá és a karjába vetné ma­gát, így is képzelte, de nem meri megtenni, földhöz szegezi a szégyen­kezés, csak a szeme röpül elébe, most könnyes lágy fény világít ben­ne, bársonyos pillantása odaadó és alázatos, olyan, mint egy bensőséges imádság, köszönet s szeretett élet megmeneküléséért. Toman közeledik, Martina a köny­­nyeit nyeli, de lám, Toman rámoso­lyog, nevet, most már türelmetlenül siet hozzá. Martina két-három lépési tesz, a férfi átöleli, Martina lehuny­ja szemét, bensőjében egyetlen gon­dolat világít, mint nyári égen a hul­lócsillag. Ha most azt mondaná: „Martina!“ — Sylva ... Toman ajka megérinti az övét. Martina remeg, ha Toman nem tar­taná szorosan átölelve, menten ösz­­szeesne. De hirtelen felágaskodik, ki­tárja karját, görcsösen Toman nya­kába kapaszkodik és viszonozza csókját. Az állomáson csönd van, mindenki áll és bámul, a fényképészek láza­san dolgoznak, ekkor felcsendül a dal: „Ein tapferer Soldat kehr zu­rück“, az állomásfőnök szalutál, a polgármester odalép hozzájuk, meg­szorítja Toman kezét, üdvözli, né­hány kegyeletes szóval megemléke­zik azokról, akik nem tértek vissza, majd mindannyian kivonulnak a pá­lyaudvarról, Martina karonfogva ve­zeti Tomant, szorosan hozzásimul, a sokaság mögöttük hömpölyög. To­man mond valamit, ő válaszol, de ezekre a szavakra soha többé nem tud visszaemlékezni, kissé meghök­kenve, félénken mosolyognak egy­másra, az állomásépület előtt kocsi­ba szállnak, elbúcsúznak a polgár­­mestertől, az állomásfőnöktől, száz kéz int búcsút... a kocsi elindul ve­lük a városba. Martina fogja Toman kezét és lá­gyan simogatja. Toman nem veszi le róla a szemét, Martina legszíveseb­ben férje vállára hajtaná fejét, hogy meneküljön a pillantása elől — az is más, mint amilyennek képzelte —, de nem meri megtenni az emberek szeme láttára, akik kíváncsian utá­nuk fordulnak. Az országút felkanyarodik a vil­lához, de Toman még nem szólalt meg. Martina szívében újraéled a szorongás. Toman ajka végre meg­mozdul: / — Nagyon megváltoztam Sylva, ugye? Martina elmélyülten figyeli Toman hangját, közben régi emlékek deren­genek fel benne, mint a ritkuló köd­ből kibontakozó körvonalak. Lám, mialatt rettegve lesi Toman véle­ményét, Tomannak az ő véleménye okoz gondot! Egészen másfajta gon­dot! Martina kissé megkönnyebbül. Kérdéssel válaszol: — Hát én nem változtam meg? Toman gyors pillantással még egy­szer végigfuttatja rajta a szemét. — Te is megváltoztál. .. Tulajdon­képpen, hm... Nem is, olyan vagy, mint azelőtt. Fiatal és nagyon szép. Martina észreveszi Toman pillanat­nyi habozását és kissé kényszeredet­ten nevet. — Eredj már, hízelegsz. Tudom, hogy megöregedtem. Elhervadtam. — Várj csak. azt nem mondanám. Inkább ... hm ... mintha inkább... Elhallgat. Mondja meg őszintén, hogy a valóság nem egyezik az el­képzeléssel? Nem, ez lovagiatlanság volna. Hallgat, töpreng, és Martina nem meri tovább faggatni. Az a benyo­mása, hogy már nem ülnek szorosan egymás mellett. Széles, üres tér tá­tong köztük. Végre Toman is elne­veti magát. — Ez mindig így van. Az emlékek elrajzolnak. — Javítanak? — kérdezi félénken Martina. — Nem javítanak és nem is ron­tanak. Hogy is mondjam ... Észre­vétlenül más megvilágításba helye­zik az egész alakot. — Legyint, meg­emeli kalapját és tenyerével végig­simít tar koponyáján. Tehát ez a mozdulata is megma­radt, csakhogy azelőtt a haján szán­tott végig az ujjaival, mint egy fé­sűvel, gondolja Martina, és szíve