A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-21 / 3. szám
(Egy rendőrtiszt naplójából) Korom Károly úgy futott, mint akit a puskából lőttek ki. Hiába kiáltott utána a felesége: — Alig Jöttél haza, máris mégy? Kész az ebéd! Felül a motorkerékpárjára és elrohan. — Meghalt a Sándor — — Azt hiszem Korom elvtárs, a legjobb lesz, ha szépen sorjában mondja el a történteket. Az ember leült az őrsparancsnokkal szemben, aztán nagyot nyelt. — No, mondja, mi történt? — Meghalt a Sándor. — Milyen Sándor? — Hát Sz. Sándor! Agyonverték! — Micsoda? — Ott van a tanyájában ... tudja, amelyiknek egy kis kertészete van. — Maga honnét tudja, hogy agyonverték? — Én vagyok K.-ban a mezőőr, azt tudja. No, ma amikor befejeztem a munkámat, mentem hazafelé, eszembe jutott, kérek Sándortól három zöldpaprikát az ebédhez. Bekiáltottam a házba: „Hé, Sándor, gyere ki, lopják a paprikádat!“ De nem szólt senki. Láttam, hogy a tanya nyitva van. Bementem. — Később már nem beszélt az öreggel? Az ember megvakarta a fejét. — Várjon csak, láttam én még egyszer, de csak néhány szót váltottunk. Azt hiszem október 1-én, vagy 2-án ... egy harminc év körüli barna fiatalemberrel állt a földje szélén. — Ki volt az a fiatalember, aki ott állt? — Nem tudom, nem idevalósi. — Hogy nézett ki? — Vékony, barna 165—168 centi magas. Olyan kis jávorbajusza volt. A haja is sötétbarna, bár svájci sapka volt rajta ... nem nagyon figyeltem. — Nos, elvtársak — mondta a megbeszélésen doktor Szitányi munkatársainak — nincs könnyű helyzetünk. Amíg a laboratóriumi vizsgálatok eredménye megérkezik, fel kell kutatnunk minden embert, aki ismerte a halottat. Ki kell nyomoznunk azt is, kikkel érintkezett. Aztán arról az ismeretlen fiatalemberről is többet kellene tudnunk. A helyszíni szemle eredménye alapján, különösen kegyetlen módon elkövetett emberölés bűntettének alapos — Akkor meglátta a halottat... — ... Minden véres körülötte, a fej it verték szét, ott van a véres ásó is mellette ... Komáromi főtörzsőrmester néhány pillanatig hallgatott. A telefonért nyúlt. A megyei kapitányság vizsgálati osztályánál Pacsai százados volt a telefonnál. — Azonnal indulunk. Doktor Császár Kornél őrnagy, rendőrorvos, megvizsgálta a halottat. A halál körülbelül 7—8 nappal ezelőtt következett be. Egyébként véleményem szerint az áldozatot az ütések hátulról érték, mert védekezésre utaló sérüléseket nem találok rajta ... Doktor Szitányi kutatva nézte az előtte álló férfi arcát. Becsületesnek néz ki, őszintén meg van rémülve a látottaktól. — Jöjjön gyújtsunk rá — mondta — Fecskét? — Köszönöm — szabadkozott Korom Károly — inkább a magaméból. Kossuth, ezt jobban szeretem. — Szóval maga találta meg a halottat? — Igen én. — Régtől ismerte már Sz. Sándort? — Körülbelül három éve. — Jó barátságban voltak? — Nem ... mogorva, különc ember volt, nem lehetett vele beszélgetni. — Mikor beszélt vele utoljára? — Mikoris... úgy három hete jártam erre. Akkor is dühöngött az öreg, mert a traktorosok megviccelték. gyanúja miatt a nyomozást ismeretlen tettesek, vagy tettes ellen elrendelem. — Alezredes elvtárs, beszélhetnék önnel néhány percet? — kérdezte Pacsai százados doktor Szitányitól. A hadnagy elővette a hóna alatt szorongatott iratcsomót: — Eddig harminc tanút sikerült felkutatnunk, akik október első napjaiban találkoztak Sz. Sándorral. A gyilkosság körülbelül 2-án történt. Az ismeretlen fiatalembert valamennyien látták az áldozattal október 1-én és 2-án. — Meg van a személyleírása? — Igen. — Természetesen ki kell adni ellene az országos körözést. Beszéltetek már áz áldozat elvált feleségével? — Most készülök hozzá ... Az asszony nem sírt. Érzéketlenül hallgatta a százados szavait. — Nem is sajnálja, hogy meghalt? — kérdezte Pacsai. Az asszony felnézett, nagy fénytelen szemekkel. — Most mit mondjak magának. Tizenöt évig éltünk együtt és ez idő alatt ritkán nevettem. Sajnálni? Lehet, hogy megvet, de sajnálni? — Ügy tudom gyerekeik is vannak? — Igen, van egy 15 éves fiam és egy 14 éves kislányom. Három évvel ezelőtt váltunk el. Miért? Durva volt és goromba,’ nem egyszer vert meg minket. Aztán egyszercsak nem bírtam tovább és hazaköltöztem a gyerekekkel az anyámékhoz. — Ivott is az ura? — Nem is keveset. Már külön éltünk, amikor egy este részegen megkeresett. Nem engedtem be, erre az ablakon bemászott, és úgy megvert, hogy ... akkor a bíróság hat hónapi börtönre ítélte. Igen féltem tőle, és féltek a