A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-27 / 43. szám
/'"'I eptember dereka táján bulgáriai körútra indult a v J) Csehszlovákiai Magyar w Tanítók Központi Énekkara, hogy viszonozza a Bolgár Népköztársaság Egészségügyi Minisztériuma mellett működő Rogyina énekkar tavalyi, csehszlovákiai vendégszereplését. INDULÁS ÉS IZGALOM Csendes, figyelő útitársként én is helyet kaptam a két autóbusz egyikében. A kórus tagjaival együtt engem is hatalmába kerített a hosszú útra indulók különös, foghatatlan izgalma. Azon a szeles, hűvös, borongó reggelen Komárnóban (Komáromban) valóban hosszú út előtt állottunk. Magyarországon és Románián kellett átutaznunk, hogy eljuthassunk utunk céljához, Bulgáriába, s utunk végcéljához, az ország délkeleti csücskében fekvő Kitenbe, vagyis a tengerpartra. Tengerpart! Már magában ez a gondolat is izgalmas, nem beszélve a többi közbeeső táj, város megismerésének a lehetőségéről, a fellépésekről, az esetleges sikerélményekről. Egyszóval telve voltunk izgalmas várakozással, s még jóformán fel sem ocsúdtunk, már túl jártunk az első országhatáron. A társaság egyre jobban összemelegedett (nem először vannak együtt), később fel is oldódott, és bár odakinn jeges szél nyargalászott, Budapesten túl már zengett a népdal, buggyant a kacagás, szinte szétfeszítette az autóbuszt. AZ ELSŐ SIKER Szaladt, futott el mellettünk az Alföld kisebb-nagyobb falvaival, városaival, az őszi mezőség fakult színeivel, s máris újabb országhatár sorompója parancsolt megállást buszunknak. A hivatalos formaságok intézésekor belenyújtóztunk a magyar— román levegőbe. Egy pillanatra felrémlett az egyre távolodó otthon képe, melege. Jól ismert érzés. Rendszerint a második országhatár átlépése előtti pillanatokban jelentkezik. A hivatalos ceremónia nem tartott sokáig. Hálából a kórus tagjai rövid, rögtönzött hangversenyt adtak, mire az emberséges és szolgálatkész vámosok arcán mosoly fakadt, sőt a tenyerük is összecsapódott. Lámcsak, máris bejött az első taps! Kezdetnek nem rossz. MAGASBAN A SOROMPÓ Immár másodszor. Román földön folytattuk utunkat. Furcsa, vegyes érzések szaladoztak bennünk. Ez már azért távolság, mert az otthonhoz viszonyítva Magyarország csak a kertek alját jelenti. Ez a vadul szaladó autóbusz jócskán elröpít a kertek aljától, szerencsére minden baj és hiba nélkül. Teljesen nem idegen számunkra a környező világ, hiszen történelmünk bogaiból ismerősként tárulkozik. elénk ... Kicsit azért mégis csak idegen. Űjszerű. Változó. Fejlődő és szépülő arculata befödi, elhomályosítja az ismert történelmi múlt jegyeit: kőbe vésett és kőből formált néma tanúit. Nagyvárad. Egy óra pihenő, városnézés. Szétrajzik a társaság. Kávé után kutatok. Találok is egy kis butikot. Rendkívüli nagy adag a kávé — kávé is, nem is —, de egy jó konyak megjavítja. (Leleményessé válik az ember.) Állok a hídon. Patinás, régi híd. Vaskos, erős. Alatta nagy kövek közt bukdácsol a Körös. Hideg vizében ketten fürdőznek. Nem is éppen fiatalok. Sokan nézik, talán azért a virtus. Megállók a színház előtt, nézem a plakátot, az évi műsortervet. Ismerős darabok címeit bogozza ki a szemem. Nagy vágyat érzek, szeretnék beülni a nézőtérre, az üres nézőtérnek is megvan a maga varázsa. Le kell róla mondanom, az ajtók zárva. Tovasétálok. Benézek az üzletekbe is, árubőség. Megállók a kirakatok előtt. Az egyikben újságok, folyóiratok. Ismerősként szemeznek velem az üvegen át. A másik kirakatban egy plakát író-olvasó találkozóra hív. Mennék, de az egy órából már fél letelt, csakhamar indulunk tovább. Sajnos. S a lábam tovább visz, újabb kirakat elé. Az üveg