A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-08 / 36. szám

az indián mitológiában

A iák túlnövik az embert, közelebb vannak az éghez, a mítoszok túlvilági lakóihoz, ezért kaptak olyan fontos szerepet az ősök hiedelmeiben és babonáiban. Közvetítőkké váltak a túlvilág és az ember között. A magyar mondavilág Égigérő Fájának — amelynek ágain az emberiség, tetejében pedig az Arany Atyácska lakott — testvérei vannak az indián mítoszban is. A Gran Chaco vidékén élő törzsek emlékezetében még ma is él az az óriási fa. amely összekötötte a földet az éggel, s amelyen dús vadászmezők fogadták az oda felkapaszkodókat. Más törzsek, mint pl. a labradori Naskapi. az Ojibva, a Menomini stb. varázslói felmásztak a fa tetejére, ott hálóval foglyul ejtették a napot, amely azonban kiszabadult a kezük közül.

Többféle megnyilvánulási formája van a fák kultuszának. Van néphit, amely azt tartja, hogy a fa emberi érzésekkel bíró lény, éppúgy érez, lát, hall, mint az ember, sőt még hangot is tud kiadni.

Az indián mítoszban a fák még helyváltoztatásra is képesek voltak. A dél-amerikai tobák szerint hívásra odajöttek az emberhez, az uitotok szerint pedig egyik helyről a másikra vándoroltak. De mivel nem tudtak helyesen élni a szabadságukkal, nem tartották be a törvényeket, kíváncsiak voltak, csak kérdezni és ismerni akartak, nem hallgattak a vének tanácsaira, nem hitték el, hogy minden kérdés mögött, minden tiltott ösvény végén a halál várakozik rájuk, megbűnhődtek vakmerőségükért, egy varázsló a földhöz kötötte őket, s azóta nem mozdulhatnak el a helyükről. Több ősi legenda szerint az ember fa képében jelent meg a földön. A yankton-dakoták például ezt tartják, hogy a férfi és a nő valaha egymás mellett álltak földbe eresztett gyökereikkel, amíg a kígyó el nem harapta gyökereiket, ezzel egyszeribe megszakadt összeköttetésük a földdel és mozgékonyakká váltak. Egy Yurakaré törzsbéli lány pedig beleszeretett az „Ulé“-ba, (folyópartokon élő, tűzpiros virágokat nyitó fa) szerelmével életre keltette és férfivá változtatta őt. Az Ulé minden éjszaka elment a leányhoz, virradóikor pedig visszatért a partra. Mikor a lány már a napnak egyetlen óráját sem tudta szerelmese nélkül tölteni, az ulé befonta őt liánjaival, megígérte, hogy

mindig mellette marad, férj és feleség lettek. Földöntúli erőkkel felruházott fiuk, Tit, népének halhatatlan vezére lett, és megfiatalítja az őt követőket. Az észak-amerikai Ojibwa törzs egyik leánytagjához így énekelt egy fiatal fenyő: '

Ö, kedvesem, ha azt hiszed, hogy fa vagyok csupán,

ki adna más a földön égi kéjt

neked,

Nézz csak reám — ifjú harcos

vagyok,

fejemen zöld színű tolldíszem

lobog.

Az aztékoknál ünnepe is volt a helyváltoztató fáknak. Úgy hívták „Quauitl eua" azaz, „Útnak indulnak a fák“.

Az Amazonasba torkolló Juruá folyó mentén terjedi el az a meggyőződés, hogy a megsértett természetfeletti erőket csak azzal lehet kiengesztelni, ha lélegző mellkasból kitépett emberi szívet helyeznek a szent .Ombú fa gyökérüregébe. Ezt a fát az indiánok a termékenység ősforrásaként tisztelik. A chanék az algarroba fát, a „Minden fák anyját“ övezik kultikus tisztelettel. A legenda szerint az első algarroba fa egy öreg indián asszony szigorú őrizete alatt állt. A furfangos Aguaratunpónak azonban sikerült lyukas fogába rejtve ellopni a fa egyetlen magját. Az elültetett magból kinőtt fát aztán egy bogárra bízta őrizetre. A bogár azonban nem tudta megóvni a fa gyümölcsét a tolvajok: a kullancs, a levélnyíró hangya és a bolha elől. Aguaratunpó tetten érte a tolvajokat és megbüntette őket: a

