A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-11 / 32. szám

10

Pécsi Sándor

Sztárfotók

Vass Éva

ft\ ^wr- /

Sólyom Kati

Avar István

(Hungarofilm felv.)

Folytatásos képes filmregény

ANTONIO NÉHÁNY PERCEN BELÜL Jana lakásán volt. Egy pillanatig szótlanul álltak egymással szemben, majd Antonio magához ölelte, megcsókolta Janát. Az asszony kivonta magát az ölelésből.

— Hiszen te teljesen át vagy ázva ... Még meghűlsz ... Vedd le a kabátodat — mondta Jana, s közben lehúzta Antonio átázott kabátját, majd halkan folytatta: — El sem tudom hinni, hogy itt vagy.

— Azért jöttem, hogy mindent megmagyarázzak ...-- Megértelek... — vágott szavába Jana.

— Ha tudnád, mennyit szenvedtem... Napokon, heteken át sokszor derékig érő hóban, csontig hatoló hidegben, orkánszerű hófúvásban vonultunk visszafelé... Amikor magamhoz tértem, egy idegen házban voltam, és egy ismeretlen asszony ápolt. Hosszú ideig még arra sem emlékeztem, ki vagyok, hogy hívnak ...

— Tudom... Megmentette az életedet. Enni adott, és mást is. És miután felépültél, mindent meg kellett volna köszönöd, és haza kellett volna jönnöd... De te ott maradtál, és ráadásul még gyereket is csináltál.

— Felépülésem után úgy éreztem, hogy az a ház, a környezet, amelyben élek, számomra az egyedüli támaszpont.

— És teljesen megváltoztál...

— A halálhoz való közelség megváltoztatja az embert és az érzéseit is. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg ... Mása mellett megtaláltam azt, amire vágyódtam: a nyugalmat. Azt hittem, hogy mindent könnyen megmagyarázok majd neked ... De .. Nem tudom mi történt, nem tudom, mi van velem, most, hogy itt vagyok melletted...

Jana szótlanul hallgatta. Antonio nézte az asszonyt.

— Látod, nagyon megöregedtem. Már nem vagyok az, aki voltam. Az élet gondjai mély barázdákat szántottak arcomon, homlokomon. Te is megöregedtél, látom ...

— De én igazán téged szeretlek. Gyere vissza hozzám ...

— Hogyan...? Gyermekem van. Sem őt, sem az apját nem hagyhatom el. És neked is van egy kislányod.

— Hogy hívják a fiad?

Jana néhány másodpercig csendben nézte volt szerelmét, férjét, majd könnyes szemmel mondotta:

— Antoniónak ...

— Nagyon szeretlek, gyere velem. Űj életet kezdünk... Antoniót is hozd magaddal.

— Ezt nem tehetem.

— Szereted Ettoriót?

— Megszoktam. És talán meg is szerettem. Szereti a gyermekünket és engem is.

Sokáig csendben ültek, majd Antonio az ablakhoz ment, az üres utcát bámulta.

— Már pirkad. El kell mennem. Talán autóbusszal eljutok Bécsbe. De mielőtt elmegyek, kérdezni szeretnék még valamit: Szeretsz még?

Jana nem válaszolt mindjárt a kérdésre.

— Nagyon szerettelek. Tudtam, éreztem, hogy élsz ... És csak olyan embernek van ilyen érzése, aki igazán nagyon szeret valakit. A fél Oroszországot bejártam, míg megtaláltalak. Ilyet csak az az asszony tesz, aki igazán nagyon szereti a férjét. És még ma is szeretlek... De nem tehetjük tönkre sem a te, sem az én gyermekem életét. Mindkettőnknek szerelmünkért áldozatot kell hoznunk.

— Jana, gondold meg: a feleségem vagy. És ha szeretsz, mellettem maradsz — válaszolta Antonio.

— Ezt ma már nem tehetjük... Mindketten másutt vagyunk lekötve és kötelességeink vannak. Örökre el kell válnunk! Azt hiszem, a válás egyszerű lesz, hiszen neked is meg nekem is mással van gyermekem.

Antonio ismét az ablakhoz ment. Nem tudott Jana könnyes szemébe nézni. Sokáig gondolkodott.

— Talán igazad van... Mindkettőnknek kötelességét kell teljesítenie: fel kell nevelnünk a gyermekeinket. Sem te, sem én nem vagyunk annak az oka, hogy így történt.

— A háború mindennek az oka.

— És én is... Haza kellett volna jönnöm hozzád.

— Mása és gyermeked szeretnek. Mindenért kárpótolnak.

— Talán igazad van.

— Nem talán: biztosan! Mása biztosan nagyon szeret, hiszen az életedet is megmentette.

Antonio nem válaszolt. Bőröndjéből előszedte az ígért szőrmebundát, átadta Janának.

— Amit ígértem, elhoztam ...

Jana elfogadta az ajándékot. Tetszett neki a szép bunda, de búcsúzáskor sírva mondotta:

— A szörnyű háború után, mely tönkretette szerelmünket, inkább te jöttél volna haza ...- Vége -