A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-01 / 48. szám
40. Martina elhagyja az erkélyt és bemegy a szobába. Még egy utolsó fürkésző pillantást vet a tükörbe. Gazdagon rakott fehér selyemszoknyát visel, magasan csukott fehér selyemblúzét keskeny kék nyakkendő díszíti, a blúz fölött rövid kék posztókabát, fején széles szalmakalap, elöl felhajtott karimával. Igen, öltözéke előnyös, a kék szín jól illik arany hajóhoz, ibolyakék szeméhez, enyhén lebarnult bőréhez. Megjelenése kissé fiús. de sportszerű, Martina emlékszik Tomannak éppen ez a vonás tetszett annyira Sylván. öt óra tíz perc. Martina lassan lemegy a lépcsőn és a partmenti sétányon lassan indul a kikötő felé. Utoljára megy itt egyedül. Nem vesz figyelembe senkit, de ezért jól látja, hogy az emberek utánafordulnak, sokan irányt változtatnak és követik. A kikötőállomáson szokatlanul élénk a forgalom, a korlát előtt nagy tömeg tolong, a hordárok és a livrés szállodaszolgák mohón várják a holtidényben gyéren érkező utasokat. A hangok Martina fülébe bizonytalan morajjá folynak össze. Az emberek utat nyitnak neki, valaki megszorítja a kezét, mintegy ködön át látja a polgármester arcát, három-négy felállított fényképezőgépet, lencséjük csak a megfelelő pillanatot lesi... a soha vissza nem térő, röpke pillanatot. Hátul az állomás végében hatalmas traverzek ketrecébe ékelve pihen a fehér hajó. A sarkig tárt többtonnás acélkapu felfedi, a testébe vezető fekete alagutat. Pöfög a mozdony, csikorog a fék, a magas kerekek egyre lassabban forognak, a hajó belseje hirtelen kivilágosodik, felhangzik a szolgálati síp füttye, könynyű fémütődés, hangos gépzakatolás, a két hosszú gyorsvonati vagon fémkígyója kimászik a nyílásból, s a kerekekre átcsúszva lassan befut a pályaudvarra. Martina vadul kalapáló szíve elcsöndesedik. Most teljesen nyugodt, a félelem, a szorongás eltűnt. Tarkóján és haja gyökereinél jeges hideget érez. Talán jéggé fagyott ereiben a vér? A vonat ablakai zsúfoltak, fej fej mellett szorong, svéd és német kiáltások hangzanak, a hordárok és szállodaszolgák a vagonokhoz ugranak, mintha tömeges öngyilkossággal ott akarnák végezni a vonat kerekei alatt, valaki meglöki Martinát, és bocsánatkérés nélkül továbbrohan, de Martina nem bánja, pillantása ablakról ablakra ugrik, keze a magasba lendülve hirtelen meglebben, mint egy kékfehér zászló, és íme, csodák csodája, a férfi a római egyessel jelölt vagon ablakából kalapját lengetve válaszol. Martina nem ismeri meg, mégis tudja, hogy ő az, szeméből ömlik a nevetés és a könny, igen, ő az, most kiszáll, a kalauz előzékenyen lesegíti, botra támaszkodva lassan közeledik hozzá, igen, ő az, ez az ő szeme, csakhogy most nem cvikkert, hapem csontkeretes nagy pápaszemet visel, igen, ő az, de borzasztóan megváltozott, csont és bőr, beesett arca pergamensárga, i koponyája homlokától a feje búbjáig kopaszon csillog, megmaradt haja ősz, a stockholmi operáció úgy látszik megadta neki a kegyelemdöfést, Martina mozdulatlanul néz rá, görcsösen összekulcsolt kezét a mellére szorítja szemében egymást váltja a döbbenet és az öröm. Legszívesebben odarohanna hozzá és a karjába vetné magát, így is képzelte, de nem meri megtenni, földhöz szegezi a szégyenkezés, csak a szeme röpül elébe, most könnyes lágy fény világít benne, bársonyos pillantása odaadó és alázatos, olyan, mint egy bensőséges imádság, köszönet s szeretett élet megmeneküléséért. Toman közeledik, Martina a könynyeit nyeli, de lám, Toman rámosolyog, nevet, most már türelmetlenül siet hozzá. Martina két-három lépési tesz, a férfi átöleli, Martina lehunyja szemét, bensőjében egyetlen gondolat világít, mint nyári égen a hullócsillag. Ha most azt mondaná: „Martina!