A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-04 / 31. szám
\ 4 ffa/w če Megszületik a gyerek — lány vagy (fű —, aztán megtanul járni és beszélni, ismerkedik az őt körülvevő világgal, gondolkodik, később vágyak és álmok, születnek meg a lelkében: valamit el szeretne érni, valamire szeretné vinni. Időközben százféleképpen alakulnak az álmai és vágyai, aztán a sok elképzelés közül egy valami felerősödik benne, és arra az egyre teszi fel az életét. Valamikor — persze nem olyan túl régen —, Erika, azaz Binder Pálné is így volt az elképzeléseivel. Pedagógus vagy egészségügyi dolgozó akart lenni: tanítani, vagy gyógyítani. Hogy miért? Nehéz megmagyarázni. Talán nem is lehet. Tény, hogy az egészségügyi pályát választotta. Igaz, nem lett belőle orvos, híres sebész, nem is abban, ott van a világ teteje. Az egészségügyi középiskola elvégzése után a komárnói kórházba került a laboratóriumba. Munkakörében jól érezte magát, örült, hogy dolgozhat. Mindig azt tartotta, hogy — akár a munkahelyen, akár a szerelemben — akarni kell a boldogságot, s akkor nem lehet nagyobb baj, mert az erős akarat megidézheti s beteljesülhet. Mint minden fiatal életébe, az ő életébe is betört a szerelem. Az első, a nagy. Váratlanul -érkezett, de megérkezett, aminek az lett a vége, hogy férjhez ment. Bratislavába, ahol szintén kórházban dolgozott. Aztán visszakerültek Komáromba. Akkor már hármasban, mert időközben megérkezett a Péterke, a kisfiú, a szemük fénye. Ismét munkát vállalt a régi helyén, férje pedig — zoológus — a Dunamenti Múzeumban helyezkedett el. Aztán megszületett a második gyerek is, a rózsásarcú kislány, Helga. Erika azóta nincs állásban, otthon neveli a gyerekeket. Időközben más is történi a társadalmunkban. Életbe lépett az új törvény, amely szerint... Erika 800 korona anyasági pótlékot kap havonta mindaddig, amíg a kisfiú nem tölti be a második életévét, utána a kislány kétéves koráig 500 koronára csökken a pótlék. Nem túl nagy összeg, mégis óriási segítség. — Ha a kis Helga betölti a második életévét, még egy év fizetetten szabadságot kérek — mondja a fiatalasszony kedvesen. — Az óvodás kor eléréséig mindenképpen mellettük, velük akarok maradni, s csak aztán megyek munkába, mert dolgozni akarok. Munka, állás nélkül nem tudom elképzelni az életemet... Persze abban is reménykedem, hogyha az államunk gazdasági helyzete tovább javul, Időközben esetleg újabb törvényt léptetnek életbe, miszerint meghosszabbítják az anyasági szabadságot és felemelik a pótlékot. De ha nem emelik fel sem történik nagyobb baj. Természetesen, hogy nem. Hiszen van már szépen berendezett négyszobás állami lakásuk, sok jóbarátuk, akikkel gyakran összejönnek és elszórakoznak, az óvoda is alig néhány lépésnyire van lakásuktól az új lakótelepen, és hát nemsokára talán meglesz az autójuk is... egyszóval: a boldogságot akarni kell és akkor nem lehet nagyobb baj. Szerencsére ez a szándék és akarat nemcsak az egyénekben munkál, hanem az a célja társadalmunknak is, hogy minél több boldog emberből tevődjék össze. Az egész kérdésben ez a biztató és a felemelő. LOVICSEK BÉLA
