A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-21 / 3. szám
\ m m j II Si fims'lKKIIlIlí Hamarka Dona bratlslavai olvasónk kérdezi, hogy mikor érvénytelen a szerződés. Az állampolgárok és az egyes vállalatok közt vita támadhat arról, hogy érvényes-e a köztük megkötött szerződés. Különösebb magyarázat nélkül is világos, hogy érvénytelen minden olyan szerződés, amelynek megkötésére egyik vagy a másik felet rákényszerítették. Továbbá érvénytelen az a szerződés is, amely nem eléggé világos vagy érthetetlen, ha lelki beteggel, vagy kiskorú egyénnel kötötték, ha azt nem a törvényes aláírásoknak megfelelően foglalták írásba. Az a szerződés, amelyet valaki tévedésből kötött érvényes ugyan de á tévedő fél annak teljesítésétől visszaléphet, ha a tévedés annyira kézzelfogható, hogy nélküle a szerződés sohasem jöhetett volna létre, érvénytelen még akkor is, ha az egyik fél a másikat tudatosan félrevezette, ha azt a tévedésére nem figyelmeztette. Ha az egyik fél tudatosan becsapta a másik szerződő felet, akkor utóbbi a Polgári Törvénykönyv 49 §-a értelmében a szerződéstől minden körülmények között visszaléphet. Hasonlóan érvénytelen a szerződés, ha azt kényszerítő körülmények között kötik. Ilyen eset lehetséges, ha valaki kényszerhelyzetében a törvény által megszabott kamatnál magasabb kamat mellett vesz kölcsön pénzt, vagy bizonyos árut drágábban vásárol. ase iirviis taiisf Kasul V. I. olvasónknak válaszoljuk. Panaszai a legnagyobb valószínűség szerint az artériák fiziológiás öregedésének a jelei. Az artériák merevek, a vérellátás elégtelen. Ezt azonban csak részleges belgyógyászati vizsgálat bizonyítja be, szükséges a meszes artériák röntgenfelvétele. Forduljon tehát szakorvoshoz, addig is fontos az egész test melegben tartása, égést nem okozó meleg fürdők, percenként váltakozó hideg és meleg lábfürdők, enyhe maszszázs. Fontos a vértelen szövetek védelme, lábápolás, megfelelő meleg harisnya és nem szorító cipő viselése, hogy ne fejlődjenek ki nehezen gyógyuló sebek. Edző, maró hatású antiszeptikumok kerülendők. Dr. Nagy Zoltán Boldog házasság 2. Egy másik boldog házasság: Doszto. jevszkij házassága. A nagy író, mint életében annyiszor, megint egyszer a legrendezetlenebb és vigasztalanabb körülmények közt élt. Már évek óta özvegy volt, 50. évéhez közeledett, háztartása rendkívül zilált volt, rokonai piócák módjára élősködtek rajta, hívei gyötörték, mint a poloskák; több holmija volt a zálogházban, mint a lakásában, kiadója pedig jóformán teljesíthetetlen és kötbérekkel terhes megállapodásra kényszerítette az előlegekkel nyakig eladósodott szerzőt, csakhogy mentesüljön minden további honoráriumfizetési kötelezettség alól. Ekkor a kézirat már gyorsírással le volt írva, s hogy az író megszabaduljon a nyomasztó gondtól, egy fiatal lányt alkalmazott az átírására. Ez a lány nemcsak hogy győzte a szinte emberfeletti iramot, de még az író ellátásáról is gondoskodott, hogy annak munkaereje bámulatosan megnőtt, s „A játékos“ kézirata végül is az utolsó napon a kiadóba kerülhetett. Dosztojevszkij akkor rémülten látta, hogy ezzel nemcsak a regény, de a félig még gyermekkel folytatott közös munkájuk is véget ért. Életét már el se tudta képzelni nélküle, és mikor a virágcsokorral a kezében megjelent nála, hogy az elkészült műhöz gratuláljon, újabb tervéről kezdett beszélni neki. Az öregedő író találkozik egy fiatal lánnyal... A lány megértette: „Csak nem egy új regényre gondol?