A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-03 / 44. szám
36. Martirfa ingerülten rója a szobát, újra meg újra emlékezetébe idézi Stadler minden szavát, hízelgő hangiW minden mozdulatát, bizalmas pszemhunyorítását. és ezzel szítja felháborodása tüzét. Már-már a telefonkagyló után nyúl, hogy felhívja Erlebach igazgatót és visszavonja kérését, de az utolsó pillanatban mégis meggondolja. Nem, ez alacsony boszszú volna valamiért, amit bizonyíték nélkül elhitet magával, de szíve mélyén nem biztos benne. Nem süllyedhet a stadleri színvonalra. Ha pedig gyanúja mégis alapos, visszavonhatatlan szakításuk és Toman visszatérte kemény megtorlás lesz! Erlebach helyett az apósát hívta fel. Előbb kíméletesen megkérdezte, olvassa-e a bécsi lapokat, csak azután közölte vele apránként az újsághírek tartalmát, és egy darabig mosolyogva gyönyörködött az öreg határtalan örömében. Legyen nyugodt, biztosította, megtesz mindent, ami hatalmában áll. A reggeli gyorssal Bécsbe utazik, ott üti fel főhadiszállását, és nem tágít, amíg el nem jut Vladimírhoz. Végül mégis felhívta Erlebachot, és miután a nagy hírrel éppúgy elképesztette, mint az apósát, megkérte, hogy írásban értesítse a svájci tranzakció lebonyolításáról és közbenjárása eredményéről Karai úr ügyében. Ezzel elintézett mindent, amit múlhatatlanul fontosnak tartott és Cilka segítségével hozzáfogott a csomagoláshoz. A vacsoráját jóformán érintetlenül hagyta, izgalmában, és vacsora után személyesen ellenőrizte, kulcsra zárták-e a ház minden bejáratát. Bölcs előrelátás: rövidre rá szobájában megszólalt a telefon. Mozdulatlanul, szívére szorított kézzel állt a készülék előtt. Még tegnap ilyenkor ... Csak a kagyló után kellene nyúlnia ... A telefon vonzotta, mint a mágnes. Ellenállt. A csengő elnémult, mintha kimerítette volna a hiábavaló remény. A pályaudvaron Martina megvette a reggeli újságokat és a vonatban mohón átlapozta őket. Igen, itt áll a második oldalon: Vladimír Toman docens megmenekült. Martina merőn nézi a cikk félkövér betűkkel szedett címét, mintha csak az erősítené meg végérvényesen a tegnap ismert valóságot. Rövidesen megszólal nála a telefon, barátai, ismerősei sorra felhívják, hogy gratuláljanak, Rauchberger professzor Grazból, Fanny néni Karintiából jelentkezik, az események — mint valaha Croisikban — mozgásba jöttek, és feltarthatatlanul száguldanak előre, azúttal kétségtelenül a szerencsés kibontakozás felé. A vonat is mozgásba lendült, ablakai mögött egyre gyorsabban hátrál a Ferenc József pályaudvar fémbordázata, a gyors sebesen robog vele Bécs felé. Alighogy elhelyezkedett az Imperial szállodában, gondok, tennivalók, intervenciók egész lavinája zúdult rá, tetézve az újságírók ostromával. Martina viszont az orosz nagykövetet ostromolta fáradhatatlan látogatásaival. A diplomata készségesen állt rendelkezésére és valóban hathatós segítséget nyújtott. Közbenjárására a pétervári és arkhangelszki hivatalok is magukévá tették az ügyet, bár Martina szerint, akit hajtott az ideges türelmetlenség, lassan, nehézkesen léptek működésbe. Nehézségek merültek fel a pénzátutalás körül, amely pedig szükséges volt, hogy Tomant Pusztozerszkból civilizáltabb vidékre szállítsák, nehézségekbe ütközött az útlevél megszerzése, Martina ugyanis a nagykövet és Aljuhin titkár ellenérveit figyelmen kívül hagyva mindenáron el akart jutni legalább Arhangelszkbe, hogy a bürokratikus gépezetet ott a helyszínen gyorsabb munkára ösztökélje. Hosszú hetek teltek el, amíg Tomannak címzett százhatvan szavas sürgönyére