A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-11-17 / 46. szám

38. Ha nem veszítem el higgadtságo­mat és! lélekjelenlétemet, nem tör­ténhet semmi baj, ismételgette ma­gában, mialatt a gyors az Elba völ­gyén át robogott Deéín felé. Berlinbe hat órás késéssel érkezett, mert az elsőség a katonai szállítmá­nyokat illeti. Az Adlonban szállt meg. a Brandenburgi kapu mellett. Egy napos pihenés utón taxival ki­utazott a pályaudvarra, de majdnem lekésett a vonatról, mert az utcákat eltorlaszolta az állomásra menetelő katonaság. A járdákat és az ablako­kat zsúfolásig töltik a bámészkodók. Zeneszó. Éljen! kiáltások. Kendőlo­­bogtatás. A katonák felvirágozott sapkájukat lengetik. A rezesbanda harsányan fújja. ,.Mein Vaterland, mein Vaterland...“ A tömeg együtt énekel vele, tisztek mosolyog­nak a magas nyeregből, kivont kard­juk ünnepélyesen csillog. Háború! Ügy mint Bécs és Berlin között, az egyhangú északnémet síkságon is jó­formán csak hosszú katonavonatok­kal találkoznak, a fenyőlombbal, raj­zokkal, jelmondatokkal díszített va­gonok nyitott ablakaiból száll a nó­taszó. A tágas, steppés síkságon had­­oszlopok menetelnek gyakorlatoznak, tisztek cikáznak lóháton ide-oda, a katonák rohannak rajvonalba fejlőd­ve, a földre vetődnek, felugranak. Kattognak a gépfegyverek. Puskaro­pogás. A távolban ágyú dörög, és a láthatáron fehér felhők suhannak az ég mélykék mezején. Háború. Ahová csak néz, mindenütt hábo­rú! Martina már régen nem érzékeli a háborút. Hozzászokott. De most, hogy nyolcvan kilométeres sebesség­gel száguld át Európa ilyen nagy ki­terjedésű szakaszán, a háború min­denfelől megrohanja, s a hatalmas előkészületek, a lázas tevékenység félelemmel tölti el. Először ébred tudatára, milyen nagyarányú erők jöttek működésbe, mint Íratlan, fan­tasztikus kalapácsok, hogy legyőz­zenek valamit. Martina nem tudja, mit, csak a hatalmas nyomást érzi, és önnön sorsát találja borzasztóan magányosnak, és jelentéktelennek. Karai! Hol lehet? Mi történt ve­le? önként megy a háborúba! Ál­mában nem jutott volna eszébe, hogy ilyen kétségbeesett lépésre szánja rá magát. De talán Jobb így, fontolgat­ja, mialatt a fenyvesborította, egy­hangú lapály piros városkák és fal­vak maroknyi foltjaival elsuhan a vagon ablaka előtt. Elvégre nem esik el mindenki, aki kiment a frontra. Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Az is előfordulhat, hogy csak megsebesül. Akár így, akár úgy ... elment. Eltűnt az életéből. Döntésével végleg megpecsételte a visszavonhatatlan véget. A szemé­lyéhez kapcsolódó múlt ott maradt nála és vele, mint az árnyék. Tőle, Martinától örökre elbúcsúzott. Toman olyannak találja majd, a­­milyennek óhajtja, amilyennek szí­vében hordta a megpróbáltatás két hosszú esztendeje alatt. Igen, olyan­nak találja, hajtogatja Martina csö­könyösen, hogy túlkiáltsa az elné­­míthatatlan belső hang gúnyos kér­dését: hogyan szerethette Karait, akárcsak rövid Ideig is, ha Tomant mindig változatlanul szerette? Egyi­kük sem sejti, milyen tanácstalanul áll a megoldhatatlan rejtély előtt. Dél felé járt az idő. Az égen ala­csony felhők tömörültek, a levegő lehűlt, megeredt az eső. Martina be­csukta az ablakot, és hogy elmene­küljön a nyomott hangulat elől, ami kívülről-belülről rohamozta, újra be­lemerült Toman oroszországi levelei­be. Hányszor olvasta már ezeket a leveleket, amelyekből érthetetlen módon, logikátlanul és mégis gyö­nyörűséggel merít annál mélyebb megnyugvást, minél elevenebben bontakozik ki szeme előtt a hajótö­röttek tragédiája, a fehér iszonyat képe. „Csoda történt, amikor már senki sem hitt a Csodában. Vagy legalább­is olyasmi, ami nagyon