“ És férj és feleség lettek. A kezdet iszonyú volt. Mindkét család minden eszközzel igyekezett a házasságot megakadályozni. A fiatal lány fejét telebeszélték, milyen boldogtalanság vár rá, ha férjhez megy ehhez az öregedő, eladósodott íróhoz, aki amellett kártyás, szajhákhoz jár, epileptikus, brutális, dühkitöréseiben félelmetes, és a házasságra egészben véve teljesen alkalmatlan, — ez mind igaz. De ő asszony volt, akinek az a küldetése a földön hogy segítsen a gyengéken és elesetteken. A férfinak viszont azt hajtogatták, hogy ilyen fiatal teremtés természetesen nem marad majd hű egy öregedő, köhécselő, epileptikus emberhez. Ügyhogy, amikor a szegény ártatlan jószág egyszer teljesen gyanútlanul egy fiatalemberrel beszélgetett, ezt a férje olyan féltékenységi dühkitörése követte, hogy még megfojtással is megfenyegette, — végül is nem ő volt-e Raszkolnyikov megteremtője? És erre ez a madonna egy szót sem szólt saját sérelméről, hanem bocsánatot kért férjétől, amiért Kiiilniri A síró öreg 1971. októberében megbetegedtem, csak orvosi beavatkozással tudtam egészségemet visszaszerezni a kórházban. Mikor egy kicsikét lábadoztam, sétálgattam a folyosókon, egyszer figyelmes lettem egy öreg bácsikára. Ott ült a széken és sírt fojtogató hangon, mint egy kis gyermek, akit megvernek a rossz gyerekek. Oda bátorkodtam hozzá, leültem melléje. Csendesen megkérdeztem, bácsika nagyon fáj, nagyon beteg? Rám tekint és integet a fejével, hogy igen, nagyon-nagyon fáj. Tovább kérdezgettem, mije fáj, ml a baja, miért hozták ide? Még jobban sírt, én meg sajnálkozva tehetet'enQl tt'tem mellette. Egyszercsak rámnéz könnyes szemmel és így szól: „Te idegen vagy, mégis megkérakarata ellenére ugyan, de bánatot okozott neki. Dosztojevszkij a romantikus idők stílusában felesége lábaihoz borult, kezeit csókolta és bocsánatért könyörgött. Ez a jelenet házasságuk szimbóluma lett. O a férfi, mindenfajta szenvedély rabja, szerelemben és gyűlöletben egyaránt féktelen és fegyelmezetlen, ifjú feleségében mindig az örökké szelíd, irgalmas madonnára lelt, aki előtt letérdelhetett, és akinél mindig megbocsátásra talált, és aki ő' mindig valami szent békességre emelte fel. Ebben az egyszerű lányban, aki mindvégig olyan maradt, amilyen volt, találta meg a megoldást minden problémájára, amelyekkel egész életén át küzdött: bűn, bűnhődés, megbocsátás, Isten. íme, a nő rendkívülisége egészen egyszerű alakban mutatkozott meg. Megtartották az esküvőt, de a „mézeshetekig“ már nem jutottak el. A család nem engedte eltűnni az ifjú párt szemei elől, hanem — jó orosz szokás szerint — mérhetetlen mennyiségű teát kortyolgatva, mind ott 1 üldögéltek reggelig, figyelembe se véve, hogy itt esküvő is volt. Dosztojevszkij, aki munkáját mindig éjszaka végezte, ezen az estén is bevette magát a szobájába, és hajnalig dolgozott, míg az asszony nászéjszaka nélkül feküdt ágyában — és sírt. Férjét másnap reggel álomba merülve találta dolgozószobája díványán. Más, kevésbé szilárd jellemű nő rémülten menekült volna ebből a halottasszobából, vissza jómódú anyjához, el ettől az öregedő, beteges, önző, epileptikus, teljesen elszegényedett és eladósodott embertől, aki szörnyű féltékenységével és dühkitöréseivel üldözte, és aki még a nászéjszakájára sem pazarolta az idejét — mézeshetekről nem is beszélve —, mert semmi mást nem ismert, mint a munkáját. De az asszony bátrán kitartott. A nő ösztönös zsenialitásával tisztán látta maga előtt az útját. Ennek az embernek szeretetre, rendre van szüksége, és arra, hogy távol tartsák tőle a farkashordákat. Egyszer valahonnan ezer rubel honoráriumot kapott, de a család úgy lecsapott rá, hogy neki az egészből csak 30 rubelje maradt. Ekkor ellentámadásba ment át. Hozományát, amit anyjától kapott, ékszereit és összes nélkülözhető ruháit eladta, és titokban megszöktette férjét. Körülutazták Nyugat-Európát. Nagy mulatságot ez az út nemigen jelentett számára. Dosztojevszkij szűk látókörű, elfogult