végre választ kapott, de nem tőle, hanem az arhangelszki tartományfőnöktől. A válasz kétségbeejtette. Megtudta belőle, hogy Pusztozerszkkel még nincs távíróösszeköttetés (Pusztozerszk mindössze néhány tucatnyi lakossal bíró prém- és halászállomás), s a szánpostával érkező véletlen utazók által küldött hírek szerint férje aggasztó egészségi állapota nem engedi meg a szállítást, amíg a Pecsora torkolata és az arhangelszki öböl között fel nem olvad a befagyott tenger. így aztán az örvény, amit fáradhatatlan közbenjárásával maga Martina kavart fel, és ami végül őt is elragadta, a norvégiai napokra emlékeztető idegőrlő hajsza egyszerre megállt és mozdulatlanságba dermedt az arktikus természet leküzdhetetlen akadályai előtt. Mégis jótékony örvény volt, kavargásában Martina megfeledkezett az időről, Prágáról, mindenről. Csak Karairól nem. Ez az ember már nem jelent neki semmit, nem is szabad, hogy jelentsen, emléke mégis alattomos és elűzhetetlen. A legváratlanabb pillanatokban tör rá, kénytelen mindig újra harcba szállni vele, mindig újra elfojtani magában, mint az olthatatlan tüzet. Ez jobban kimeríti és idegesíti, mint Toman hazatéréséért folytatott harca, és most, a tétlen várakozás hoszszú ideje alatt az ostrom még tolakodóbb. Erlebach levele is új tápot adott az emlékezésnek. A bankigazgató bejelentette, hogy közbenjárása eredménnyel járt, és kérte a megbeszélt összeg átutalását, amelynek nagyságát ahogy kiderült, előre pontosan eltalálta. Martina minden további nélkül eleget tett a kívánságának, mintha egy számára közönyös dologról volna szó. Levelében panaszkodott, hogy ügyének elintézése Bécsben váratlan késedelmet szenved. Mégsem tudta rászánni magát, hogy elhagyja Bécset, és visszatérjen Prágába. Nemcsak a bubeneci villa veszedelmes szomszédsága miatt, amitől most jobban félt, mint valaha, de előfordulhat, hogy a körülmények kedvező alakulása esetén — ha például a jégvidéken ez idén szokatlanul korán beköszöntene a tavasz — sikerül meggyorsítania Toman indulását. Tehát feltétlenül itt kell maradni, hogyha szükséges, azonnal cselekedjen és haladéktalanul útnak induljon Vladimír felé. Felújította kapcsolatait régi barátaival, ismerőseivel, akikkel még apja és testvére életében érintkezett, csakhogy könynyebben áthidalja a csigalassúsággal múló végevárhatatlan napokat. Az apósával is sűrűbben levelezett (most többet kell törődnie vele), és aprólékosan beszámolt minden lépéséről, amit férje érdekében tett. Rauchberger is meglátogatta Martinát. A professzort mindenekelőtt a Vindobona pusztulásának okai érdekelték, mert grazi visszavonultságában legjobban kínozta a nyitott kérdés: Miért hagyták el emberei a gazdagon ellátott hajót olyan hiányos felszereléssel, hogy elpusztultak, mielőtt elérték a déli szárazföldet. Még arra sem tudták rászánni magukat, hogy téli tábort üssenek az Üjföldön, ahol viszonylagos biztonságban átvészelhették volna a sarki éjszakát. De mit jelentenek az efféle apró izgalmak a távoli észak hallgatásához képest, ahonnan egyetlen hang sem jut el az idő üres csöndjébe. Martina egy nap felismerte, hogy teherbe esett. A riasztó felfedezés porig sújtotta. Átvirrasztotta az éjszakát, hol sötét kétségbeesésbe sülylyedt, hol görcsösen cáfolta a valóságot és futó reményekkel áltatta magát. Két-három napig önámítással próbálta elnyomni magában a marcangoló gyanút. Hiábavaló, dőre igyekezet! Csak keserű szájíz maradt utána. Végül is minden reményt elsöpört a bizonyosság. Kétségbeesése könyörtelen önvádba csapott át. Hogyan