hasonlít a csódóhoz“, írta Toman, „s amit az ember csak a sarki tájakon és vég­veszélyben élhet meg, amilyenben akkor mi voltunk ... az élet és a ha­lál határán“. Látni bajtársaik pusz­tulását, tehetetlenül nézni, amint egyiket a másik után viszi el a ki­merültség, az éhség, a fagy, tőlük kartávolságnyira, és mégis menthe­tetlenül ... leírhatatlan szörnyűség, de még ennél is szörnyűbb volt, mi­kor könnyű zsákmány reményében megjelentek a jegesmedvék és a sar­ki farkasok. Megpróbálták őket zajjal elűzni, de milyen zajt csaphat három em­ber, ő, Bentsen és Johansen, ha mai­­jóformán lélegzetvételre sincs ere­jük. Iszonyatossógában is nevetséges volt. A vadállatok meg sem hallot­ták erőtlen suttogásukat. Ha már túlságosan nagy volt a veszély, Bent­sen időről időre megkísérelte egy-egy lövéssel kellő távolságban tartani őket. Közben remegtek a félelemtől, nehogy a golyó szerencsétlen vélet­len folytán megsebezze és ezzel fel­bőszítse a fenevadakat, ami nyom­ban az életükbe került volna. Jól célzott lövéssel leteríteni valamelyi­ket, arra gondolni sem lehetett. A nyers hús az életüket ugyan néhány órával vagy talán néhány nappal is meghosszabbította volna, de hogy jut­hatnak a lelőtt vadhoz? Ezzel csak az éhes ordasok agyarának készítet­tek volna eledelt! Tizennyolc utolsó, másra alkalmat­lan töltényüket hamar ellőtték, aztán nem maradt más hátra, mint hogy befurakodjanak két hatalmas jég­tömb közé. Ügy feküdtek a szűk ha­­sadékban, mint a sírban, ami a biz­tonságon kívül még egy nagy előnyt nyújtott: nem szenvedtek annyira a hidegtől,! mint a szabad térben. Hallották, amint a fenevadak futkos­nak és szimatolnak a tömb körül. Mikor eltávolodtak, Toman óvatosan kidugta fejét. De ezt csak egyszer tette, mert olyan vérfagyasztó lát­vány tárult a szeme elé, hogy nem volt bátorsága még egyszer kipillan­tani. Egyik társuk nyilván élt még. Az élve marcangolt test üvöltése hozzájuk is elhatolt a jégsírba, vo­­naglottak, mint a kínpadon, kétség­­beesett tehetetlenségükben hiába tömték be a fülüket, az ordítás las­san nyöszörgéssé, nyögéssé, hörgéssé halkult, aztán irtózatos csönd terült el az északi fény szivárványos sugár­zása alatt. „Azt hittem megőrülök'1, írta Toman első levelében. „A többi­re már nem, emlékszem. Talán el­ájultam. Akkor iszonyatomban, ké­sőbb az éhségtől. Nem tudom, kár, hogy megmentőink nem vették észre a naplómat, az utolsó percig nálam volt, és ma talán — bocsáss meg, kegyetlen paradoxnak hangzik az — ma talán ki tudnám betűzni utolsó szavaimat.“ Mikor ájulásából magához tért, fulladozva a pálinkától, amit valaki késpengéről csöpögtetett, a szájába, prémekbe burkolva feküdt egy szá­non valami sziklabarlangban, a bar­lang szájánál lobogott a tűz... igen, valóságos tűz, érezte sugárzó mele­gét. Sokáig nem hitt az érzékeinek, hol azt hitte, hogy fantáziái, hol csakugyan fantáziáit, az égő Vindo­­bónán harcolt a tűzzel, mert hajójuk pusztulását tűzvész okozta, kideríthe­tetlen okokból tűz ütött ki és szén­né égette jóformán az egész hajót, a Vindobona fekete füstfelhőbe bur­kolt hatalmas roncsait pedig elnyel­te a tenger még mielőtt némi cse­kély készletnél és a legszükségesebb holmiknál többet kimenthettek volna. A félájultság és félöntudat állapota még nagyon sokáig tartott, egészen addig, ameddig a prémcsuklyák alól kipislogó ferdeszemű, sárga arcok és a narancsszínű lángok víziója sem­mivé nem foszlott. Csak a Medveszi­geteken tért egészen magához. A hihetetlen tehát valósággá vált! Az első időkben persze fölöttébb két­séges valóság volt, mert a bűzös bar­langban orvosi segítség és ápolás nélkül egész télen a halállal