mögött Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című könyve vagy harmincadmagával, rendezett rendezetlenségben tornyosodik s kínálja magát... felsíró Emlékek Szökik, szalad az idő, az autóbusz robog. Alkony borul a tájra. Idebenn langymeleg, odakinn hűvös. Arad — áll a helységjelző táblán. Körülöttem Fogadáson az egészségügyi minisztérium szakszervezeti vezetőségénél dúdolgatnak, nyújtogatják nyakukat és nézik a neonfényes utcákat. Bennem régi emlékek képei vilióznak fel, s a múltba zárt keserű világból újabb helységnevek kéredzkednek fel: Kürtös, Üjszentanna és hát Arad ... Huszonnyolc évvel ezelőtt, frontkatonaként jártam errefelé. Mintha egy pillanatra újra érezném az égett vas és a vér szagát, mintha újra megérintene az átélt szenvedés és rettenet szörnyűsége ... A mellettem ülők nem is sejtik, milyen érzések és gondolatok hasogatnak a csendes útitársban, s ha még látnák is elhomályosuló szemem, nem tudhatják, miért. Nem, ők nem tudhatják, hogy megcsúfolt és megtaposott ifjúságom egy töredéke ide, ehhez a tájhoz is kötődik. Akkor a széles utca sötét és vérszagú volt, most fényes, rendezett és virágos, s így van ez jól. A Maros folyó közelsége is emlékeztet. A szülőfalumra. A kocsma előtti mulatságokra. „Ott ahol a Maros vize messze földön kanyarog ...“ — húzta a cigány a nótát, mi roptuk a táncot és daloltunk. Dalunk ifjúságunk édes madaraként az égre csapódott ... Hát most itt kanyarog a buszunk, messze földön, ahol a Maros vize . . . Temesvár. Éjfélhez közelít az idő. Kissé fáradtak vagyunk. Nem csoda, hiszen több száz kilométeres út áll mögöttünk. Érdekes módon a fáradtságot némileg feloldja a sok élmény, s nem is nagyon akaródzik lefeküdni. Pedig a szálloda csodálatos. A legkényesebb igényeket is kielégíti. Mégis legszívesebben átsétálnám az éjszaka hátralevő felét. Elméláznék a néptelen utcákon, amelyek tiszták és virágosak: kellemes látvány a sok színes és illatos virág. Igen, elméláznék, néhány órára visszalopnám az ifjúságomat, még ha oly kegyetlen volt is .. . de mégis ifjúság volt, ifjúság, ifjúság, telve álmodozással és bizakodó reménnyel. TALALKA A VÉN DUNÁVAL Temesvárott is úgy kezdődik a nap, mint a világ bármely nagyobb \árosában: benépesednek az utcák, megindul a forgalom, munkába sietnek az emberek, viszik magukkal az örömüket vagy a bánatukat, a terveiket és álmaikat. Mi is így ébredünk a reggellel és indulunk tovább, hosszú út áll még előttünk. Indulunk és izgulunk, vajon milyen új élmények várnak ránk. Az őszi felhők közül ki-kikandikál a napsugár, s útitársként hozzánk szegődik a vén Duna. Bratislavánál, az új híd alatt még fecsegő, virgonc legényke, itt már méltóságteljesen folyó öregúr, s ugyancsak bele kell pislogni a párás messzességbe, hogy az ember szeme kitapogassa a túlsó partot. Érezni a széles folyó sodrásának rémítő erejét, ami úgy tűnik, hogy szinte megfékezhetetlen. És mégis. Néhány percre megállunk a Vaskapunál, megcsodáljuk az épülő gátat, erőművet. Némi büszkeségféle érzés árad szét valamennyiünkben: az emberi ész, erő és akarat diadala ez a gigantikus építmény, s bármily lenyűgöző és felemelő a látvány, az idő sürget, mennünk kell. KÖZELÍTÉS REMÉNYÉVEL ... ... robogunk tovább: ha sikerül kompon átkelnünk a Dunán és Vidinnél kikötni Bulgária területén, több száz kilométeres utat takarítunk meg Szófiáig. Sikerült, bár jó néhány órát vesztegeltünk az innenső parton. Bizony már kigyúltak az esti fények, mire a hatalmas kompra kerültünk és áthajóztunk a túlsó partra. Jó fél óráig tartott az út. A vendéglátó kórus vezetői hatalmas virágcsokrokkal és nagy-nagy szeretettel fogadták kórusunkat. Vége-hossza nem volt a baráti kéz-
