A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-24 / 47. szám
39. ..Nem tudom, mi volt rosszabb", írta Toman, „a Barents tenger jégsivataga. vagy ez a föld. Képzelj el egy lapos síkságot, egyetlen fa vagy bokor nélkül. Egész télen fehér és egész nyáron barnászöld pusztaság, moha és alacsony fű, más semmi. Aztán beköszönt a tavasz csodája! Alighogy elolvad a hó, nyílni kezdenek a virágok. Kövirózsa, sárgásfehér mezei mák tarka foltjai, nefelejcs, fehér szeder, silány, alacsony virágok, de engem könnyekig meghatottak. Helyenként harangvirág erdeje kéklik, a reggeli szélben, csöndesen harangoznak a hatalmas, puszta térben. Ez volt a legszebb, a harangvirág kék szőnyege, s a köveken hófehér márványszobrok vagy mozdulatlan fantomok gyanánt nagy, fehér baglyok ülnek órák hosszat mozdulatlanul. Egyébként csüggesztő szomorúság árad a tájból. Mintegy öthetes szánút, és kijutottam volna onnan. Sajnos ez lehetetlennek mutatkozott. Végtelen tundrák választottak el a világtól, gyatra egészségi állapotom mellett nem vállalkozhattam a fáradságos útra, a tundrák véget nem éró mocsarán át Pusztozerszkba és onnan még további nyolcszáz versztnyire Arhangelszkba. Égtem a türelmetlenségtől, mégis várnom kellett, amint a tél visszatértével a szánok is visszatérnek. Mert rénszarvasfogaton az utazás biztosabb és gyorsabb. Gyötrelmes idők következtek,.. könyvek, egyetlen rokon lélek nélkül még fél évig kellett itt félvad bennszülöttek és egynéhány orosz kupec között, akik nap nap után leisszák magukat a sárga földig, és aztán prémbekecsükben, fejükön a csuklyaszerű baslikkal az úgynevezett téren henteregtek a sárban és mocsokban." Martina még most utólag is elborzad. Toman ugyan nem írta meg nyíltan, mégis könnyen eltalálta, hogy abban az időben hetekig, hónapokig lebegett élet és halál között, mialatt ő... Martina elűzi az emlékeket, gondolni sem mer a múltra. De alázatos hálával érzi: a tény, hogy most tűzön-vízen át kiharcolt férje elébe utazhat, az élete legnagyobb csodája. Á vagonokban támadt sürgés-forgás visszatérítette Martinát a valóságba. Az utasok kihajoltak az ablakon, az álmos arcok felélénkültek. Még esett, de mikor Martina a többiek példáját követve kinézett, a láthatár szélén megpillantotta az égbolt kék sávját. A délelőtti napfényben élesen rajzolódták ki rajta a stralsundi tornyok sziluettjei. Tehát az ott a tenger, amelyen Toman közeledik hozzá! A felhőraj csak a szárazföld széléig nyúlik, ott megszakad, mintha arany késével lemetszette volna a nap. Stralsund! Martina szakaszából mindenki kiszállt, új utas nem szállt fel. A vagonokat a mozdonnyal együtt eltolatták a gőzkompra, amely a tengerszoroson keresztül átvitte őket a rügeni zöld partvidékre. Martina délután ötkor érkezett Sassnitzba. A Hertha villában, a Strandhotel szárnyépületében szállt meg. ahol előre megrendelt három szobát, és ahol már várta Toman Stockholmból küldött távirata. Értesítése szerint legkorábban három nap múlva érkezik. A szobák fekvése nagyon előnyös. A fedett erkélyekről csodálatosan szép kilátás nyílik a tengerre. A végtelen óceán smaragdzöld nagy tavaival, a bal parti fehér mészkősziklák csúcsait és meredek hasadékait sűrű bükkös borítja. Lent, vékony törzsű gömbakácokkal beültetett széles sétányon szól a zene, valamivel odébb, a napszítta, fehér kavicsokkal borított part mentén halászok szárítják hálójukat. A friss, hűvös levegő elvegyül a tenger sós illatával és a rothadó moszat bűzével. A