el­szorul. Egek, miről beszélnek ebben a soha nem ismétlődő pillanatban! Szavaikban nincs egy csöppnyi ben­­sőség. Ilyen -hosszú idő után! Toman keze tehetetlenül nyugszik a taka­rón, egyszer sem válaszol bátortalan szorítására. Toman, mintha megérezné Martina visszahúzódását, gyorsan hozzáteszi. — Más a dolog nálam, ugye? Meg­öregedtem. Leromlottam ... Dehogy­nem, nézd itt már őszülök — mu­tatott megmaradt hajára a halánté­kán. — Mindazok után, amit átéltél, ez nem is csoda. Most már minden jóra fordul, idővel összeszeded magad, majd meglátod — válaszolja Marti­na, de hangja árulón remeg. Szeret­né Tomant a keresztnevén szólítani, de nem tudja rászánni magát. Toman összeszorított szájjal hall­gat. Nem mondhatja meg, milyen öregnek érzi magát belülről is, ami nem meglepő az olyan embernél, aki hónapokig ült egy asztalnál a halállal. A kocsi megáll a villa előtt. Mar­tina lesegíti Tomant. Mialatt kifizeti a kocsist, a szolga a portással felvi­szi Toman holmiját. Nincs sok cso­magja, egész poggyásza két új bő­röndből áll. Itt nem üdvözli őket senki, Martina ezt már előre így ren­dezte. Csak néhány kíváncsi arc bá­mészkodik a földszinti ablakok üve­ge mögül. Lassan mennek fel a lépcsőn. To­man most sokkal magasabbnak lát­szik, talán mert feltűnően sovány és szikár. — Az operáció kissé legyöngített — mondja Toman mintegy mente­getőzésül, mikor megpihen a lépcsőn. — A fontos, hogy sikerült. — Igen, sikerült. Gyomorbántal­­maim teljesen megszűntek. — Szerencséről beszélhetsz. A szíj- és glicerinkoszt után. Toman arcán szomorú, törékeny mosoly suhan át, mint a téli nap bágyadt sugara. A borzalmas emlék nem enged meg többet, noha már betemette a múlt. Martina most örül, hogy a máso­dik emelet helyett az elsőn bérelt lakosztályt. Tomannak is kényelme­sebb lesz. Mikor felérnek, Martina először kivezeti Tomant az erkélyre, hogy a kilátás elgyönyörködtesse és felfris­sítse. — A tenger —■ mondja, de Toman nem válaszol, arca megmerevedik, beesett szemében félelemmel vegyes gyűlölet villan. ' — A tenger — ismétli végül. •— Halálom napjáig torkig vagyok vele. Martina csak most eszmél rá, hogy ez a kilátás nem lehet rá kedvező hatással, s sietve átvezeti lakosztá­lyukon. Ez itt a hálószobája, az övé a másik oldalon van, a középső he­lyiség lesz az ebédlő, s egyben a la­kó- és fogadószoba. — Elégedett vagy? Tetszik itt ne­ked? Három szobát rendeltem, mert feltételeztem, hogy itt maradunk né­hány napig, amíg kipihened magad. Nagyjából prágai lakásbeosztásunk­hoz tartottam magam. Megfelelőnek találod? Toman a szobákra és néhány na­pos ott-tartózkodásukra vonatkozó­lag egyetértett vele. De hozzáfűzte: — Tehát mégis keresztülvitted a szándékodat? Martina meghökkenve nézett rá: — Régi vitánkra gondolok: közös vagy külön hálószoba! Martina mélyen elpirult. Hát per­sze, ez Sylva! — Ha kívánod, megváltoztatom. Azt hitteiji... Haragszol érte ? — suttogja 'Martina. Találkozásuk első perceibe hamis hang vegyüljön ilyen semmiség miatt! Szemét elfátyolozza a nehezen visszafojtott könny. — Tudod, hogy inkább a közös hálószoba híve vagyok, de hagyjuk egyelőre így, hiszen tulajdonképpen még csak lábadozom — válaszolja Toman, két ujjal megérintve Mar­tina arcát, és szélesen elmosolyodik, a régi fiús mosollyal, amire Martina olyan jól emlékszik. — Vladimír! — szólítja először a keresztnevén, és karja a férfi nyaka köré fonódik. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom