A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-10 / 45. szám
E S L A P lom, hogy jószerivel képtelenség átmenni az úttesten. Valójában nem is tér ez, hanem néhány országút kereszteződése. Veszedelmesen sok itt az autó, és olyan gyorsan száguldoznak, hogy az ember csak ugrándozik köztük, mint a kabóca ... És már itt is vagyunk Mélník fő problémájának kellős közepén: a közlekedésnél. Stránský Václavtól tudom, hogy mekkora gondot okoz ez a városnak. Stránský Václav egyébként a városi nemzeti bizottság pénzügyi osztályának vezetője, egyben a város élő lexikonja. Tőle tudom, hogy a súlyos teherautók előbb-utóbb tönkreteszik a műemlékekké nyilvánított házakat. Egyetlen megoldás lenne, ha az említett útkereszteződést a városon kívülre helyeznék. Ez az elképzelés már szerepel is a távlati tervben, megvalósítása egyelőre pénzügyi akadályokba, pontosabban pénzhiányba ütközik, azon múlik minden, elő tudják-e teremteni a pénzt... Lindauer Vojtéch doktor, a kórház és poliklinika igazgatója szerint azonban ennél is fontosabb lenne egy modern egészségügyi központ felépítése, mivel a régi már nem felel meg a követelményeknek. Ez azonban már ebben az ötéves tervben szerepel és „ha minden jól megy“, építését 1974-ben el is kezdik. Továbbá azt is tőle tudom meg, hogy Mélník ugyan bővelkedik vízben, de télre elkelne a városnak egy fedett uszoda. És ha kell, akkor meg is lesz: 1975-ig állítólag elkészül.Müller Jaroslav, a népi ellenőrző bizottság elnöke is végighallgatta ezt a beszélgetést, és még hozzáfűzte, hogy mivel a két mélníki gyár — a hajógyár és a gyermekkocsikat gyártó üzem — lehetőségei szerint anyagilag támogatja a várost gondjai, problémái megoldásában, több mint valószínű, hogy mire legközelebb Mélníkbe jövünk, kevesebbet fognak panaszkodni és nekünk is kevesebb okunk lesz a panaszra, mivel akkorra minden bizonnyal elkészül a már most épülő Ľudmila szálló. Hát ennek örültünk. Meg annak is, hogy este a művelődési otthonban beszélgetést szerveztek az ifjúsággal. A beszélgetésen részt vett Kučera élvtárs, a mélníki járás nemzetgyűlési képviselője és igyekezett válaszolni a feltett kérdésekre, melyek között a fent említett problémák is szerepeltek, meg még egy sor egyéb megoldásra váró kérdés — egyebek között egy ifjúsági és pionírközpont felépítésének a problémája. A beszélgetésen összesen 450 fiatal vett részt. Alig fértek el a művelődési otthonban. Egyszóval a kis, 16 ezer lélekszámú Mélníkben nemcsak a bor, nemcsak a hazai gyártmányú, a franciával egyenrangú, pezsgő pezseg, har nem az ifjúság is ...! ZS. NAGY LAJOS Ahol a „IV. Károlyt“ mérik MA DIÁKLÁNY HOLNAP ÁPOLÓNŐ Tíz évvel ezelőtt fertőző sárgaságból gyógyultan lépett ki a kórház kapuján. Megfogalmazódott benne a gondolat: ápolónő lesz. Nyolcéves kislány volt akkor. Később, úgy tizenhárom évesen egyre inább érdeklődött az egészségügyi témájú könyvek iránt. Elsőként P. de Kruif Bacilusvadászok című könyvével ismerkedett. Majd hosszasan tanulmányozta egy másik könyv alapján Florence Mainthinger életét, aki Angliában, a londoni Szent Tamás kórházban megszervezte az első ápolónőképző intézetet. S amikor a kilencedik osztályban a pályaválasztási kérdőívet kiosztották, nagyon határozott kézzel írta be: ápolónő leszek. A rožňavai (rozsnyói) Egészségügyi Szakközépiskola végzős növendékeinek osztályfőnöke, Tóth Endre tanár így beszél róla: — Bodnár Terézia szorgalmas, példamutató diáklány. Egy év múlva ápolónő lesz. És most az iskola folyosójának egyik csendes zugában, ahol három éven keresztül oly sokszor félrevonulva tanulgatott, készült a tanítási órákra, szemtől szemben állunk egymással, ismerkedünk. — Az utolsó év nagy problémája: a „Hogyan tovább?“ menynyire probléma még? — kérdeztem. Magabiztosan válaszol. — Mindannyiunkra, akik ebből a iskolából egyenesen az életbe lépünk, munkalehetőség, biztos elhelyezkedés és munkaközösség vár. Ügy gondolom azonban ez nem jelenti azt, hogy nem kell megvívnunk a magunk harcát. Mindannyiunknak, külön-külön bár, de át kell esnünk a magunk úgynevezett tűzkeresztségén. Különösen, ha a közösségbe való beilleszkedés vágya mellett egyéni elképzeléseink is vannak. Jövőre ilyenkor én már a rimaszombati kórház sebészeti osztályán dolgozok majd. Segítek meggyógyítani a betegeket. Ügy is mondhatnám, hogy gyógyítom majd a betegeket, mert nemcsak a gyógyszer adagolását, a gipszkötést, a seb kötözését tartom gyógymódnak. Kell a betegnek a szívből jövő, őszinte, biztató szó is. Érezze meg, hogy nem kötelességből mozgok körülötte, nem azért, mert a főorvos úgy kívánja, hanem, mert értem az „ember egészsége“ kifejezés lényegét. ' Lehajtja fejét, belelapoz a kezében levő füzetbe. Persze csak szokásból. Kinéz az ablakon. Követem tekintetét. Az udvaron osztálytársnői tornáznak, őket figyeli. Pillantása mutatja, hogy keres valakit közöttük. Tekintete egy pillanatra megpihen az egyik fehér trikós lányon. Rámutat. — Nézze, ő a barátnőm, Korcsok Marika. Három évvel ezelőtt, amikor idekerültem, ő is olyan idegen volt ebben az iskolában, mint én. összebarátkoztunk. Az internátusbán egy szobában laktunk. Most, hogy a negyedik évben albérletbe kényszerültünk, szintén együtt lakunk. Jó lenne, ha egy munkahelyen dolgozhatnánk. A következő percben a folyosóra vezető lépcsőn léptek dübörögnek. Az előbb még az udvaron tornázó lányok nagy csoportban futnak fel az emeletre. Vége lesz hamarosan ennek a tanítási órának is. Tériké már elmondta rövid élettörténetét, beszélt terveiről, elképzeléseiről. Nincs több mondanivalója. Gyorsan elköszön és hozzájuk csatlakozik. De alig tesz öt lépést, visszafordul. — Hadd mondjam még el, mert nagyon büszke vagyok rá, hogy már injekciót is adtam egy idős néninek. Nem is akármilyet, olyat, amit vénába szúrnak. Bevallom, hosszan és hevesen dobogott utána a szívem. Egyébként hetente többször is gyakorlatra járunk, a helyi kórházba. Itt ismerkedünk meg behatóbban jövendő munkakörünkkel. Holnap újra megyünk. Már most örülök ... Még egy széles mosolyt küld felém, azután olyan sietős, de könnyed léptekkel fut a többiek után, mint az „igazi“ ápolónők, amikor valamelyik beteg szólítja őket. Meggyőződésem, hogy egy év múlva, ha majd ismét találkozom vele, büszkén és magabiztosan fogja mondani: ápolónő vagyok! Benyák Mária
