A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-24 / 47. szám
todik osztályból zömmel kimaradnak. Így aztán sem tanoncnak nem mehetnek, sem munkába nem állhatnak. A lányok tizenhat-tizenhét éves korban férjhez mennek, sok esetben hasonló korúakhoz, s mire a húszéves kort elérik, már há- , romgyermekes anyák és lakásuk nincs, kenyérkereső nincs, hozzánk járnak, bennünket zaklatnak, anyagi juttatásért, segélyért folyamodnak. S a hnb-nak nincs lehetősége ilyen támogatásra. Tíz családot tartunk számon, akik komolyan rászorulnak a szociális segélyre. Betegek, öregek stb. — Miért maradnak ki az iskolából a cigánygyerekek? — Ezt már az igazgatótól kérdezze meg! Nem tudnak más nyelven Bohus Ferencet, az általános iskola igazgatóját éppen csak hogy ott érjük az iskolában. Siet Szerdahelyre, a járási székhelyre, ahol a közlekedésrendészeti szabályokkal ismertetik meg a pedagógusokat. Négyszázhatvanöt tanulója van az iskolának, s ebből százhat a cigánygyerek. Zömmel az egy—öt osztályt látogatják (94-en), a 8—9-et csupán tizenketten. Például a két kilencedik osztályban már csak egy-egy cigánygyerek van. Tanulmányi előmenetelük? Tavaly a 60—64 bukott tanuló hatvan százaléka cigánygyerek volt. A nagy lemorzsolódás oka: későn jönnek iskolába. Ritkaság, ha hatéves korukban átlépik az iskola küszöbét. Nyolc-kilenc évesek amikor beiratkoznak. Pontos kimutatás szerint Kurucz András elsős kilenc, Falusi Katalin és Danis József másodikos tizenegy esztendős, de a második osztályban van egy tizenhárom éves gyerek is. A beiratás szerte az országban februárban történik. Itt külön felhívják rá a kolónia figyelmét, de az eredmény nem sok. Az 1972/73-as tanévre is csak három cigánygyereket Írattak be. Szep-Botló Sándorné szeret a kapuba kiállni, a kapuból visszanézni... Sárközi: — A fiatalokban hiszek, mert az öregekkel nagyon nehéz ... Mezei Györgyné férje és kisfia társaságában (Prandl Sándor felvételei) tember elsején jöttek még tizenegyen. Sok szülő Így megkésve is csak azért hozza el az iskolába a gyermekét, hogy megkapja a családi pótlékot. Utána hol küldik a gyermekeiket, hol nem. Továbbá baj az is, hogy nem tudnak máB nyelven, csak cigányul. Nyáron felkészíthetnénk őket, de fogalmunk sincs, hányán jönnek. Kuruczéknál tavaly három gyereket fedeztünk fel, akiket egyáltalán nem Írattak be. A rokkant apa ugyanis májusban felszólítást kapott, vigyen igazolást a gyermekei Iskolalátogatásáról, hogy folyósítani lehessen a családi pótlékot. Mi csak négy gyerekről tudtunk, a további háromról sejtelmünk sem volt. A rokkant ember bevallotta őket, és szeptembertől járnak iskolába. Érdekes lenne tanév kezdetén beülni valamelyik osztályba, A tanító felszólítja a gyereket: — Hogy hívnak? Semmi. A gyerek csak bámul értetlenül. Másodszor is elhangzik a kérdés, és akkor a gyermek szemrebbenés nélkül megismétli: — Hogy hívnak! Nem érti a kérdést, nem tud sem magyarul, sem szlovákul. A nagy lemorzsolódás ezért van. Persze akadnak köztük olyanok is, akikkel érdemes foglalkozni. A kilencedikes Rigó Teréz ilyen. Az ugyancsak kilencedikes Horváth Mária is hasonló. De talán a nyolcadikos Botló Géza a legjobb. Ezeknek a szülei rendszeresen eljárnak a gyűléseinkre. Érdemes megjegyezni, hogy az iskola 106' cigányszármazású tanulója 18 családból került ki. Ahol rendes a család, rendesek a gyerekek is. De ha egy községben négy-öt rossz család él, akkor a tanítónak legalább harminc rossz előmenetelű tanulóval gyűlik meg a baja — fejezi be fejtegetéseit az igazgató. Gond-e a cigánygyermekek taníttatása ? A péró szomszédságában lakó Rigó Béla 