A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-04 / 31. szám

Csuk most szólok hozzá Az öntevékeny művészi munka a pedagógus szemével A pedagógusi hivatás talán elkerülhetetlen ve­lejárója, hogy a pedagógusnak, így a pedagógus­publicistának is, nem mindig olyankor van sza­bad ideje, amikor szeretné. Ennyit szerettem vol­na előrebocsátani annak megindokolására, hogy csak most szólok hozzá a Hét hasábjain az önte­vékeny művészi munka problémáiról folyt hasz­nos vitához. Ügy gondolom azonban, hogy van egy-két ötletem, s ezek megvalósítása nem ütkö­zik talán nehézségekbe. Nem vagyok sem a szín­játszás, sem az énekkar- vagy tánccsoport-veze­­tés, a bábjátszás vagy bármely más amatőr mű­vészi tevékenység szakembere. Pedagógus vagyok, s ezért a pedagógus szemszögéből szeretném ki­fejteni néhány gondolatomat. Köztudomású, hogy korunkban a pedagógia tu­dománya világviszonylatban a nagy erőpróba. Mind a kapitalista, mind a szocialista országok­ban tudományos-műszaki forradalom előrehala­dottsága az iskolai tananyag gondos kiválasztására szelektálására, átcsoportosítására, optimális kont­­centrálására készteti a szakembereket és nem min­den esetben sikerül a legeffektívebb formában meghatározni az általános műveltség fogalmát. Ma már nem vitás, hogy a korszerű általános művelt­ségnek rengeteg gyakorlati jellegű ismeretanyag mellett igen terjedelmes elméleti jellegű ismeret­­anyagot is fel kell ölelnie, ám az elméleti jellegű ismereteknek is elsősorban olyanoknak kell len­niük, hogy fel lehessen őket használni a min­dennapi életben. A politechnikai műveltség el­sődlegességének kihangsúlyozása és érvényesítése elkerülhetetlenül a poliesztétikai nevelés háttér­be szorításához, sőt elhanyagolásához vezet, de állításunk megfordítva is érvényes. Járható út­nak az arany középút: a politechnikai és a poli­esztétikai nevelés arányos összhangba hozása lát­szik, ez pedig semmiképpen sem könnyű és egy­szerű feladat. Jelen írásomnak nem célja, hogy a hazai ok­tatási rendszer problémáival foglalkozzék. Az ön­tevékeny művészi munka jelentőségéről szeret­nék szólni, de egy kicsit talán annak ürügyén is, hogy — sajnos — vannak bizonyos nyugtalanító (a pedagógusokat különösen nyugtalanító) körül­mények, melyek arra engednek következtetni hogy az iskoláinkban a poliesztétikai nevelés te­­" rén bizony még nagyon sok a kívánnivaló. Nem lehetünk elégedettek fiatalságunk rendkívül egy­oldalú és — mondjuk meg nyíltan — sekélyes esztétikai érdeklődésével. A tánczene-mánia (vagy nem tudom, minek nevezzem) szinte megfékez­­hetetlennek látszó méreteket öltött. Fiataljaink ismerik az összes úgynevezett beat-együttest, a nagyhajú és gyakran íeltűnési viszketegségben szenvedő táncdalénekeseket, akik közül többen olyan hanggal rendelkeznek, hogy néhány évti­zeddel ezelőtt a közönség nemtetszést nyilvánító füttykoncertje söpörte volna le őket a „világot jelentő deszkákról“. Sok-sok fiatalnak jelentékeny gyűjteménye van a táncdalfesztiválon előadott kommersz-igényű dalok hanglemezeiből, csaknem minden fiatalnak van saját tranzisztoros rádiója és ezek a rádiókészülékek csodálatosképpen min­dig ugyanazt az unalmai és sablonos muzsikát sugározzák, amelytől zeneileg kulturáltabb an­gyali szelídségű egyének zsebében is „kinyílik“ a bicska. Kodály, Bartók, Smetana, Dvoŕák, Cik­­ker, Suchoň, Csajkovszkij, Sosztakovics, Beetho­ven, Mozart, Chopin