A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-01 / 48. szám
Fordul a kerék, recseg az ülés, fogy az előttem levő út, szaporodnak a magam mögött hagyott kilométerek, Messziről jöttem erre a tájra, ide a hegyek közé, ebbe a Plešivectôl (Pelsőc) balra forduló völgybe. Mire egy panorámához hozzászokna a szemem, hajlik is, fordul is a táj, s merőben új arcát mutatja. Mit is nézzek? A Pelsőci-fennsík sziklás szegélyét? A Nagy-hegy ormát? Vagy a Vajdahegy csúcsát? Még nem láttam szívemnek kedvesebb tájat. A Papharasztnak nevezett emelkedő tetején aprócska víztorony áll. Ejha, mintha integetne: itt alant már láthatod a falut! Igaz is. Utcába érkeztem, balra is házak, jobbra is házak. Falu a hegyek között: Kunová Teplica (Kúntapolca). MELEG—PATAK Kőfalak közé szorított, kicsiny, mesterséges tó. A házak között, a domb tövében. Mellette szivattyú-ál— lomás. A tó aljáról buzognak fel a források. Vizét felnyomatják a víztoronyba, míg a fölös vízmennyiség a tóból karvastagnyi vízérben folyik, csörgedezik végig a falun. Télen sem fagy be a tó vize. Így tehát régi módi, hagyomány, hogy a kimosott ruhát a tó vizében öblögetik. Még a mosógépes korszakban is. Ha beszennyeződik a tó alja, a nőszövetség tagjai társadalmi munkában kitisztítják. Idős asszony hajlong. Öblöget. Vele vitatom, hogy már talán ideje lenne felhagyni ezzel a szokással. Érti a szót, érti a felsorakoztatott érveket, okokat, de nem enged a maga igazából. — Értsd meg az öreget, mert te is megöregszel! Amikor arról beszélek, hogy ma még talán elnézik, megtűrik a falu vezetői ezt a régi szokást, de holnap már nem, felegyenesedik és örökkön divatos régi bölcseséggel válaszol. — A holnaptól országos esőt várj, meg jószerencsét, hű szeretőt, ha a tegnap nem adta meg. Nem is vitatom tovább az öblögetés ügyét. Jónapot a maradóknak, gyerünk odább, mert még nem tudom, hogy milyen messze a tanácsháza. ÜRES A GÖLYAFÉSZEK Könnyen rá lehet ismerni a községházára. Kéményén gólyafészek. Üres persze. Lakói már elköltöztek. Jövőre azonban zsúfolt lesz talán. Akárcsak most, alatta ez az épület. Körbejárom, már kívülről is látom: itt található egy magánlakás, a helyi nemzeti bizottság irodája, a postahivatal meg az óvoda. Benézek a kicsinyek közé. Kísért a gólyafészek hasonlat. Tessék elképzelni: egy 5x5 méteres szoba, benne 26 gvermek, s köztük Varga Magda óvónő. Leüljek? Hova? Nem lehet. Puszit intek a gyermekeknek az ajtóból, s fejük fölött megkérdezem: — Mit ígértek az illetékesek. Mozdulna az óvónő. Nem lehet. Legyint, vagy integet. Szavát is alig értem, mert belenevet, belesír, kiált és gügyörész sok-sok gyermekhang. — Azt ígérték, hogy majd az 1975/76-os tanévben új épületet kapunk. ahol a napközivel együtt elhelyeznek bennünket is. AZ ELNÖKNÉL Fiatal. Nincs talán még harmincéves sem. A Szlovák Magnezitművek helyi üzeméből került a nemzeti bizottság élére. Lakatos, hegesztő. Még a választások előtti időszakban megbízták az elnöki teendőkkel, majd megvalásztották. Labina Sándor kimutatások nélkül is jól ismeri a falu problémáit. — Büszkék vagyunk arra, hogy az 1974-re tervezett neonvilágítás felszerelése már megvalósult. Két utcát aszfaltoztunk. Egy kisebbfajta csatornaépítést is befejeztünk. Bosszankodunk, hogy nincs jó helye az óvodának. Nincs a faluban hús és tejbolt, textil- és ruházati bolt. Az egyik élelmiszerbolt fölött három éve üresen áll egy lakás, mert megjavítására nincs pénze a helyi nemzeti bizottságnak, sem a Zdroj vállalatnak. — Tervek? — Lemondok. Csodálkozva nézek rá. Állja vizsgálódó, kérdő tekintetemet. • Azután csendesen megmagyarázza, hogy azért foglalkozik a lemondás gondolatával, mert nem támogatják munkáját a megválasztott tanácstagok, többen még a tanácsülésekre sem jönnek el. Egyedül Demeter Gyula nemzeti bizottsági képviselőről szól a dicséret hangján, aki lelkiismeretesen közvetíti a község problémáit, panaszait a járási szervek felé. Amikor azonban újra szóba kerülnek a jövő tervei, már a gondos vezető, a megvalósító határozott hangján sorolja a tennivalókat. — Újabb utcák portalanításába kezdünk. A Csetneki-patak hídját