42 éves. Lakásában néhány elismerő oklevél dicséri jó munkáját. Pieéfany-ban dolgozik, a hulladékanyag-gyűjtő vállalatnál. Balszerencsés ember, az utóbbi években lótásból-futásból áll az élete, iskolát végzett gyermekeit szeretné elhelyezni. Most is ünneplőben találjuk. Feketével kínál, közben elmeséli a kálváriáját, — Iskoláztatom a gyermekeimet. Példát mutatok a társaimnak. Lányom, Cecília például 1988-ban érettségizett Somorján. De nem tudott elhelyezkedni. Csallóközcsütörtökön felvették postai alkalmazottnak, de amikor belépett volna, már „nem volt hely“, Utánajárással, a pártszervek segítségével felvették a helybeli varrodába. Most varr. Varrónő érettségivel. Míg a nevemet nem ejtik ki a szájukon a gyermekeim, rendben van minden. Ha kimondják, Rigó, máris elrontottak mindent. Én arra törekszem, amire a társadalom is velünk kapcsolatban, de a legszükségesebb pillanatokban nincs segítségnyújtó kéz. Lajos fiam 1970-ben érettségizett ugyancsak Somorján. Aztán még elvégezte Bratislavában a kétéves felsőfokú vegyészeti technikumot, ö sem tud elhelyezkedni. Próbálkozott Sellyén, Galántán, a fővárosban, eredménytelenül. Dunaszerdahelyen a Slovlik konzervgyár Igazgatója egyszer azt mondta, lesz hely, másszor meg azt mondta, hogy nincs hely. Tanult, szakérettségit szerzett, miért nem jut neki hely? Még van egy gyermekem, második osztályos, akit taníthatnék, de már arra a nézetre jutottam, nem érdemes. Csak gond és bosszúság a taníttatásuk! Minden cigánytársunk élhetne úgy. mint mi A falu szélén egész sor új családi ház. És egykét kivételtől eltekintve mind a cigányoké. Botló Sándorné a kapuban áll. A gyerekek még iskolában, a férje munkában, egyedül van otthon. Szeret a kapuba kiállni, a kapuból visszanézni a szép, nagy házra; hinni, hogy az övék, nemcsak a ház, de a vaskapuval és kerítéssel körülzárt belsőség is. Az ablakokon tiszta függöny, a kiskertben virágok, a ház oldalánál tv-antenna, az udvarban szőlőlugas, nyári konyha, sertésól, tyúkól. A ház egyik szobájában a két nagyobb lánya alszik. Az idősebbik munkába jár egy fővárosi mosodába, a középső nyolcadik osztályos tanuló, a legkisebb harmadikos, ö a konyhában tölti az éjszakáit. A szépen bebútorozott ebédlő a fiúké. A 18 éves, a somorjai gimnáziumba, a 17 esztendős munkába jár. — Szeretnénk elköltözni ebből az utcából — mondja az asszony. — Rossz gyerekek lakják, összefirkálják a kaput, betörik az ablakokat. Akik nem tudták ennyire vinni, mint mi, irigykednek. És gúnyolódnak. Hogy nem eszünk, azért van mindenünk. Ezek persze a pénzüket elisszák. — Mikor építették a házat? — Hatvanháromban kezdtünk hozzá, s hatvannégyben már be is költöztünk. Mi is a péróban éltünk, de minden vágyunk az volt, hogy kikerüljünk onnan. Rendes ember a férjem. Tizenhat évps korától dolgozik. Nem iszik, jó a családjához. A 2200 koronát megkeresi családi pótlék nélkül. A fiunk jól tanul. Szeretnénk, ha orvos lenne belőle. Ha leérettségizik, autót veszünk neki ajándékba. — S a többiekről mi a véleménye? — Minden cigánytársunk élhetne úgy, ahogy mi. De ahhoz rendesnek kell lenni. Az asszonyoknak el kellene kerülniük a presszót, az embereknek a kocsmát, s nem szabadna kimaradozni a munkából! — mondja bölcsen és a fiai szobájában hellyel kínál. Sárköziek Sárközi Sándor, a gombai állami gazdaság dolgozója a péró szomszédságában lakik. Hetedik esztendeje áll az új háza, az egész család büszkesége, hetedik esztendeje hirdeti beszédesen, tényszerűen a péróban rekedteknek: ez lesz valamennyiük életének az értelme. Háromszobakonyhás, fürdőszobás, központi fűtéses lakás, de