nacionalista volt, a pánszláv eszme illírünk dezed, mije fáj az embernek s milyen Jó ezt hallani. . . Édes jó gyermekem, mindennél jobban fáj, hogy egyedül maradtam, mint egy kivert kutya. Mint akinek soha nem lett volna senkije. — Megint nagy sírásba kezdett, aztán Így folytatta: — Szép családom volt, felneveltem őket, ás nekik is van szép családjuk, szép nagy házuk, jó dolguk. Csak egy bajuk volt, amit azzal orvosoltak, hogy engem ide hoztak. Rábíztak a kórházra és az életre. A szép új házban már én csak szemét vagyok, gaz, amit mindennap szemétlapá'ra sepernek és kidobnak. Már szép ideje itt vagyok, felém sem néz egy sem. Voltam már otthon is, otthagytak az öreg házikóban magamra. Hiába kértem őket, édes gyermekeim, vigyetek magatokkal, hiszen nem leszek terhetekre. Szép nyugdijam van, 830 Eduard Pavlačka felvétele atyja, állandóan akadékoskodott, amerre csak jártak, minden országnak leszólta kultúráját, mert — ahogy mondta — csak Oroszországnak van lelke. Éppígy akadékoskodott feleségével, is, jeleneteket rendezett az utcán, egyszer azért, mert nem azt a kalapot vette fel, amelyiket kellett volna, másszor mert túl sokáig beszélt valakivel az üzletben. Vagy egyszerűen odébbment, és az asszony egyedül találta magát az utcán egy idegen városban, amelynek nyelvén se beszélni, se olvasni egyetlen szót sem tudott. Nászút egy lángésszel! De az asszony tudta, hogy mire férje hazaérkezik, dühe elfüstölög, és az epileptikus férfi már nem is tud semmit a megbántások özönéről, amelyekkel feleségét elárasztotta, s az asszony meg se kísérelte — és ez egyike a jó házasság csodafegyvereinek—, hogy férjét „megjavítsa“, hanem hagyta olyannak amilyen. így lassan, észrevétlenül mégis megváltoztatta. A férfi csodálatosan megkönnyebbült, hogy nem kell folyton mentegetnie magát, hogy szabad lehet minden hibájával együtt — és lassan szeretni kezdte feleségét. Az özvegyemberből, aki egy gyermeket vett a házába, szerető lett. Az asszony légkörében megfiatalodott, az viszont érettebb lett, és a 'férfi szerelme egyre szenvedélyesebbé vált. A legértékesebb hozomány, amit egy asszony a házasságába vihet, a teste. És a férfi valósággal kultuszt űzött belőle; a szerelem minden művészetét eljátszotta vele, amit valaha asszonyoktól, utcai nőktől tanult, és ő mindenbe belement, holott ennek a „megszállottnak" minden szenvedélye idegen volt tőle. Odaadta magát neki minden szadista és mazochista perverzitásra, amire csak ez a beteg lélek képes volt, és a férfi mindig jobban és jobban szerette. Legnagyobb vívmánya, amit házassága során elért, hogy férjét kigyógvította legerősebb és legveszedelmesebb szenvedélyéből — a játékszenvedélyből. Folytatjuk korona havonta, szép pénz, nektek adom, és még segitgetek valamit a munkátokban, ha mást nem, a házatokat őrzöm. Erre is kaptam orrbavágást. Nem kell, van jó vaskerítés, van jó zár a kapun, ide csak a madár repülhet be. Menjen a szeretetházba, magának ott a helye. Nagyon fájt ez a hang is. De összeszedtem az erőmet és szépen mondtam, elmennék én gyermekeim, ha nem fájna ügy valami, nem láthatlak ott titeket, akiket én úgy szeretek.“ Ezzel beszélgetésünk félbeszakadt, dél volt, az ápolónők beszólitottak ebédre. Aztán én három napra hazajöttem a kórházból, nem tudom, ml let! a bácsikával. Csak azt tudom, hogy még itthon is szemem előtt volt sokáig a sfró öregecske. Kérdezem, szép dolog ez? Vannak, akik ilyen mostohán tudnak bánni az öregekkel. Vajon azok nem fognak-e megöregedni, ők mindig daliás fiatalok lesznek? Nagyon csúnya dolog, hogy vannak akik ilyet is meg tudnak tenni. Én úgy érzem, ki mit tesz, magának teszi. A jóért jóval, a rosszért rosszai fizetnek. BELÁK ILONA, KOLÄRY 20
