A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-25 / 34. szám
A lombok alatt pihenő házikó Tanya a lombok alatt Sik a vidék, mint az asztal lapja. Szabadon futhat rajta a szem, játszhat, hancúrozhat kedvére, akár a szelíd szellő, amely beletúr, hullámot csap a kalásztengerben, lucernában és a kardpengés kukoricásban. Távolban a zöld lombok közül elővillan a piros cseréptető, a kicsi tanya, Vass Gyula bácsi birodalma. A tanyához futó út nem sáros, szürke betonlappal kirakott, s fenn a levegőben oszloptól oszlopig araszol a villanyvezeték egészen a tanyáig, sőt azon is túl... Az udvaron szikár, csontos ember fogad nyájasan. Dús bajuszának két ága hegyesre pödrött, szénát lehetne vele viliázni. Mellette pislog Mari néni, a párja, kissé töpörödötten, hajlott háttal. A tanya szeme és füle is ágaskodna rám barátkozón — aki szíves szóval közeledik a gazdájához, arra nem illő vicsorítani —, de a gazda vendégét féltő szeme félreparancsolja őt. Beinvitálnak az üveges verandára, asztalhoz ültetnek, de előbb kispárna kerül a székemre. Csendes. nyugalmas itt a világ, csupán a belső szobából bátorkodik ki hozzánk a nyitott ajtón át a falióra ketyegése. Itt is bebizonyosodik a mondás, miszerint a tanyai ember szűkszavú, hogy beéri a világ zajaival: a szél zúgásával, a madarak füttyével, a baromfiudvar kárálásával, a záporok mennydörgéseivel, s u levegőég milliónyi bogarának a muzsikájával. Számukra a kérdések sokasága súlyos terhet jelent, mégis megtudok mindent, amire kíváncsi vagyok. Nyolcvannyolc évesek. Nézni s látni kell a szemüket, amint emlékmerítőn a múlt századba tekintenék. Szinte suhognak szemük mezejében a szálló évtizedek — megfáradt sasok. S érezni a roppant erőlködést, ami a mába emeli a gyerekkort, ifjúságot, a kilencévtizedes élet-tömböt. Gyula bácsi kilencedmagával pusztította a szülőt ház kenyerét, de nem sokáig: négy testvérének a sírgödre fölött maga Is ott állt száraz szemmel, megrendültén. Gyerekkorában eljárt az urasági legelőre, tehéntrágyát forgatott és szárított tüzelőnek. Még a bajsza sem serkent ki, már aratni ment. Előbb kötelet terített, később markot szedett, majd kaszásként kereste a kenyeret. Közben legény lett. A félig megvakult falitükör is azt mutatta, mikor belenézett. Mari néni a közelben lakott. A tizenkét testvér közül heten maradtak életben. Egyszer aztán megakadt Marin a sudár legény szeme. Mind gyakrabban eljárogatott hozzá — hetente háromszor is —, aminek az lett a vége, hogy 1908. május 26-án összeházasodtak. Szerelemből? Nyilván. Akkoriban így fogalmaztak: kedvelték egymást. Szerény lakodalmat csaptak. Ettek-ittak, táncoltak, s másnap már dolgoztak. Mari néni menyecskének ment Vassékhoz. Nem szívesen. Félt. A férjétől, a nagy, erős embertől félt, hogy megveri, mert ő a szülői háznál verést soha nem kapott. A férje nem verte meg, sem ifjan, sem vénen, az együtt töltött havanöt év alatt egyszer sem. Mégcsak hangosabb szót sem váltottak. Mari néni öt gyereket szült: három fiút és két lányt, A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek — unoka is van nyolc —, kivéve a legidősebbet, Gyulát, aki most hatvanhárom éves és nyugdíjas. Gyula nem nősült meg. Hogy