követhetett el ilyen őrültséget! Hogyan vakíthatta el ennyire a múló szenvedély! Most itt a megtorlás... elnyerte büntetését. Örákhosszat feküdt szállodai szobájában a pamlagon, arcát a párnába temetve, és hiábavaló szemrehányásokkal gyötörte magát. Hiszen nem igazi szerelemből lett Karaié. Nem, dehogyis! A szerelem talán futólag megérintette a szívét, de mióta bizonyosságot szerzett, hogy Toman él, mindennek vége. Ezt meg is írta neki. Igen, most vége, ismeri a kötelességét, tudja, kihez tartozik. Tomanért, csakis érte volt hajlandó minden áldozatra, s valóban fel is áldozott mindent. Tomanért, csakis érte szenvedett el olyan kínokat, amelyekről Karainak sejtelme sincs, és nem is szabad, hogy legyen. Most mihez kezdjen? Hogy mehet ebben az állapotban a férje elébe? Egy-két hónapig is eltart még, amíg találkoznak. Minél később, annál rosszabb! Ha elképzelte találkozásuk következményeit, kirázta a hideg. A lábát se tette ki a lakásból, nem törődött semmivel, nem érdekelte semmi, a múló napok ködképpé változtak. Lázas kábulatban élt. Elátkozta sorsát, öklével verte áruló testét, gyűlölte, mintha nem is tartozna hozzá. Miért nem történt ez Sylvával? Miért érte éppen őt, egyetlen éjszaka után, egyetlen gyönge perc után, ami valójában nem is volt gyönge perc, hiszen akkor teljes joggal özvegynek tartotta magát, akit a szerencsétlenség feloldott minden előbbi kötelezettsége alól. Hát sohasem sikerült átlépnie a végzetes órát kettőjük születése között? Sohasem sikerül megszabadulnia az árnyéktól, amely nyomon követi, mint egy hűséges, bár gyűlölt és mindig újból elkergetett kutya? Sylva talán szántszándékkal ment ki akkor a veszedelmesen háborgó tengerre, hogy a hullámsírban eltemesse mindkettőjüket, önmagát, mert nem látott kiutat a zsákutcából, és őt, mert bizonyosságot akart, hogy Toman akit elrabolt Martinától, már soha többé nem térhet vissza hozzá. Nyomban rá: Képtelen ötlet! Talán fantáziái? Sylva ... Sylva az ő helyében tudna segíteni magán! öt más fából faragták. Erre a gondolatra Martina emlékezetében felbukkan régi háziorvosuk, Planck professzor, aki őt és Sylvát a világra segítette. Talpra ugrik, mintha súlyos lázrohamból térne magához. Vajon él-e még? A telefonkönyv megnyugtatja. Él! Kétemeletes szanatórium, egy csöndes utcában, a Botanikus kertre és a belvederre nyíló kilátással. Martina félénken néz rá. De a professzor baráti hangon beszél vele, emlegeti a régi időket, mikor még a szüleihez járt, és vérbő, kövér arca középen elválasztott ősz haja alatt jóságos, együttérző, emberi. Martina eleinte maga sem tudja, hogyan kezdje el a mondókáját, de egyszerre bizalom ébred benne az öreg professzor iránt. A bizalom érzésébe határtalan megkönnyebbülés, sőt majdnem öröm vegyül. Beszélni kezd. Szaggatottan, könnyzáporral a befejezetlen mondatok között. Férje eltűnt a magas északon, halottnak tartották. Merész fordulattal maga teszi fel a kérdést, észre sem veszi, milyen ügyesen: Bűnt követett el? Bűnnek minősíthető, hogy huszonegy éves fejjel beleszeretett* egy másik férfiba, mikor meg volt győződve első férje haláláról, ahogy az egész világ meg volt győződve róla? Nem érheti vád, megmentett férje előtt mégsem jelenhet 'meg idegen gyerekkel. Ezt nem teheti, nem is akarja megtenni. Ismeri a kötelességét, de férje érzékeny szívét is ismeri. Mialatt ő élet és halál közt vergődött, a felesége itt... Nem, ez teljesen megtörné. Csakis a férjéről van szó. Sem többről, sem kevesebbről. Második megmentéséről. És házasságuk megmentéséről. (Folytatjuk) 12