és persze a temérdek többi név, amely üstökösként ragyog a világ zeneiro­dalmának egén, a mi fiataljaink zöme számára szinte elérhetetlen csillagok, mivel senki nem adta kezükbe a zeneértés és a zene iránti ko­moly érdeklődés varázslatos, az életet is meg­szépítő teleszkópját. A komoly zene iránt bizony (tisztelet a ke­vés kivételnek) nem igen érdeklődnek fiataljaink. A fényképezés, a filmezés ugyancsak alig érdekli őket. Nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok, de úgy gondolom, helyes a feltételezé­sem, hogy fiataljaink birtokában sokkal, de sok­kal több tranzisztoros rádió van, mint fényképe­zőgép vagy filmkamera. Még kevesebb persze azoknak a száma, akik a fényképezés vagy a filmezés iránt esztétikai és művészi szempontok­ból vezettetve érdeklődnek. De vajon érdekli-e a tánczenerajongókat a színjátszás, a vers- és prózamondás, az énekkarok, tánckarok, esztrád­­csoportok és bábjátszó együttesek munkája? Nem szeretnék túlságosan „eredeti“ vagy „figyelemre­méltó“ észrevételeket publikálni, mégis megkoc­káztatom a fiatalok szempontjából bizonyára kis­sé konzervatívnak vagy túl szigorúnak tűnő meg­állapítást, hogy ez a mostani nagy tánczene-kul­tusz az ifjúság szellemi életét valami módon megbénító, szinkópákban ható heroin, amely egy­síkúvá, szürkévé, színtelenné, rendkívül csekély értékűvé teszi fiataljaink szellemi frisseségét és aktivitását. Természetesen ezért az állapotért én nem a fiatalságot hibáztatom, hiszen mint pedagógus — talán szerénytelenség nélkül állíthatom, nagyon jól ismerem őket, jól tudom, mennyire fogéko­nyak minden iránt, ami szép és jó, és semmi­féle okot nem tudnék megnevezni, amely miatt fiatalságunkat általában elítélném. De éppen azért, mert padagógus vagyok, kell éreznem a felelősséget fiatalságunk esztétikai érdeklődésé­nek egyoldalúsága miatt, amint ezt bizonyára pedagógustársaim százai és ezrei is érzik, és úgy vélem, mindent meg kell tennük ennek ez egy­oldalúságnak a megszüntetése érdekében. Társa­dalmunk a munkás- és parasztfiatalok és a dol­gozó értelmiségiek gyermekeinek ezreit bízta ránk. Az a kétségtelenül örvendetes tény, hogy ma el­sősorban munkás- és parasztcsaládok gyermekei ülnek az iskolapadokban, óriási mértékben meg­növeli felelősségünket. Nem tűrhetjük tehát, hogy a nagyon is kétes értékű tánczene-kultusz kerék­kötője legyen fiataljaink életének. Ezért kell min­den erőnkkel és képességünkkel támogatnunk az ifjúság öntevékeny művészi munkáját, mert vé­leményem szerint az ilyen jellegű munka képes kizökkenteni a fiatalokat az egyoldalúságból, meg­nyitja az utat számukra szellemi életük kitelje­sedése, sokoldalúbbá, színesebbé tétele felé. Kényelmes dolog lenne, ha az ifjúsággal kap­csolatban felmerülő valamennyi probléma meg­oldását az iskolától várnánk, hiszen köztudomá­sú, hogy az iskola az oktatási és nevelési felada­tok mennyiségét tekintve ma már a maximális igenybevétel szintjén áll. Ennek ellenére termé­szetesen számos iskolában magas színvonalú és sokoldalú öntevékeny művészi munka folyik. De mivel abszolút tehetségtelen, semmi iránt nem érdeklődő tanuló nincs és mert az öntevékeny művészi munkába még az ilyen szempontból po­zitívan értékelhető iskolákban is csak a tanu­lók viszonylag kis része vesz részt, feltétlenül megvan a lehetősége a „rejtett