A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-15 / 37. szám

A kiílány éí a hattyú ^ Köröskörül hegyek, zöld lombok. A völgykat­lanban — óriás anyaölben — pihen a város. Ar­culatát különböző építészeti stílusok festik sok­rétűvé, színessé. A föld gyomrából gyógyforrások buzognak, az égből napfény zuhog alá. Ózondús a levegő. Itt-ott tavacskák csillognak — nagy kék szemek —, meseszerű a környezet. Nem nagy a tó. Közepén a sziget is kicsi. Raj­ta szomorúfűz áll. Lombja a vízre borul — val­lásos asszony az oltár előtt. Ki tudja hány évti­zede nézegeti magát a víz tükrében, és azt sem tudni pontosan, hány évezrede járnak le az ég­ről a tóba mosdani a csillagok éjszakánként. Azt azonban pontosan tudni, hogy a vízen úszkáló hattyú tiz éve ékesíti a tavacskát. Hófehér csil­logással, büszke tartással, méltóságteljesen lebeg lassú-ráérősen, mint gomolvfelhők a kék ég alatt, apró vitorlás a nagy tengeren. Sok a hattyú barátja. Szereti és csodálja őt gye­rek s felnőtt egyaránt. Becézgetik, etetgetik és nagy a boldogság, ha a parthoz úszik és kézből fogadja el a kekszet, kalácsot. Szépen ívelő, hosszú nyaka kinyúl, piros csőre megnyílik — mosolyog, talán kacag is, de hangtalanul, a né­ma fajták egyike ... Érdekes módon megválasztja a barátait, illetve csak egyet: Terezát. Egyidősek. Talán egy és ugyanaznap jöttek a világra. A kis hattyú a tó vizére került. Tereza meg a kocsiba s nagyany­jával a tóparti sétányra. A kis hattyú tolla ak­kor még hamuszürke volt, de mire Tereza kike­rült a kocsiból, a hattyú tolla is kifényesedve megfehéredett. Akkor is, azóta is állhatnak szá­zan, akár ezren is a tó partján, a hattyú Tere­­zához úszik, s az ő kezéből fogadja el az élelmet, az ő szavát hallgatja meg, mert Tereza csacska kislány, sok érdekes dologról tud csevegni. S mintha értené szavát a nagy madár: bólogatva bizonyít, helyesel. Hosszú nyakának ingála és ringása könnyed s kecses. Talán csak a kobra tud hasonlóan lebegni ég és föld között, ilyen játékos, táncos lejtéssel... A kislány hároméves korában így beszél a hattyúhoz: — Tudod-e kedves hattyú, hogy ma voltam először oviban?... Megleszek ott szépen. Azt hiszem. Sok a játék. Mindenféle. Igaz, otthon is van elég, apu meg anyu sokat vesz nekem, de az oviban azért mégis más... Az óvónéni is kedves. Aranyszőke a haja, tépett a szemöldöke, tudod, mint a szomszéd nénié, a cipője meg tű­sarkú. Es ha hallanád a hangját! Csudaszépen tud énekelni. Szebben, mint anyuka, pedig ő is tud-----Óvodás lettem, bizony, azért ne félj, aztán is eljövök hozzád mindennap, mert én nagyon szeretlek ám téged! Tereza hatéves: — Ma voltam először iskolában. Cgy nézz rám, hogy elsős vagyok! Ha tudnád, mennyire vártam ezt a napot!... Megsúgom neked őszin­tén, de csak neked, hogy orvosnő leszek. És az úgy van, tudod, hogy aki orvosnő akar lenni, annak sokat kell ám tanulni, rém sokat!... Ha megtanulok olvasni, hozok meséskönyvet és fel­olvasok neked, jó? Tereza tízéves: — Tudsz titkot tartani, hattyúcska? Tudsz? ... Elárulok valamit: van cgy fiúm. Fekete hajú. Mérnök akar lenni. Elhatároztuk, hogy össze­házasodunk. Majd. Majd ha egészen felnövünk. Mi a véleményed, hattyúcska? ... Ne, ne. addig ne szólj semmit, míg nem látod!... Elhozom és bemutatom, jó? A hattyú hosszú nyaka ingott, ringott, csőre megnyílott, mire a kislány kacagva búcsút intett és elviharzott. Vidáman ollózott lábával a kavi­csos sétányon. Mintha szállt volna. Talán a fiú­hoz* sietett, ahhoz a fekete hajúhoz... LOVICSEK BÉLA (A szerző felvétele) /

Next

/
Oldalképek
Tartalom