kimosta az árvíz, megjavítjuk. A temetőbe önsegély alapon bevezettük a vízvezetéket. Jövőre parkosítani fogjuk a község közepét, az úgynevezett piacteret. HATARSZEMLÉN A tarlók felszántva. A kukoricák restek felvenni sárga ruhájukat a zöld helyett. Olyan üde a rét, mint a régvolt tavasz. Már semmi sem emlékeztet a tavaszi árvízre. Csak Danielisz Béla, a szövetkezet elnöke. — A tavaszi árvíz kimosta a vetésnek nagy részét. Alig 300 hektáron gazdálkodunk. El lehet képzelni, mit jelent számunkra, hogy árpából 17 métermázsa, búzából 18 métermázsa termett csak. Átlagosan, hektáronként. Nem fér bele annyi szóba minden gond. Csak a hangsúlyból, a kapkodó felsorolásból lehet megérezni, hogy itt is veszedelem volt az árvíz. Nemcsak annak idején a Duna men! tén élők számára. Lapályon kanyarog ösvényünk a patak felé. Oda, ahol a kanyarulatot fűzfák vigyázzák. Belegörbültek a csőszködésbe. Nem a völgy peremét képező sziklákra, az alpesi tájra emlékeztető panorámára néznek, mint én, hanem a patak vizének tükrébe. ! — Nini! Rózsaszínű a víz! Csodálkozásomra bosszankodva jegyzi meg kísérőm, Drenkó László, a vasgyár szakszervezeti üzemi bizottságának elnöke. — Most rózsaszín a cudar, mert a szlabosi papírgyárból * ilyen szennyvizet eresztettek bele. De szokott ez lila, szürke, meg olyan szennyesbarna is lenni. Rá se néz a patak haboktól fodros víztükrére. Inkább a faluképet magyarázza. Nem úgy, mint a csallóközi j vagy a Garam menti, Ipoly-völgvi ember, hogy maga elé mutat, hanem j : körbeforog. — Amott a sziklák tövében áll a vasgyár. Előttünk a vasúti állomás. i Ott ni, a kettő közötti útnak a j hídjait, áteresztőit most építik. Balra a cigányok házai láthatók. Árvízkor a hegyre szorította őket a patak. Az a két szép emeletes ház szövetkezeti, 12 család kapott benne lakást. Amodébb két újabb, hasonló építésbe kezdtünk. Ott meg a falu. ne Írja meg: Ingerlő, . amikor ezt mondják. Hogyne, hisz éppen abban a vendéglőben ülök és kavargatom a feketémet, melyről a nemzeti bizottságon volt szó. Magyarázat nélkül is tudom, hogy fejem fölött üresen áll egy lakás. Mindenki tudja a faluban. Miért ne írjam meg? Kevergetem a kávét és nézgelődök. Amott ni, a mennyezet és a fal között legalább öt centiméteres rés tátong. Néhány évvel ezelőtt a helyi nemzeti bizottságnak tízezer koronájába került, hogy ezzel a fallal a helyiségről leválasztottak egy raktárhelyiséget. Miért ne írjam meg? Kimegyek az „udvarra“, amely négy méternél alig szélesebb terület a nagyon elhanyagolt állapotú illemhely és az élelmiszerbolt raktárának ajtaja között. A kenyeret, az élelmiszert szállító munkások ide, erre a területre szokták lerakni az árut. Visszaülök az asztalomhoz. Kortyolgatom a kávét. Ügy mondják, hogy esténként hangoskodás tölti meg ezt a vendéglőt. Most csend van, nyugalom. A kávé ízletes. Gondolkodom: miért ne írjam meg. hogy mit láttam? Utcarészlet A Szlovák Magnezitművek helyi üzeme előtt ma már a munkások saját autói állanak. BENYÄK MÁRIA DALOLVA SZEBB AZ ÉLET Járom a falut. Nézegetem a házakat. Ezt átépítették, látszik. A másikhoz hozzáépítenek. Ügy csodálom, mint aki elmaradt a történelem mögött. Ennek az az oka, hogy elmondták, milyen küzdelmes sorsa volt ennek a falunak még egy emberöltővel ezelőtt. Szomorúan hallgatag vagy káromkodásba vadult emberek lakták. Szitkukban egymás mellé került a gyáros meg az isten. A gyáros, mert övé volt a gyár, az isten, mert tűrte... És ma? Dalos ez a nép. Két zenekara van az üzemi klubnak, mely a község közepén levő kultúrházban kapott otthont. A CSEMADOK helyi szervezett tagságának egy része a „Sajóvölgy“ néven ismert pelsőci énekkarban dalol. A „Sajóvölgy“ ugyanis több falu dalosait fogja össze. Az üzem is támogatja a dalosokat. Többször kölcsön adták az autóbuszt. Még Galántára, a Kodály-napokra is eljutottak. Nem frázis, élő valóság: Dalolva könnyebb az élet, az alkotás. MÉG EGY PILLANTÁS Szó szüli a szót, a délután az estét, az érkezés az indulást. Hegyek között hamar esteledik. Ismeretlenként jöttem reggel, s most ismerősként integetnek, búcsúznak, akik végigkísértek a falun, a határban.