“ — Sylva ... Toman ajka megérinti az övét. Martina remeg, ha Toman nem tartaná szorosan átölelve, menten öszszeesne. De hirtelen felágaskodik, kitárja karját, görcsösen Toman nyakába kapaszkodik és viszonozza csókját. Az állomáson csönd van, mindenki áll és bámul, a fényképészek lázasan dolgoznak, ekkor felcsendül a dal: „Ein tapferer Soldat kehr zurück“, az állomásfőnök szalutál, a polgármester odalép hozzájuk, megszorítja Toman kezét, üdvözli, néhány kegyeletes szóval megemlékezik azokról, akik nem tértek vissza, majd mindannyian kivonulnak a pályaudvarról, Martina karonfogva vezeti Tomant, szorosan hozzásimul, a sokaság mögöttük hömpölyög. Toman mond valamit, ő válaszol, de ezekre a szavakra soha többé nem tud visszaemlékezni, kissé meghökkenve, félénken mosolyognak egymásra, az állomásépület előtt kocsiba szállnak, elbúcsúznak a polgármestertől, az állomásfőnöktől, száz kéz int búcsút... a kocsi elindul velük a városba. Martina fogja Toman kezét és lágyan simogatja. Toman nem veszi le róla a szemét, Martina legszívesebben férje vállára hajtaná fejét, hogy meneküljön a pillantása elől — az is más, mint amilyennek képzelte —, de nem meri megtenni az emberek szeme láttára, akik kíváncsian utánuk fordulnak. Az országút felkanyarodik a villához, de Toman még nem szólalt meg. Martina szívében újraéled a szorongás. Toman ajka végre megmozdul: / — Nagyon megváltoztam Sylva, ugye? Martina elmélyülten figyeli Toman hangját, közben régi emlékek derengenek fel benne, mint a ritkuló ködből kibontakozó körvonalak. Lám, mialatt rettegve lesi Toman véleményét, Tomannak az ő véleménye okoz gondot! Egészen másfajta gondot! Martina kissé megkönnyebbül. Kérdéssel válaszol: — Hát én nem változtam meg? Toman gyors pillantással még egyszer végigfuttatja rajta a szemét. — Te is megváltoztál. .. Tulajdonképpen, hm... Nem is, olyan vagy, mint azelőtt. Fiatal és nagyon szép. Martina észreveszi Toman pillanatnyi habozását és kissé kényszeredetten nevet. — Eredj már, hízelegsz. Tudom, hogy megöregedtem. Elhervadtam. — Várj csak. azt nem mondanám. Inkább ... hm ... mintha inkább... Elhallgat. Mondja meg őszintén, hogy a valóság nem egyezik az elképzeléssel? Nem, ez lovagiatlanság volna. Hallgat, töpreng, és Martina nem meri tovább faggatni. Az a benyomása, hogy már nem ülnek szorosan egymás mellett. Széles, üres tér tátong köztük. Végre Toman is elneveti magát. — Ez mindig így van. Az emlékek elrajzolnak. — Javítanak? — kérdezi félénken Martina. — Nem javítanak és nem is rontanak. Hogy is mondjam ... Észrevétlenül más megvilágításba helyezik az egész alakot. — Legyint, megemeli kalapját és tenyerével végigsimít tar koponyáján. Tehát ez a mozdulata is megmaradt, csakhogy azelőtt a haján szántott végig az ujjaival, mint egy fésűvel, gondolja Martina, és szíve elszorul. Egek, miről beszélnek ebben a soha nem ismétlődő