A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
T. KASZA IDA EGY LEVÉL NYOMÁBAN Tisztelt asszonyom.! Bocsásson meg a zavarásért, de olvastam szomorú helyzetéről a Hét Emberi sorsok rovatában. Én is szerencsétlen ember vagyok, a feleségem elhagyott. Harmincöt éves vagyok, a gyermekeim pedig: a legidősebb fiú 9 éves, a második, egy kislány nyolcéves, a harmadik szintén kislány és 6 éves. Szeretném ha valászolna. Én is szeretnék újra kezdeni, gyermekeimnek megértő anyát és jó feleséget kapni. Nekem még két gyermek nem akadály. Kérem, válaszoljon levelemre úgy is, ha netán más már megelőzött volna. Maradok tisztelettel Kovács László, Muila, okr. Nové Zámky Megjegyzés: ’Tisztelt szerkesztőség! Kérem levelemet szíveskedjenek elküldeni a „Hogyan tovább” című cikkükre. Jelige: „Egy özvegyasszony”. Előre is szépen köszönöm. Eddig az idézetek. Mivel azonban az „Egy özvegyasszöny” jeligés levél írója velünk sem közölte a v címét, nem továbbíthattuk Kovács László levelét. Sorsa azonban felkeltette érdeklődésünket és ellátogattunk hozzá Muzslára. A szomszéd, a munkatárs véleménye Bár érkezésünket úgy ütemeztük be, hogy lehetőleg már otthon találjuk, Kovács László délután öt órakor még nem volt otthon. A szomszéd Kovács János és felesége Ilonka néni áll csak a kapuban és kérdezősködésünkre szívesen válaszol. — A Laci? de hiszen ő traktoros. Nem tudni azt, hogy mikor jön haza. Sokat dolgozik. Nagyon rendes ember. A gyerekek a nagyszülőknél vannak, de gyakran járnak ide is. A Laci igen törődik velük. Nem hiányzik azoknak semmi. Sőt most még rendesebben öltözködnek, mint azelőtt, amikor még nős volt a Laci. Az is lehet, hogy munka után először odamegy a gyerekekhez. Maguk meg itt hiába várják majd — és mutatja, hol laknak a nagyszülők. Visszatérünk a kocsihoz és ott tanakodunk azon, hogy merre is induljunk, mert először Kovács Lászlóval szeretnénk beszélni, de hol keressük? Nemsokára arra tart egy traktor és messzebb tőlünk valami miatt megáll, de úgy látsrzik nem tartósan. Nem marad más, mint odafutni, és „leszólítani” a vezetőjét. — Nem, nem vagyok Kovács László, de ismerem, hiszen együtt dolgozunk. Most kukoricáért ment. Jó barátom, rendes ember. Azt hiszem úgy egy óra múlva végez, de hogy ide jön-e előbb a lakására vagy a gyerekekhez megy, azt nem tudom, de gondolom, hogy oda a gyerekekhez. S ezzel megy is. A nevét sincs időm megkérdezni. A nagyszülőknél Mivel az egy órából lehet kettő is, nem marad más hátra, mint hogy először mégis a nagyszülőket keressük meg. A nagyszülők, szinte kérdezés nélkül még a. kapuban elmondják, ami nap, mint nap foglalkoztathatja őket. A nagymama: — Ugye a macska is meddig sír a kölykei után, amikor elveszik tőle, pedig az állat... De kár is erről beszélni. Az apjukra nem szólhatunk egy rossz szót sem. 1200 koronát ad havonta a gyerekekre. Mindenük megvan. Mi igazán nagyon szeretjük az unokákat. A nagyapa: — Az erdőben a vadmadár-anya is hogy védi fiókáit... — keserűen legyint — Most már mindegy. Ügy van jól minden ahogy van. A fontos, hogy a gyerekek nem szenvednek hiányt semmiben, sőt több jut nekik most, mint azelőtt... A legérdekesebb a dologban, s ez még eddig nem derült ki, hogy a nagyszülők az édes lányukról vélekednek így, és a vejükről mondják a lehető legjobbakat. Mindenesetre ritka dolog. A nagymama: — Hiába fáj ez nekünk, de az igazság az, hogy a vőnk, a Laci az, aki a gyerekekkel többet törődött és törődik. A Kovács gyerekek Lacikát és Margitkát találjuk otthon. Tériké a legkisebb az elsős, ma délutános. Valamivel később érkezik. A két gyerek szótlanul, ijedten néz ránk. Csak később jövök rá félelmük nyitjára. Ugyanis azt hitték, hogy el akarjuk vinni őket, nemcsak ők, a nagymama is. A fiúcska félszeg megilletődöttséggel áll előttünk. Nemcsak, hogy jó benyomást kelt, de van a lényében valami megindító... Egész idő alatt azon gondolkodom, kire emlékeztet? Amikor rájövök, vitába szállók önmagámmal, mert akihez hasonlítom, azt nem ismerhettem személyesen, csak fényképekről, versei alapján és a számtalan életrajzi leírásból, visszaemlékezésekből, de szinte belém rögződik, hogy igen: a gyermek József Attila, ő lehetett ilyen... Nincs semmilyen szavakkal magyarázható indokom. És nem is külsőségekben megnyilvánuló hasonlóságokra gondolok, csak egy biztos: — ez a kisfiú, nagyon hagyná, hogy szeressék. Először hosszú ideig semmire sem válaszol, de nem bánja, hogy szorosan mellé ülök. A szótlanságában sincs dac vagy gőg, inkább valami befelé forduló öröm, s nem felel, talán azért sem, mert bizonyára olyanokat kérdezek, amiről nem akar beszélni, de örül, mert törődnek vele. Az első dolog, amire felcsillanó szemmel válaszol végre. — Igen, elolvasná „A hosszú vadász visszatér” című könyvet, ha elküldöm neki. Amikor a legkisebb, a ragyogó szőke hajú Tériké megérkezik, szinte berobban vele a jókedv. S különösen, amikor már biztosak benne, hogy nem akarjuk elvinni őket, úgy viháncolnak a kisszobában mindhárman, mintha ott sem lennénk. A tornyosra vetett ágyakon számtalan bábu trónol. Tériké egyet a fejére tesz. Az arany színű, keményített bőszoknyás baba olyan a fején, mint egy korona. Tériké egy újabb baba után nyúl: „tessék nézni, ez a Laci szeretője” jegyzi meg nevetve. Laci szégyenlősen mosolyog, a kislányok mégjobban kacagnak. Közbe ki-kiszaladnak, jön-e már az apjuk. S amikor megérkezik, futnak elé. Laci van elöl és a nyakába ugrik. Végre személyesen is megismerkedünk Kovács Lászlóval. Nagyon meglepődünk, mert sokkal fiatalabbnak látszik, mint gondoltuk. Kovács László lakásán Meglep, hogy olyan rend van nála. Viszont olyan hideg is, mint ott, ahol hiányzik a gondos feleség, aki meleg étellel és otthonnal várja haza férjét, a családot. Mert ő bizony rendszerint késő estig munkában van. Az egyik szoba modem szép, világos bútorral van berendezve, s abban vannak a gyerekágyak is. A másik, ahol a sötét bútor van, az lehetett a házaspár hálószobája. Első kérdésünk, hogy írhatunk-e