fürdőhely félig üresnek látszik, a vendégek zömét katonák képezik, akik botra, mankóra támaszkodva vánszorognak a sétányon vagy a tengerparton üldögélnek a hasadékos, vízmosta sziklákon és kőtömbökön. A tiszta tükrű kék égen világít a nap, mégis mindenen megtapad a véget érő nyár bánata, mint finom, áttetsző fátyol egy szép női arcon. Martinát három nap választja el Toman érkezésétől. Az idő röpül, még észbe sem kapott, a hetvenkét órából negyvenkettő már elszaladt, és minél jobban zsugorodott a hátramaradt idő, annál nyugtalanabb lett. Éjjel idegcsillapító nélkül a szemét sem hunyta le, napközben negyedóráig sem bírt egy helyben megmaradni. Reggeltől délig és déltől estig hosszú, magányos erdei sétákkal töltötte az időt. Az erdőség zöld csöndje jó néhány órai járásra elborítja Sassnitz környékét. Másnap reggel a szállodatulajdonossal folytatott ügyes beszélgetéssel sikerült elhíresztelnie jövetelének okát. Rákövetkező nap a helyi újságok az első oldalon számoltak be róla és Tomanról. Ez meghozta a kívánt eredményt. Martina körül csak úgy nyüzsögtek a riporterek és kíváncsiak, a helybeli fényképészek, akik a sétányon és a strandot helyettesítő uszodában csináltak üzleteket, gépükkel majd a lábukat lejárták utána, még a sassnitzi polgármester is tiszteletét tette nála, és elégedettségét fejezte ki, hogy éppen Sassnitzben kerül sor a drámai események utolsó jelenetére. Annak idején élénk figyelemmel kísérte a szerencsétlenség minden mozzanatát, magyarázta, mert az ő élete is hosszú ideig szorosan összekapcsolódott a tengerrel. Martina biztosra vette, hogy ezek az emberek valamennyien megjelennek a kikötőben. Élete sorsdöntő pillanatában nem lesz Tomannal egyedül, nem lesznek a közönyös idegenben csak magukra utalva, ellenkezőleg, az érdeklődés és a kíváncsiság középpontjába kerülnek. Ez megkönnyíti találkozásukat, mert előnyösen elodázza az időt, amikor Tomannal kettesben marad. Minél gyorsabban közeledett ez a perc, annál jobban félt tőle. Utolsó előtti napon többször megállt a tükör előtt, s egy öregedő színésznő gondosságával és szorongásával vizsgálta magát. Külön tanulmányozta minden arcvonását és mérlegelte az összbenyomást. Még mindig olyan szép, mint valaha? Az elmúlt két hónapban valóban felfrissült. Vajon Sylva az ő helyében felvehetné-e vele ma a versenyt? Bizonygatta önmagának, hogy igen, de a teljes meggyőződéshez hiányzott a „tükörkép“. Bár Toman helyzetén mit sem változtatna, vigasztalta magát, ha Sylva veszti el az összehasonlítás lehetőségét. Csütörtökre virradó reggel a nap áttörte a narancsszínű hajnali párát, kibukkant a tenger vakító fényéből és felsütött Sassnitz fölött. Eljött a nap, amikor a komphajó Trelleborgból elhozza Tomant a sassnitzi kikötőbe. Martina még mélyen aludt, mert este a szokottnál nagyobb adag altatót vett be. Csak tíz órakor riadt fel, s már az ébredés pillanatában, megrohanta az izgalom. Első gondolata: bárcsak még ne volna csütörtök, vagy Toman minden várakozás ellenére késne még néhány napot! Egy-két napot még legalább, ami időt adna, hogy jobban felkészüljön, biztonságosabban vértezze magát a találkozásra. De a délelőtt elszaladt anélkül, hogy késést jelző sürgöny jött volna. Toman tehát mégis ma érkezik. Martinának izgalmában már semmihez sincs türelme, sem sétához, sem olvasáshoz. Csak ebéd előtt ment le a tengerhez, hogy ússzon egyet, a csípősen hideg víz felfrissítette és lemosta róla a hosszú mély alvás kábulatának