pillanatban! Szavaikban nincs egy csöppnyi bensőség. Ilyen -hosszú idő után! Toman keze tehetetlenül nyugszik a takarón, egyszer sem válaszol bátortalan szorítására. Toman, mintha megérezné Martina visszahúzódását, gyorsan hozzáteszi. — Más a dolog nálam, ugye? Megöregedtem. Leromlottam ... Dehogynem, nézd itt már őszülök — mutatott megmaradt hajára a halántékán. — Mindazok után, amit átéltél, ez nem is csoda. Most már minden jóra fordul, idővel összeszeded magad, majd meglátod — válaszolja Martina, de hangja árulón remeg. Szeretné Tomant a keresztnevén szólítani, de nem tudja rászánni magát. Toman összeszorított szájjal hallgat. Nem mondhatja meg, milyen öregnek érzi magát belülről is, ami nem meglepő az olyan embernél, aki hónapokig ült egy asztalnál a halállal. A kocsi megáll a villa előtt. Martina lesegíti Tomant. Mialatt kifizeti a kocsist, a szolga a portással felviszi Toman holmiját. Nincs sok csomagja, egész poggyásza két új bőröndből áll. Itt nem üdvözli őket senki, Martina ezt már előre így rendezte. Csak néhány kíváncsi arc bámészkodik a földszinti ablakok üvege mögül. Lassan mennek fel a lépcsőn. Toman most sokkal magasabbnak látszik, talán mert feltűnően sovány és szikár. — Az operáció kissé legyöngített — mondja Toman mintegy mentegetőzésül, mikor megpihen a lépcsőn. — A fontos, hogy sikerült. — Igen, sikerült. Gyomorbántalmaim teljesen megszűntek. — Szerencséről beszélhetsz. A szíj- és glicerinkoszt után. Toman arcán szomorú, törékeny mosoly suhan át, mint a téli nap bágyadt sugara. A borzalmas emlék nem enged meg többet, noha már betemette a múlt. Martina most örül, hogy a második emelet helyett az elsőn bérelt lakosztályt. Tomannak is kényelmesebb lesz. Mikor felérnek, Martina először kivezeti Tomant az erkélyre, hogy a kilátás elgyönyörködtesse és felfrissítse. — A tenger —■ mondja, de Toman nem válaszol, arca megmerevedik, beesett szemében félelemmel vegyes gyűlölet villan. ' — A tenger — ismétli végül. •— Halálom napjáig torkig vagyok vele. Martina csak most eszmél rá, hogy ez a kilátás nem lehet rá kedvező hatással, s sietve átvezeti lakosztályukon. Ez itt a hálószobája, az övé a másik oldalon van, a középső helyiség lesz az ebédlő, s egyben a lakó- és fogadószoba. — Elégedett vagy? Tetszik itt neked? Három szobát rendeltem, mert feltételeztem, hogy itt maradunk néhány napig, amíg kipihened magad. Nagyjából prágai lakásbeosztásunkhoz tartottam magam. Megfelelőnek találod? Toman a szobákra és néhány napos ott-tartózkodásukra vonatkozólag egyetértett vele. De hozzáfűzte: — Tehát mégis keresztülvitted a szándékodat? Martina meghökkenve nézett rá: — Régi vitánkra gondolok: közös vagy külön hálószoba! Martina mélyen elpirult. Hát persze, ez Sylva! — Ha kívánod, megváltoztatom. Azt hitteiji... Haragszol érte ? — suttogja 'Martina. Találkozásuk első perceibe hamis hang vegyüljön ilyen semmiség miatt! Szemét elfátyolozza a nehezen visszafojtott könny. — Tudod, hogy inkább a közös hálószoba híve vagyok, de hagyjuk egyelőre így, hiszen tulajdonképpen még csak lábadozom — válaszolja Toman, két ujjal megérintve Martina arcát, és szélesen elmosolyodik, a régi fiús mosollyal, amire Martina olyan jól emlékszik. — Vladimír! — szólítja először a keresztnevén, és karja a férfi nyaka köré fonódik. (Folytatjuk)