miért? Története van annak, kisebb regényre való. Sokáig udvarolt egy lánynak, nagyon kedvelte őt, aztán közbejött a háború s egyebek... a lány nem várta meg, férjhez ment, Gyula meg már akkor negyven éves volt, s új ismeretséget kötni nem akart. Minek? — Jó nekem a papával meg a mamával, szépen megvagyunk — mondja, s nagyot szí a cigarettából. Elnéz a távolba. Vass Gyula bácsi bólogat: úgy igaz, ahogy a „gyerek" mondja. Egyszóval már mind az öt gyerek megvolt, mikor bevonult az első világháborúba. Tanyáról, cselédsorból tépte ki a háború, befejeztével tizennyolcban oda is tért vissza. Huszonnégyben kerültek ide, Kingyesre, huszonhétben vette meg a házat tizenkétezerért kölcsönre, tízszázalékos kamatra. Bérelt egy hold földet, évek múltán huszat-huszonkettőt. Negyvenöt után mindent élőiről kellett kezdeni. S a történelem kereke tovább forgott, ötvenkettőben megalakult a szövetkezet, de Gyula bácsi már akkor öregségi segélyt kapott. (Ma Mari nénivel együtt 900 koronás nyugdijat kapnak). A Gyula gyerek is három éve kapja az 1071 koronás nyugdijat. Csúcsmunkák Idején még mindig eljár a szövetkezetbe dolgozni, nem a kereset miatt, inkább a tétlenség elől menekül, bár a ház körül Is akad tennivalója: méhekkel is foglalkozik, eljár halászni, szereti a folyóparti alkonyatokat, hajnalokat. — Építhetnék házat a faluban, hiszen jó pár ezer koronánk van a bankban, de az jó lesz „öregségemre“ — mondja az ifjabbik Vass Gyula. — Megszoktuk, jó itt nekünk. A posta ide is elhozza az újságokat, a rádió a szép muzsikát, a televízió a sok érdekes látnivalót, jó itt nekünk.., Nyolcvannyolc év, szép életkor, nyilván jól szolgált az egészsége? — Nem, az nem szolgált — ingatja a fejét Gyula bácsi. — Huszonhatban kaszálás közben hideg jégeső vert meg, Egy évre rá lábról döntött a tüdővész, Mondom az orvosnak: bízzuk a sorsra, doktor úr, csendben bevárom a halóit, „Nem addig van az!" — mordult rám az orvos. Négy évig betegeskedtem tétlenül, aztán már újra bírtam mindent... Ötvenháromban meg kétszázötven volt a vérnyomásom, na, tetszik látni, még mindig itt vagyok. Vigyázok magamra. Igaz, válogathatok az ételben, italban, most megtehetem, hál istennek.., Hát a Mari néni? — Beteges voltam én egész életemben, kedvesem, de orvoshoz azért soha nem mentem. Hát csak megvoltunk, s megvagyunk... Befejezésül Gyula bácsi szavait idézem: — Tetszett a tanyai élet, soha nem vágyakoztam nagy faluba. Meg aztán én mindig elégedett voltam a sorsommal, csak a tehetetlen, gyáva ember kapkod, csapkod, veszekszik s elégedetlenkedik a világgal... Tanya a lombok alatt: három őszinte és elégedett ember meghitt, meleg otthona. Munkában elnyűtt életük alkonyán is derű sugárzik az arcukról — megbékélt, aranyos derű. Azt kívánom: sugározzon még sokáig! LOVICSEK BÉLA Vass Gyula bácsi, Mari néni meq a Gyula gyerek Nem értek valamit „Pecche* ember ne menjen ■ jégre" — éne kelték hajdan abban a bizonyos slágerben, ami re még nagyanyám le táncolt, fiz persze értheti!. No, de pecches ember ne is utazzon? Ma reggel még egyáltalán nem éreztem magam pecehusnek, vagyis magyarul balszerencsísnek. Nem eset* az eső, nem fújt a síé! s teljesen úgy 'átszőtt, mintha igazi