A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-18 / 33. szám
S. A közelmúltban Karlovy Varyban, a világhírű fürdővárosban jártam. Egyebek közt ott találkoztam Jifi B-vel és német boxerkutyájával. Nem arra lettem figyelmes, hogy sétáltatja hűséges cimboráját, hanem a játékukra. Csupa meghittség és sziporkázás, gyermeki báj és naivitás szőtte át meg át a fura, kedves játékukat. A járókelők közül egyesek csillogó szemmel nézték, mások undorral és megvetéssel, de akadtak olyanok is, akik közömbös faarccal mentek el mellettük... Én gyerekkorom óta szeretem a kutyákat. Ha gyerekkoromra és a nagyszülői házra gondolok, ahol libapásztorkodással töltöttem a nyaraimat, eszembe jut Sajó is, a bozontos szőrű, melegszemű cimbora. Jól megértettük egymást, együtt szomorkodtunk, együtt örültünk. Még most is érzem kezemfején bársonyos nyelvének az érintését ... Aztán Bodri, ifjúságom csínytevéseinek néma tanúja. Elmenőben kikísért, hazatérőben a kiskapuban várt, kedves nyüszítéssel köszöntött. Értelmes és hűséges volt, éppen csak beszélni nem tudott. Emlékszem: a frontról jöttem haza néhánynapos szabadságra. Valóságos könnypatak csörgött a szeméből örömében. Elmenöben gyalogszerrel tettem meg a hétkilométeres utat az állomásra. Utánam lopódzott. Majdnem az állomáson vettem észre. Rápöröltem. Bűntudattal a hűséges szemében a földre lapult, a lábamhoz kúszott és a fejét a bakancsomra fektette, mintha azt mondta volna: „Ha agyon csapsz sem bánom, kisgazdám“... A szívem akart meghasadni — Menj haza, Bodrikám, neked otthon a helyed, nekem messzire kell mennem, nem jöhetsz velem! — Ott maradt az út közepén ülve, s addig nézett utánam, míg nem tűntem el a szeme elől... Néhány év múlva hadifogságból hazatérőben, száz-százötven méternyire lehettem a szülői háztól, mintha csak a földből bújt volna elő, ott termett Bodri. A mellemre ágaskodott, kapkodta az idegen gúnyámat, ugatott, nyüszített, meleg, bársonyos nyelvével csapkodta a kezemfejét, az arcomat, majd lábról döntött, s kísért haza körülrajongva, diadalmasan ugatva be az udvarba, könnyes szemű édesanyám mellére... Manapság sokat vitáznak a kutyákról, különösen nagyvárosi tartóikról, következésképpen sok a kutyabarát, még több az ellenzője, akik azt állítják, hogy egyesek azért tartanak drága fajkutyákat, mert feltűnési viszketegségben szenvednek, ráadásul megkeserítik szomszédaik életét, tönkreteszik a parkokat stb. — Mi a véleménye ezekről a kérdésekről? — kérdeztem újdonsült ismerősömtől. — Nem vitatom, akadnak emberek, akik valóban feltűnési viszketegségben szenvednek, de szerintem a legtöbb ember szeretetből tartja négylábúját — mondja. — Ami a parkokat illeti: nem hiszem, hogy a kutyák tapossák le a füvet, tépik le a virágokat, tördelik ketté a fákat, díszbokrokat, zúzzák pozdorjává a színesre mázolt padokat. A jól nevelt, rendre szoktatott kutya pedig egyáltalán nem keseríti meg a szomszédok életét. . Hogy én miért tartok ku■ tyát és miért szeretem? Egyszerűen szeretem, szükségét érzem, pedig a kutyatartással az anyagi kiadásokon túl egyéb kötelezettségeket is vállal magára az ember, mert a kutya mégis csak kutya és gondoskodni kell róla. És mégis jó, hogy van, a világért sem válnék meg tőle. Hűséges, nyílt, őszinte, benne sosem csalódtam... Aztán az ember gyakran vágyik egyedüllétre, de a teljes egyedüllét nyomasztóan hat, jó, ha ott érzi maga körül hűséges társát... Aztán az sem elvetni való dolog, hogy a mai világ elkényelmesedett emberét a kutya rákényszeríti a rendszeres sétára, mozgásra, ami egészségügyi szempontból szinte felbecsülhetetlen. No és hát a sok-sok öröm, ami a kutyatartásból származik, pénzben ki nem fejezhető, talán szóban sem. Azt csak érezni lehet, ami nap mint nap átfut az emberen, mint a csodálatos muzsika varázsa... LOV1CSEK BÉLA (A szerző felvétele)