tartalékok“ ki­használásának. Ezt pedig abban látom, hogy fia­taljaink a tömegszervezetekben (SZISZ, szakszer­vezet, CSEMADOK) folyó öntevékeny művészi munkába is bekapcsolódnak. Az iskolát nem sza­bad magára hagyni ebben a munkájában és arra is szeretnék figyelmeztetni, hogy amikor fiata­lokról beszélek, nem csupán a diákokat értem alatta, hanem az iskolát már nem látogató mun­kás- és parasztfiatalokat is. Tudtában vagyok annak is, hogy az öntevékeny művészi munka nem csupán a fiatalság valamiféle privilégiu­ma, hiszen az ehhez szükséges érdeklődés és te­hetség a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó egyéneknél mutatkozhat. Engem azonban első­sorban annak a lehetőségnek a reménye lelke­sít, hogy a fiatalság jelentékeny részét bekap­csolhatnánk ebbe a tevékenységbe, ami által esz­tétikai érdeklődésünk sokrétűbbé válna és he­lyes mederbe terelődne. A Hét hasábjain kibon­takozott vita, melynek során az öntevékeny mű­vészi munka egyes területeinek szakemberei és illetékesei már elmondták értékes-hozzászólásai­kat, sok problémát hozott felszírire, s nagyképű­ségnek. sőt naiv ostobaságnak tűnhetne, ha én ielen írásomban azt a látszatot igyekezném kel­teni. hogy én magadom minden probléma meg­oldásának receptjét. Felmerült például a vita során egy sarkalatos probléma: az öntevékeny művészi munka külön­féle ágazataiban létesítendő csoportok szakkép­zett vezetőkkel, hozzáértő szakemberekkel való ellátása. Ez — véleményem szerint — nem olyan probléma, amelyet egyik napról a másikra és a hagyományos eszközökkel, formákkal és módsze­rekkel meg lehet oldani. Igen nagy segítséget nyújthatna azonban a probléma megoldásában a televízió. Köztudomású, hogy a televíziót nap­jainkban az egész világon az egyik legefektívebb és legsokoldalúbban kihasználható audiovizuális oktatási segédeszköznek tartják és az iskolatele­vízió világszerte rohamléptekben fejlődik. A te­levíziónak ezt. az oktatás területén betöltött szerepét kellene kihasználni az öntevékeny mű­vészi munka egyes területein tevékenykedő cso­portjaink képzésére. Nyilvánvaló, hogy minden egyes kis faluban nincsenek szakemberek, akik például amatőr filmezéssel vagy fotózással mű­vészi szinten foglalkozó kört vezethetnének, a te­levízió azonban ezt a problémát a legkitűnőbb szakemberek igénybevételével és viszonylag a leggazdaságosabb módon megoldhatná. A báb­játszás ugyancsak az öntevékeny művészi munka kevéssé elterjedt és ismert területe. Művészi szin­ten való megteremtéséhez és fejlesztéséhez azon­ban a jó szándék és az érdeklődés nem elég. Tanfolyamokon talán nem is lehetne annyi szak­embert és olyan tökéletes formában kiképezni, mint amilyen lehetősége ehhez a televíziónak van. Ügy gondolom tehát, hogy a Csehszlovák Televíziónak a Népművelési Intézetnek, az okta­tásügy illetékes szerveinek, a CSEMADOK-nak és az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségének összefogásával viszonylag könnyen lehetne egy­részt televíziós tanfolyamokat rendezni film- és fotókörök, báb- és színjátszókörök számára, más­részt állandó jellegű tv-műsorokat bevezetni, pl. Zenekedvelők klubja, Filmesztétikai klub, Ismer­kedjünk a képzőművészettel, A világirodalom gyöngyszemei stb. tematikával, melyeket szinte valamennyi városban és faluban szakkörökben tömörült állandó hallgatóság közösen tekintene és vitatna meg és