maradványait. Étvágytalanul ebédelt, alig ment le torkán a falat. Ebéd után kiült az erkélyre és átadta magát a várakozásnak. Csodálatos módon most egyszerre jóformán megállt az idő. Martina halántékában szabálytalanul dobolt a vér, hol a fejébe tódult, hol lefutott a szívére, mellén és nyakán néhány vörös folt ütközött ki. Sylván sose észlelt Ilyesmit, bár ki tudja, az ő helyében most talán Sylvával is ugyanez történne. Pehelykönynyű, fehér sálat csavart a nyakára, hogy eltakarja a foltokat, a sál kellemesen melegítette a hűvös szélben. Beborult. Az északnyugati szél alacsony, szürkésfehér felhőket kergetett az égen, a nap itt-ott áttörte a felhőtömeget, és a távolban ezüstösen csillogó fénytavakat varázsolt a szürkéskék tengerre. Az óra elütötte a hármat. Két óra múlva, csakúgy mint tegnap és tegnapelőtt, megpillantja a lassan, méltóságteljesen úszó hosszú fehér hajót. Mire elintézik a vám- és útlevélformaságokat, s a vonatot kivontatják a hajó belsejéből, eltelik egy további óra. Tehát még három óra van hátra! Három óra, és minden eldől. Mindkettőjük élete. Három óra, és találkoznak. De Martina bensőjében nyoma sincs örömnek. A betelt idő most utolsó lendülettel odaveti a célhoz. Erre vágyott a szenvedés éveiben, attól a naptól fogva, mióta apja társaságában megmutatta neki Tomant, és ő először nézett a férfi cvikkerrel üvegezett sötét szemébe. Most még sincs benne öröm, csak emésztő, égető feszültség, és a vágy, hogy bár már túl volna mindenen. A medalionból, amit úgy hord keblén a ruhája alatt, mint egy talizmánt, kiveszi a sárgult, szakadozott lapot. Drága, szeretett feleségem, már nem remélem, hogy meglátlak valaha, de talán megbocsátod a fájdalmat, amit halálommal okozok. Bizonyára könnyen megbocsátanál, ha sejtenéd, mennyire szenvedek .. . nemcsak testileg, lelkileg is. Főként, ha Rád gondolok. De Te ezt valószínűleg sohasem tudod meg. Hogyan viszonozhatja Toman imádságának érzelmi mélységét, a halál órájában való legtisztább érzés kibuggyanásót? Viszonozhatja-e egyáltalán a szavakat, amelyek nem őt illetik? Kiégett szívében talál-e majd elég erőt, hogy utolsó leheletéig alázatosan szolgálja Tomant? Milyen szerelmi fohásszal válaszol Toman imádságára ? A gőzös! Martina kimeredt szemmel, mozdulatra képtelenül bámulja az úszó fehér hajót, két ferde kéményéből sűrűn gomolyog a fekete füst. A tenger lágy hullámokba fodrozódó szürkéskék tükre innen a magasból hajszálfinom csipkefátyolnak látszik. A hajó úszik, feltarthatatlanul úszik a kikötő felé! Martina talpra szökik, két kézzel markolja az erkély korlátját, előrehajol, távcsövét is segítségül veszi, de hiába, a hajó messze van. Nagyon messze! Pedig Toman ott van a hajón, most biztosan áll a fedélzeten, ő is görcsösen fogja a korlátot, és szeme mohón tapad a zöldesfehér partra. A hajó pedig úszik, úszik, szakadatlan, egyenletes mozgásában van valami természetellenes, mondhatni félelmetes, fehér folt a határtalan térben, rejtett gépek ereje hajtja előre, egyre közelebb a sziréna felbúg ... a hajó lassít, irányt változtat és eltűnik a sassnitzi házak mögött. Martina az órájára néz: tizenkét perc múlva öt. Ebben a pontosságban is van valami természetellenes, íme: egy ember ezer meg ezer kilométernyi távolságon át visszatér a halál határáról... és pontosan menetrend szerint öt óra előtt tizenkét perccel befut a kikötőbe. Sassnitz ... Európa térképén egy pont csupán, de az ő életének csillagtérképén a nap, (Folytatjuk)