gyerekek is. — És mikor tudta meg, hogy meghalt? — A napokban hozta a hírt az egyik szomszédasszony ... ■ Késő este volt már, nyirkos, ködös, októberi este, amikor kopogtattak doktor Szitányi alezredes szobájának ajtaján. Pacsai százados lépett be. — Jelentem, Martfű és Tiszaföldvár között elfogták a körözött személyt. A kérdésekre választ adott és előállították a kapitányságra. A kihallgatásra elővezetett vékony dongájú fiatalember nyeglén állt az alezredes előtt. — Mi a neve? — I. István. — Foglalkozása? — Alkalmi munkás. — Családi állapota? — Elváltam a feleségemtől. Van egy élettársam. — Büntetve volt? A férfi felkapta a fejét: — Háromszor. Lopásért. Legutoljára két évvel ezelőtt szabadultam a váci börtönből ha tudni akarja. — Mondja csak el, mit csinált, hol járt október 1-től a mai napig? — A gyepmesternek szoktam segíteni, de mivel a falunkban október első két napján kutyaoltás volt. hát otthon voltam. Aztán meg élettársammal kukoricaszárat vágtunk és azt hordtuk be ... most meg ismerősökhöz mentem, amikor a rendőrök igazoltattak. — Mit gondol, miért van itt? — Én nem csináltam semmit se, gondoltam, hogy Sz. Sándor ügyében. — Ismeri őt? — Hát persze ... együtt ültünk Vácon. Néhányszor segítettem is neki. De több mint két hete nem is láttam... — Tudja, hogy megölték? Agyonverték ... A férfi hallgatott, nem válaszolt. ■ Az asszony valami bizalmatlanul fogadta a civil ruhában levő Pacsai századost. — ön I. István élettársa? — Igen. — Beszélni szeretnék magával. A rendőrségtől vagyok. Az élettársát letartóztatták. Szeretnénk magát is kihallgatni, természetesen csak akkor, ha beleegyezik. Nem köteles élettársa ellen vallomást tenni. — Akkor jó ... nincs mondanivalóm. — Számítottam erre. — Akkor meg miért jött? — Gondoltam, elbeszélgetünk egy kicsit arról, mit csinált az élettársa, merre járt az elmúlt naDokban. — Nem bánom, üljön le... beszélgessünk ... jobb túlesni az ilyesmin ... ■ Doktor Szitányi alezredes szobájában ismét megbeszélést tartottak az Sz. István gyilkosának kézrekerítésében közreműködő nyomozók. — Vegyék le az őrizettről a bilincset — mondta az alezredes az I. Istvánt kísérő rendőrnek. — Tegnap már ismertettük magának a nyomozás eredményét, a laboratóriumi, az orvosszakértői vizsgálatok eredményét. Még mindig tagadja, hogy megölte Sz. Sándort? A fiatalemberen már nyoma sem volt a két nap előtti nyegleségnek. Súlyos csend volt a szobában. Aztán a férfi egyszer csak fölkapta a fejét. — Maga nem tudja mi az szeretni, kívánni egy asszonyt és megbolondulni, mert az másnak is kell... el akarják venni magától! — Szóval ezért tette? — Mi másért ütöttem volna le azt a ... — Most már mondja el sorban, mi is történt tulajdonképpen. — Nekem már mindegy: Amíg én a börtönben ültem, Sz. Sándor többször is meglátogatta a Terit. Amikor kiszabadultam és találkoztam Sz. Sándorral, pálinkázgatás közben egyszercsak kibökte: Meglátogatta az én asszonyom, iszogattak, csókolóztak, más nem történt. Teri hol tagadta, hol meg elismerte, hogy így történt. Aztán Sándor azt ajánlotta Terinek, költözzön oda hozzá, ha nem akar velem élni... egy olyan vén ember! — És azon a napon mi történt, tudja az utolsón? Amikor megölte Sz-t. — Október 2-án ebéd után kimentünk Sándorral a tanyára krumplit szedni. A piac is jól sikerült, eladtunk minden portékát, Sándor bort hozott és munka közben iszogattunk. Én aztán 150 forint előleget kértem Sándortól a béremre. Erre elkezdte: nem is érti mit akarok én egy olyan asszonytól mint Teri... nekem semmim sincs, még állandó munkám se. Ő elcsalja tőlem, mert szereti... szó, szót követett, megbolondultam. Amikor elfordult, felkaptam az ásót, és többször fejbe csaptam. — Az öreg nem védekezett? — De ... megfordult, a hajamba kapaszkodott. Látja én tényleg egy hajszálon buktam le, amit az öreg körme alatt találtak ... — Azt mondja jól sikerült a piac. Akkor hogy lehet az, hogy az áldozatnál pénzt nem találtunk? — Amikor láttam, hogy Sz. Sándor nem él, ahogy letérdeltem mellé, megláttam a pénztárcáját, kibukott a zsebéből... — Mennyi volt benne? — 450 forint... azt elvettem, hiszen dolgoztam neki... — Csak ennyit vitt el? — Értse már meg végre, féltékeny voltam. Féltékeny! Az isten verje meg ... Bőszített a bor is ... meg az a vén ember ... ■ A bíróság I. Istvánt halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották. Mi lett az asszonnyal? A nyomozók semmit nem hallottak azóta róla. SZ, GYÖRGY