így a televízió egyrészt meg­könnyítené és helyettesítené a költséges szak­emberképzést, másrészt pedig számos kör számá­ra a sorozatban közvetített műsorok által sziszte­matikus és színvonalas tevékenységet biztosíta­na. Szükséges lenne, hogy ezeket a tanfolyamo­kat és népművelési jellegű klubműsorokat a Szlovák Televízió itt élő nemzetiségek (magyar, ukrán) nyelvén is közvetítené. A további probléma, melyet érinteni szeretnék, hazai magyar irodalmunk „humorszegénysége“, pontosabban fogalmazva: a szatirikus műfajok hiánya irodalmunkban. Szatirikus és humoros vi­dám jelenetek, monológok, egyfelvonásosok nél­kül tarka esztrádműsort, színvonalas kabarémű­­sort összeállítani szinte lehetetlen. Nem tartom valószínűnek, hogy öntevékeny esztrád- vagy ka­baréegyütteseink sikert arathatnának olyan mű­sor bemutatásával, melynek zömét magyarorszá­gi szerzők vidám jelenetei, magánszámai képez­nék, mert lehetnek ezek bármennyire színvonala­san megírt kis művek, mondanivalójuk leggyak­rabban a • hazai (magyarországi) aktualitásokra épül és éppen ezért nálunk nem „talán célba“. Milyen lehetőség marad még? A porlepte Ha­­csek és-Sajó vagy Karinthy és a magyar humor többi nagyjai, akiket a műfajban járatlan kö­zönség nem mindig ért? A bábjátszáshoz sem elegendő a társulat, a megfelelő bábok, a szakemberek, a színpad. Leg­lényegesebb kellék: a szöveg, maga a darab. Ha­zai viszonylatban a csak magyarországi ilyen jel­legű kiadványok nem lennének elegendők és ak­tuálisak. Szerény véleményem (és talán sokak véleménye) szerint ma már túlhaladott az a meg­állapítás, hogy a szatíra és általában a humoros írásmű sekélyes műfaj és kétségtelenül azok­nak van igazuk, akik csak jó és rossz irodalmat különböztetnek meg (tekintet nélkül arra, hogy szatirikus vagy komoly műfajról van-e szó.) Ezért szükséges lenne, ha az illetékesek (az Írószövetség magyar szekciója, de talán a Nép­művelési Intézet és az Oktatásügyi vagy a Mű­velődésügyi Minisztérium illetékesei is) időről­­időre pályázatot írnának ki vidám jelenetek, mo­nológok, vidám összeállítások megalkotására, hogy öntevékeny esztrád- és kabaréegyütteseinknek mindig időszerű, hazai és színvonalas anyag áll­jon rendelkezésére bőséges választékban. Végezetül emlékeztetni szeretnék egy látszólag ellentmondásra, melyet a tudományos-műszaki forradalom hordoz magában, s mely összefügg jelen írásom mondanivalójával. Éppen a tudo­mányos-műszaki forradalomnak, a tudomány és a technika óriási fejlődésének köszönhető, hogy nekünk, dolgozó embereknek, egyre több lesz a szabad időnk. A tudományos-műszaki forradalom kora a politechnikai műveltség mellett szól, ám hogy a forradalomnak köszönhető, több szabad időnket kulturáltan és a szocializmus korának emberéhez méltón tudjuk felhasználni, ahhoz alapos poliesztétikai ismeretekre van szükségünk. Képzett olvasókká, hozzáértő, a filmesztétika alapjait ismerő mozi- és tv-nézőké, a jó muzsi­ka, és az értékes műalkotások értőivé kell vál­nunk. Ez pedig nem kis követelmény. Megvaló­sításához beláthatatlan segítséget nyújthat az ön­tevékeny műszaki munka ápolása, a tömfgek esztétikai igényeinek fejlesztése. Ehhez kell min­den segítséget megadnunk nekünk is, pedagógu­soknak. E segítség parányi morzsája kívánna len­ni jelen szerény írásom is. SÁGI TÓTH TIBOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom