A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
Űj magyar film Hekus lettem ÜJ MAGYAR FILM bemutatását készítik elő a Szlovákiai Filmkölcsönző Vállalat dramaturgjai. A napokban fejezik be a HEKUS LETTEM című új magyar film feliratszövegezését, amit eredeti dokumentumok és Fóti Andor novellája nyomán Zimre Péter írt filmre; rendezte Fejér Tamás. A bűnügyi krónikának nevezhető film meséjét Kállai Ferenc, az egyik főszereplő mondotta el legutóbbi budapesti látogatásunk során. — A film története 1945-ben kezdődik, amikor váratlanul behívtak a rendőrségre. Kérdezgettek mindenfélét, aztán közölték: alkalmasnak találnak arra, hogy rendőrtiszt legyek. Találkoztam ott egy régi ismerősömmel, Czöndör Jánossal. Gyermekkori pajtások voltunk, valamikor együtt bunyóztunk. ö is hekus lett, mint én, Sipos Gábor esztergályos. Először csalódott voltam. Nem ilyennek képzeltem a dolgot. Kiképzésünk rövid volt, és rögtön kezdtük a melót. Napirenden voltak a vetkőztetések, rablások, gyilkosságok. Az első sikeres akciónknál, amikor minket akartak levetkőztetni, zsákmányoltuk az első dzsipet, attól kezdve azon jártunk. Aztán keményebb diót kellett feltörnünk. Sorozatosan rabolták ki az üzleteket, a helyszínen gyakran holttestet találtunk. Sehogysem sikerült nyomra bukkannunk. Az egyik üldözésnél golyót kaptam a karomba. A kórházban ismerkedtem meg Anna nővérrel. Őszintén bevallóm: beleszerettem. Váratlan segítséget kaptunk. Ozv. dr. Döbőrhegyl Ernőné, diplomata özvegye, akinek a férjét a nyilasok végezték ki, megbízható adatokat közölt velünk. Cserében csupán egy körhinta működtetési engedélyét kérte. Döbörhegyiné adata alapján kerültem bele a nagyvilági életbe. Rosszabb volt, mint a golyó. Megjátszottam a „nagymenőt", és figyeltem a feketézőket, a spekulánsokat. Az éjszaka „császárnőjével“ is megismerkedtem, akit az éjszaka tündérei maguk között Jozeflnnek neveztek. Munka volt elég, bizony sohasem unatkoztam ... 1948-ban megjött a jó forint, amit hamisítani is érdemes volt. A jó pénzért öltek, gyilkoltak, majd szökni akartak. A markunkból azonban nem sikerült kiszökniök, kicsúszniok. A legnagyobb eset, az ismert Hekus Dönci volt, akiről a nyomozás során kiderült, hogy több igazolványa van, többek között Horváth Ödön rendőrnyomozó igazolványa is a kezében volt, melynek segítségével a legszorongatott helyzetből is egérutat tudott nyerni. Végre sikerült elkapnunk Hekus Döncit. Az újszegedi fodrászsegéd cinikus és elszánt volt. A statáriális tárgyalás előtt az ügyészségről megszökött. Szökésekor azonban a lábát törte, de ez sem akadályozta meg abban, hogy újabb bitangságokat kövessen el. Végül mégis sikerült letartóztatnunk. Ezután velem történt rettenetes dolog. Elküldték két hét jutalomszabadságra. Erzsiké, a titkárnőm javasolta, töltsem a szabadságomat Annával. De Anna szakított velem. Hogyan engeszteljem ki? Erre is volt Erzsikének jó tanácsa: jegygyűrűvel..(f) 5. Folytatásos képes filmregény NÄPOLYRA Már RÁKÖSZÖNTÖTT AZ ŐSZ, Jana azonban még mindennap kiment az álomásra. A fogságból már csak nagyon kevesen érkeztek. Azok, akik súlyos sebesüléssel, vagy fagyással feküdtek hónapokon át a kórházakban érkeztek haza. — Ismeri...? — állt Jana Antonio képét tartva a vonatszerelvények mellett, és kérdezte a hazaérkezőket. Az egyik délutánon egy pillanatra megállt mellette egy katona, majd tovább ment. Néhány lépés után megállt, visszafordult. Még egyszer megnézte a képet és határozott hangon mondotta: — Ismerem! Persze hogy ismerem! Hiszen ez Antonio! A Donnál harcoltunk együtt! Jana örömében és