hangyának a derekára lépett, s azóta minden hangyának két részből áll a törzse, eltaposta a kullancsot, amely azóta is lapos, s a bolhát, amelynek horpadt lett az oldala. Azután elhatározta, hogy személyesen fogja őrizni a fát. Leheveredett gyékényére, a fa alá, halottnak tetette magát, azután foglyul ejtette a fehér kondorkeselyűt, amelyik rászállt, hogy falatozzék belőle. A keselyű sokféle váltságdíjat ígért, ha szabadon bocsátja de az embernek egyik sem tűnt elég jónak. Végül is a keselyű adott neki egy fehér gumiból való labdát, s ezzel visszanyerte szabadságát. Így végződik az első fáról — és az első gumilabdáról szóló legenda.

A bolíviai yurakarék hite szerint

hvöt 10

egy gonosz szellem felgyújtotta a földet, s az iszonyatos tűzben elpusztult minden élő; az emberiség, a növényzet és az állatvilág. Egyetlenegy férfi élte csak túl a katasztrófát egy mély földalatti üregbe bújva, s mikor újra előjött, szánalmas helyzete úgy meghatotta a gonosz szellemet, nogy egy maréknyi vetőmagot ajándékozott a férfinak, „az ember létfenntartásához legszükségesebb növények“ magvait. A .férfi elvetette őket és egy csodálatos erdő nőtt fel belőlük.

A földművelő karaibok azt tartják, hogy a világ kezdetén minden kultúrnövényük, úgymint a banán, a cukornád, az ananász, a yarn, és a kassawa egyetlen „csodálatos fán" nőtt. Eleinte csak a tapír tudott a fa létezéséről, de mert ostoba volt, kifecsegte a titkot. Az indiánok kivágták a fát és leszedték róla a termést. Azután egy madár megtanította őket arra, hogyan lehet különkülön termeszteni ezeket a növényeket. A mítosz rendkívüli érdekessége abban rejlik, hogy a csodafa kivágása és a kultúrnövények elültetése az indiánoknál a régi gazdálkodási forma letűnését és az új formába való átmenetet jelképezi.

Számtalan példát említhetnénk a vadon élő és kultúrnövények tiszteletének s az ezzel kapcsolatos rituálok kimeríthetetlen kincsestárából. Az indiánok szárnyaló képzeletét és érzékeny, mély lelkivilágát kimondhatatlan szépségű táncok, imák és költemények megalkotására ihlette az a csoda, amelyet az életet adó és mindig újjászülető növényzet jelentett az ő számukra. A mayák a vadon élő erdei gyümölcsfákhoz imádkoztak, a vadászó Kutenai törzs tagjai a fenyőhöz, hogy adjon szarvasvadászatot. Ha kevés a szarvas, megrendezték leghatásosabb szertartásaik egyikét, a „Nagy szomorúság táncát“ amelynek ereje megtöri a rosszindulatú sámán erejét és visszatereli hozzájuk a vadat. Yukatánban a vízhiány idején a kereszthez, azaz az első istenéhez fohászkodtak. Látható tehát, hogy az indiánok sokkal régebben ismerték és kultikus tisztelettel övezték a keresztet, mielőtt a katolicizmus rájuk kényszerítette volna a kereszténység e szimbólumát. A feketelábúnak nevezett indián törzs köveket hordott össze kereszt formába a „szelet küldő öregember“ tiszteletére, s megtaláljuk a keresztet, mint szent jelképet a mexikói Cuzumel szentélyben és a mayák rombadőlt városában Palenquében is. A kereszt az esőt hozó szelek szimbóluma volt náluk, s egyben a termékenység, az élet és a feltámadás szimbóluma is.