augusztus lenne, igazi nyár, mindenféle mada-ak celcse- i égték s már reggol pompás napsütésben futhattam az autébuszra. Futottam is, nehogy lekéssem a vonatot. Ehelyott a vonal késett le engem. De hadd kezdjem az elején. A hétnegyveniJtös nemzetközi gyorsra siettem, arra, amit Mamalának hívnak s csak az állomáson derült ki, hogy arra .belföldi utasokat föl se uogednek. fin azárt felszálltam, mint aki mit sem tud t fenti tllalotnrél. De egy szemfüles keleuz elcsípett s hiába hadonásztam az orra olött, letessfikelt a máskülönben nagyon elegáns és olökelö vonatról. Hét akkor menjen a mamalába, gondoltam, pedig akkor még nem voltam mérges. Elhatároztam, hogy személyvonattal megyek, hisz elvégre Is Nové Zámky (Érsekújvár) nincs a világ végén. A menetrend szerint e legközelebbi személyvonat nyolc őre huszonkét perckor Indul. Már tiz őre előtt Ojvárban lehetek, gondoltam vidáman és étballegtam a második megállóhelyre. Mondom, gyönyöré reggel volt, rengeteg jókedvű ember várakozott, turlstamőd neklvetkfizve a nyári utazásnak, trikös fiatalemberek, szabadnapos házaspárok megrakodva mindenféle nyári holmival. Nyolc őrekor lehetett már vagy huszonöt (ok meleg, a levegő mint valami forrő prés mozdulatlan volt, csak a azlnes forrőnadrágokot lebegtette e férfiak fantáziája. Bevallom, még okkor is jókedvű voltam. Ámde nyolc huszonkettőkor a vonítnak még se hlro se hamva. Még fél kilenckor sem. Negyed tízkor már tlkkadtan Acsorogtunk a cinikus sínpár mellett, amelyen még öngyilkosságot som tudtunk volna elkövetni, hisz úgylátszik, beszüntették rajta a közlekedést. Az utasok, akiknek javarésze a szenei fő mellé igyekezett, agyra jobban murgolödtak, jémagam is Agy dobogtam, mint egy neurassténlés mozdony, mégsem osett meg rajtunk a Vasút szive. Nem érfoltom s még most sem értem a dolgot. Télen ügyen érthető a vonatok késése holmi hötorlaszok meg a négy hideg miatt, de ml történhetett most. Mivel hltolos, elfogadható magyarézatot nem kaptam, az Allomásfőnőkség arra sem méltatott bennünket, hagy szíves elnézésünket kérfe, nem Indokolták meg a tübb mint ogyérás vonatkésést, idejegyzem néhány utas véleményét és szeretettel ajánlom az Illetékesek figyelmébe: G. Rtchérd, harmincéves bratislaval lakos: „Szerintem e mozdonyvezető sok sört Ihatott §9 mandulagyulladással kórházba szállították." V. Piroska, tizenkilenc éves galántai lakos: „Azt hiszem e vonat személyzete beat-zenekarrá alakult s most valamilyen hűvös pinceklubban muzsikálnak." Hz. Anna tizenhat éves bajcsl lakos: „Ügy vélem, a mozdonyvezető tévedésből fordítva üli a kormánykészölék elé és az ellenkező irányba vázolté a vonatot." B. János hldeghétl lakos huszonkét éves: „Véleményem szerint a vonatot a nagy melegre velő tekintettel venlllafegyliltbél készítették és elolvadt." Cs. István ötvenéves, Bratislava: „Ne komolytalankodjunkl £n a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy a vonatunkat valamilyen aljaa vasűtkalőzok eltérítették. Hiszen ez most a léglközlckedésben Is nagy divat, miért maradna ki épp a Vasút a modern koréramlatokbúl. Viszont, ha Így van, kérjük a tettesek mielőbbi kézrekeritéiét és szigorú megbüntetését!“ Ogy legyen! ZS. NAGY LAjOS