meglepetésében szóhoz sem tudott jutni. Könnycseppek jelentek meg orcáján. — És Antonio él ...? kérdezte félve, izgatottan. — Lehetséges . .. Nem tudom . .. — Miért nem tudja? Hiszen együtt harcoltak! Meghalt és nem akarja megmondani? A katona szótlanul állt. Elgondolkozott. Még egyszer megnézte a képet, majd visszaadta Janának. — Tudnia kell, hogy mi történt vele! Hiszen együtt harcoltak! Miért titkolódzik? Mikor és hol beszélt vele utoljára ...? — hadarta idegesen Jana. A katona az egyik közeli pádhoz vánszorgott, leült. — Alig állok a lábamon ... Szörnyen fáradt vagyok ... Kérem, üljön mellém, szívesen elmondok mindent, amit tudok — mondotta csendesen, majd beszélni kezdett. — Ahogyan már mondtam, a Donnál harcoltunk együtt. Szörnyű tél volt. Míg élek, soha sem felejtem el. Velőkig hatoló hidegben, tomboló hóviharban, ebben a pőre olasz göncben, ami még az afrikai fronton sem volt jó, harcoltunk, szenvedtünk. Mindjárt az év elején történt: az oroszok bekerítettek minket. Tudtuk valamennyien, hogy a további harc és ellenállás hiábavaló. Sem a jól felszerelt és felöltözött német egységek, sem pedig mi, nem tudtuk feltartóztani a hazájukért, a szabadságukért küzdő vöröskatonákat. Századunk tisztjei végül úgy döntöttek, hogy megadjuk magunkat... — Antonióval mikor beszélt utoljára...? — szakította félbe Jana a katonát. Az azonban nem válaszolt a kérdésre. Tovább folytatta: — Az, aki nem volt Oroszországban, az el sem tudja képzelni, hogy milyen az igazi oroszországi tél... Elég csak két-három percre megállni és az ember csonttá fagy... .. MESSZI OROSZORSZÁGBÓL, a keleti frontról hazaérkezett olasz katona maga mellé húzta kis batyuját, ahonnan egy összegyűrt papírlapot kotorászott elő, melyre nevek voltak följegyezve. Kétszer is végigolvasta a névsort, de azon Antonio neve nem szerepelt. A papírlapot gondosan összehajtogatta, visszatette a batyujába és folytatta : — A névsort kívülről is elmondom. A jegyzéken szereplőkkel voltam együtt. Előbb kórházban, majd a fogolytáborban. Antonio — ezt biztosan tudom — ott már nem volt velünk ... — Mi történt Antonióval? Meghalt...? — kérdezte ismét Jana. — Nem tudom... De azt hiszem, nem halt meg... Akkor, januárban, a Donnál az oroszok minden oldalról támadtak. Valóságos pokol volt körülöttünk... Napokig nem aludtunk. A hóvihar és a hihetetlen hideg ellen harcoltunk. A puszta életünket mentettük. Rossz arra visszaemlékezni. Az ember a legszívesebben elfelejtené azt a fehér poklot. A katona cigarettára gyújtott. Gondolkozott, majd tovább beszélt...: mindent, amire emlékezett elmondott. — Ha jól emlékszem, január tizediké volt... Antonióval vonultunk visszafelé. A tomboló vihar az arcunkba csapdosta a parányi hó és jégkristályokat. Az arcunk égett, a fájdalomtól majd megrepedt azon a bőr. A viharnak olyan ereje volt, hogy a lábunkon állni sem tudtunk. Szemünk, orrunk, fülünk teli volt hóval. És alig láttunk néhány lépésre. A mély havon hason kúszva igyekeztünk az oroszok tűzgvűrűjéból kikerülni. Halálosan kimerültünk. Az aknavetők tüze egyre közeledett, a gránátok egyre közelebb robbantak. Kialudt a katona cigarettája. Űjból rágyújtott, és folytatta: •— A jeges hómezőre becsapódó aknák között kúsztunk, s ha fel lehetett állni, cammogtunk. Megállásról, pihenésről szó sem lehetett. Az, aki megállt, elhagyta magát, az szinte pillanatok alatt megdermedt, majd megfagyott. Kimerültén, betegen, lázasan vánszorogtunk. — Jól emlékszem: Antonio többször is lemaradt, öt is a láz gyötörte, s talán annak köszönheti, hogy mégis megmenekült ... (Folytatjuk)