A fát, mint jelképet az özönvízmítoszban is megtaláljuk, mégpedig a finnugor népek „világfájához“ hasonlatos formában. A Gran Chaco területén élő Chané törzs szerint ez az óriási fa vizet tartott a koronájában. Az embereknek szabad volt íjjal és nyílvesszővel vadászni az ágak között úszkáló kisebb halakra. Egy szabálysértő indián azonban megsebesített egy „doradónak“ nevezett óriáshalat, amely farka egyetlen csapásával eltörte a fa törzsét. A kidőlő fa a földre zúdította a koronájában levő vizet és ez okozta a vízözönt. Vannak fák, amelyek folyókból, kövekből, égi vetőmagokból, bűvös kígyók hamvából, holtak szeméből, élve eltemetettek testéből nőttek ki, s vannak, amelyeket a hold ajándékozott a menstruáló lányoknak. Szellemeiknek épp ezért időként áldozatot kell bemutatni, ünnepélyes szertartásokat kell rendezni a tiszteletükre, hálát kell adni a beérett gyümölcsért, mert ezek a szellemek a következő évben megbosszulnák, ha az ember elfeledkezne a nekik járó háláról és tiszteletről.

Az indiánok fái tehát az emberiség legősibb elképzeléseinek monumentális emlékművei, s minden fogalmak legszentebbikének, magának az életnek szimbólumai.

Feldolgozta MIKOLA ANIKÓ

f

f

l

I

A CSEMADOK bélyi szervezetének évzáró gyűlésén nagyon sok érdekes ötlet, javaslat^ hangzott

Íel a tartalmas és gazdag vita során. Az eltelt néhány hónap való-Iban a célkitűzések megvalósításának és egyben a község kulturá-Ilis életének fellendítése jegyében telt el. Ebben az időszakban két éneklő csoport is alakult. A női éneklő csoportnak, mely az „ŐSZIRÖZSA“ nevet viseli tíz, a férfi csoportnak is tíz odaadó, kultúrát szerető tagja van. Mindkét éneklő csoport tagjai többségükben munkában megőszült asszonyok és férfiak, akik éneklés közben szinte évtizedeket fiatalodnak. Többen közülük már 30—40 évvel ezelőtt is szerepeltek különböző színdarabokban, vagy felléptek nótás-zenés műsorokban. Legtöbben már akkor örökös hűséget esküdtek a kultúra terjesztésének és fejlesztésének. Nagyon találóan jegyezte meg Pásztor Mihály elvtárs, az éneklő csoport egyik tagja : „A próbák alatt úgy érezzük

I magunkat, mint 30—40 évvel ezelőtt, amikor nagyon fiatalon, boldogan és derűs jókedvvel gyakoroltuk az egyes énekszámokat, vagy a színdarabokat. Életünk legkedvesebb, legszebb ifjú évei és élményei elevenednek fel a jelenlegi összejöveteleken. Ebben a leírhatatlanul kellemes érzésben csak annak lehet része, aki egy életre eljegyezte magát a kulturális élettel“.

Az „ŐSZIRÓZSA“ éneklő csoport próbái akadálytalanul folytak, mert minden asszony igyekezett pontosan megjelenni. A televízió csábítását is le tudták győzni, és hetente három-négy próbát is tartottak. Kultúra iránti szeretetük valóban példaképül szolgálhat a fiatalabb generáció számára. Meghatódva hallgattam, amikor Battyányi Jánosné kultúrfelelős a csoport számára az „egyenruha“ megvarratását szervezte. Talán háromszor is elutazott Kassára, hogy a megfelelő ruhaanyagot biztosíthassa. Ez — egy családos anyától — nagyon

Iszép példája az áldozatkészségnek. 'Hasonló dicséretet érdemel a csoport minden lelkes tagja: Battyáni Jánosné, Egri Bertalanná, Holik Jánosné, Hrab Jánosné, Kocska Klára, Lázár Jánosné, Matyi Ferencné,. Palkó Józsefné, Puškár Antalné és Tóth Jánosné.

Sokkal nagyobb fejtörést okozott a tíztagú „Ifjú öregek“ férfi éneklő csoport tagjainak szabad idejét úgy összehangolni, hogy valamennyien el tudjanak járni a próbákra. Így is csak he-