viasko­dott. De váratlan megmenekülése emberfeletti életakaratot ébresztett benne. A rövid sarki nyár visszatértével újabb végeszakadatlan vándorlás kö­vetkezett az Űjföld fehér pusztasá­gán át. Végre-valahára délnek! Toman már közel állt a kétségbeeséshez. Az volt a legrosszabb, hogy megmentői­vei nem tudta megértetni magát. Egy szót sem tudott oroszul, ami megadhatta volna a kulcsot a sza­mojéd és orosz nyelv furcsa keveré­kéhez, amit üzleti tárgyalásainál használtak. A kóbor prémvadászok — a nők és gyerekek beszámításával harminctagú csoport — Jamalszk fél­szigetről származó szamojédok vol­tak, ahogy Toman a hóba rajzolt áb­rák segítségével.nagy nehezen meg­értette. Csak ez4 megállapítás men­tette meg az újabb összeroppanástól. Most már számíthatott rá, hogy egy­szer ez a hegyvidéki vándorlás is vé­get ér, s a megrakott szánok orral dél felé fordulnak, ha a vadászok elég bőségesnek találják majd a zsákmányukat ahhoz, hogy lakott te­rületek felé vegyék útjukat. De minden' valószínűség szerint még a rákövetkező télen is megre­kedt volna az Üjföldön, ha július kö­zepén nem akadnak össze egy dél­nek tartó tizenkét tagú vadászcso­porttal. Kettő közülük orosz volt, Obdorszkból elbocsátott fegyencek, akik ezen az istentől és embertől el­hagyott vidéken cserekereskedelmet űztek, a gyér jövedelemért kárpótol­ta őket a korlátlan szabadság érzése. Egyikük értett angolul, sőt kissé tör­te is a nyelvet. Szerencsés találko­zás! „Nem tudod elképzelni a má­moros örömet,“ írta Toman, „ami el­fogott a gondolatra, hogy délnek me­gyünk, és minden egyes nappal nö­vekszik a -valószínűség, hogy vissza­térhetek a civilizált világba . .. haza. Néha már kihalt belőlem a remény, hogy még egyszer viszontlátlak, rnég egyszer megpillantom a fák és me­zők zöldjét, a rétek virágait, a cso­bogó patakot... valamit abból, ami nélkül az életet egyre nehezebbnek és elviselhetetlenebbnek találtam.“ Ütjük több mint egy hónapig tar­tott. Augusztus végén a kék ég mind szélesebb csíkja bukkant fel a látha­táron ... a jel, hogy közelednek a nyílt tengerhez, s a tejfehér égbolt visszatükrözi a tenger színét, mint valami óriási tükör. A két orosz a Menšikov fok védett völgyében, a Karszki tengerszoros partján alacsony kőházat épített ma­gának a patak közelében, amely évente csak két hónapig áramlik. De útjuk nem ért ott véget, siettek, hogy még a téli viharok és sűrű ködök jötte előtt nyélbe üssék csereüzletü­ket, és így Toman egy nagy kajukon kényelmesen eljutott velük Haba­rovszkba. Ez a település már az eu­­ráziai szárazföld partján fekszik. Toman remélte, hogy még a fagy beállta előtt elhajózik Pusztozerszk­­ba, de ez lehetetlennek bizonyult. A végkimerülés szélén állt, Haba­rovszkban elámultak, hogy egyálta­lán kibírta a fáradságos utat. Min­dennek tetejébe megérkezése után nyomban megbetegedett, egész télen nagy fájdalmakkal feküdt, fájdalma a gyomorban fészkelt, Toman rette­gett, hogy ő is Bentsen sorsára jut. Ezúttal szerencsére nem maradt tel­jesen orvosi segítség nélkül, habár egy habarovszki öreg szerzetes ápol­ta, az utolsó az egykori kolostori hat barátja közül, akiket megölt a Skor­but és a pálinka. A szerzetestől ka­pott orvosság ugyan nem keltett ben­ne bizalmat, de néhány hét múlva állapota minden várakozás ellenére javult, és a tavasz beköszöntésével Toman felkelhetett. Egész idő alatt a szerzetesnél lakott a kolostorban, mert három raktáron és az orosz ku­­pecek két-három házán kívül ez volt az egyetlen épület, ahol civilizált ember lakhatott. Habarovszk többi részét á szamojédok és zűrjének bőr­sátrai alkották. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom