A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-09 / 23. szám
Azidei Lenin-díjasok A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a Minisztertanács kiosztotta az idei Lenln-dijakat. Lenin-díjjal tüntették ki Ivan Melezs kétrészes regényét (Emberek a mocsáron, A vihar lélegzete), amely a szovjet falu mesteri ábrázolása. Szerzője jól Ismeri az életet, bőseinek lelkivilágát, azokat a parasztembereket, akik a mocsárban, a forradalom előtti kilátástalan szegénységben is megőrizték lelkűk gazdagságát s akik tanúi voltak a nehéz harcokban, osztályösszeütközésekben születő új életnek, megismerték a tényhez, a tudáshoz, a szabadsághoz vezető utat. Ivan Melezs regénye az bizonyltja, állapítja meg Nyikolaj Tyihonov a moszkvai Pravdában, hogy a regényírás új erőre kapott. Lenin-díjat kapott Marietta Saginyan Leninről szóló tetralógiájáért. Lenin élete megismerésének az írónő ötven évet szentelt és nagy mértékben hozzájárult a lenini életmű feldolgozásához. Műve gondolatokban gazdag, stilisztikailag szigorú, tartalmas, tudományos alapokon nyugvó, mély hazafiságtól áthatott. Dmitrlj Kabalevszkij zeneszerző a Colas Breugnon-opera új átdolgozásáért kapott Lenin-díjat. Ez a mű bizonyos értelemben határkő a szovjet zenekultúra fejlődésében. S ma már teljes joggal sorolják a klaszszlkus operák közé. Az opera a szerző harmincéves munkájának eredménye, állandóan javítgatta, gazdagította. Jevgenyij Szvetlanov, a világhírű karmester, a Szovjetunió nemzeti művésze az orosz és szovjet zene szenvedélyes propagátora, az utóbbi években (1969—71) végzett hangversenytevékenységéért kapott Lenin-díjat. Említett műsora különféle nemzetek és korszakok haladó zeneművészetének valóságos panorámáját mutatta fel. Az új Lenin-díjasok között találjuk Nyikolaj Tomszkljt, a neves szovjet szobrászművészt. A díjat Lenln-szobráért kapta, amelyet Berlin központjában, a Lenin téren állítottak fel. A mű kompoziciós és térbeli megoldása a monumentális művészet egyedülálló teljesítménye. Agnia Bartová legújabb verskötetét is Lenin-díjjal tüntették ki. A verskötet egyaránt szól gyermekekhez és felnőttekhez. A szerző művészetét már nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is jól ismerik, költői nyelve gazdag, képei sokszínűek, meggyőzőek s Izgatók. Lenin-díjjal tüntették ki továbbá a nálunk is ismert Felszabadulás című filmeposz szerzőit: J. N. Ozerov rendezőt, J. V. Bondarev írót, O. I. Purganov dramaturgot, I. M. Szlabnyevics és A. V. Mjagkov operatőröket. Az építészet területén Lenindíjjal jutalmazták az uljanovszki Lenin emlékmű-komplexum alkotóit: B. Sz. Mezencevet (in memoriam), M. P. Konsztantyinovot, G. G. Iszakovlcsot, L. B. Fabrikantot, A. X. Mjagkovot, I. Sz. Rogasovot és V. N. Nolcsanovot. Az emlékmű-épület megoldása egyszerű, szinte lakonikus. Szinte az emlékmű-építészet új nyelvén szól hozzánk. (zs) inden dramaturgiai kritikázás ellenére, M akárki mit mond, én a nemzetnek Csongorhoz szerencsét mondok. S aki engem nem ért, ám lássa; azért nem ért-e, mert nem akar, vagy azért, mert nem tud...“ J J írta Kölcsey Ferenc, miután harmadszor is elolvasta „alkalmas hidegséggel“ Vörösmarty drámai költeményét, hozzátéve, hogy „a drámai akció nem képzetem szerint való“. Abban egyetérthetünk Kölcseyvel, hogy a Csongorhoz szerencsét mond a nemzetnek, mert Vörösmarty Csongor és Tündéje irodalmunk egyik leggyönyörűbb alkotása, s ha hozzátesszük, hogy olyan korban született, amikor a korízlés merőben más volt, Vörösmarty tette bátor tettnek számított. Mondom, Kölcseynek igaza volt, mikor azt írta, hogy a Csongorhoz a nemzetnek szerencsét mond. Meg is lett. Csak Csongornak a színpadhoz nem lett szerencséje, s hogy miért, arra többféle magyarázatot is fel lehetne hozni, de én most csak kettőt említek. Az első a dramaturgiai-szerkezeti hiányosság, a másik pedig egy kettősség: a mese filozófiai megterhelése. Ha a rendezés a mesére koncentrált, elveszett a filozófiája, ha fordítva, akkor a mese halt meg. így a színpadon vagy libegő angyalkákat, balettező nemtőket láthattunk, vagy filozófiai szövegeket deklamáló mesealakokat. Ezért vártam nem kis kíváncsisággal a Magyar Területi Színház Thália Színpadának košicei (kassai) bemutatóját. Beke Sándor, a Csongor és Tünde rendezője — néha úgy tűnik — szándékosan olyan szerzőket választ ki magának, akiknek alkotásai korunkban nem sikerdarabok. Vörösmarty Csongor és Tündéje is ezek közé tartozik a már fent említett okoknál fogva. Beke ezért — vagy ennek ellenére — vágott neki annak az egyáltalán nem kis feladatnak, hogy Vörösnjarty drámai költeményét újrafogalmazza a színpadon. A kiindulópontnak, úgy látom, azt a rövid mondatocskát választotta, amelyet Vörösmarty a cím alá írt: „A pogány kunok idejéből.“ Ezt a kormeghatározást rendszerint nem vették figyelembe, pedig — a mostani előadás a bizonyíték rá — roppant jelentőséggel bír, Egyszeriben a földön találjuk magunkat, egy korban, amelynek hitele van. Beke igyekezett körüljárni ezt a történelmi kort, s átmenteni mindent, ami átmenthető. Ezért a szándék, a színpadi alkotás nemcsak a mese, a filozófia, de az adott kor erejével is hat, s nemcsak külsőségekben, de tartalmában is. Ha valamit hibául róhatok fel a rendezőnek, az csak annyi, hogy kialakított jelképrendszere helyenként túlzsúfoltra sikerült. Itt is érvényes az, hogy a kevesebb több lett volna. Kitűnő munka Kopócs Tibor díszlete. Egyszerűség, mesei tisztaság, pontos térhatások a jellemzői. Az égigérő fa, a magyar mesevilág egyik szép jelképe a próbatételek színhelye. Innen indul és ide érkezik a boldogságot kereső Csongor, akit Csendes László alakít. Sajnos Csendes László Csongora halványabbra sikerült, mint ahogy azt vártuk. Olyan érzésem volt, mintha Csendes László elfáradt volna, különösen így hatott az első felvonásban, amikor sokszor intonációs hibát vétett. Gombos Ilona Mirigyként egy kicsit a Rettenetes szülök Yvonne-jára emlékeztetett, ő sem hozta, ami tehetségéből tellett volna. Tóth Erzsébet Tündéje nagyon emberi megfogalmazásban került a színpadra, s csak elismeréssel szólhatunk a fiatal színésznő szép, tiszta szövegmondásáról, ami Vörösmarty esetében a legnagyobb dicséretnek számít. Ugyanezt kell elmondani Szabó Rózsi Ilmájáról és Várady Béla Balgájáról is. Mindketten kitűnően illeszkedtek bele a rendező koncepciójába. Üde színfoltja az előadásnak a három ördögit kitűnő játéka. Kurrah •— Boráros Imre, Berreh — Kusiczky Gyula és Duzzog — Horváth Lajos nem egyszer ragadtatták tapsra mókáikkal a közönséget. Hasonló elismeréssel kell megemlékeznem a mesejáték másik triójáról, a Kalmárról (Lengyel Ferenc) a Fejedelemről (Érsek György) és a Tudósról (Gyurkovics Mihály), akik Csongor előtt a világi hiábavalóságokat voltak hivatottak példázni. S Csongor velük szemben, de minden más rontással szemben is mindig és újra elindult, s elindul ma is, hogy megkeresse a boldogságot. Valahol itt van az egyik kicsúcsosodása a darabnak s a rendezői munkának. Beke rendezőileg a Csongor és Tündét állandó emelkedésű ívben az égigérő fa alól — a földről — felviszi jelképesen hét szférán keresztül az éj birodalmába. Az egyes szférák közötti átmeneteket a Sámán tánca jelezte. A Sámán szerepében vendégként Mészáros Imre mutatkozott be, aki gazdag mozgáskultúrájával hitelesen teljesítette a rendező által ráruházott feladatokat. A kisebb szerepekben jól illeszkedett bele a rendezői koncepcióba Varga Zsuzsa (Ledér), Tamás Jolán (a Kút leánya), valamint Kövesd! Szabó Mária (az Éj királynője). Az előadás egyik erőssége a mozgás, a dinamikus sodrás volt, s ez nagy mértékben Quittner János és Halász András koregráfusok érdeme. Mindketten pontosan ráéreztek a korra és a mesejáték hangulatára, azért a táncok megfogalmazása tiszta és hiteles volt. Ide kapcsolódik Harakály Tibor zenéje, amely mindvégig tökéletesen igazodott a mese hangulatához. . GÁL SÁNDOR Tünde (Tóth Erzsébet) és Csongor (Csendes Lésslé) Az égigérő fa alatt A Csongor és Tünde a MATESZ Thália Színpadán Tünde (Tóth Erzsébet) és Ilma (Saabé Rózsi) Az églgérü la alatt. Balról Jobbra: Kusiczky Gyula (Berreh) Horváth Lajos (Duzzog), (Tünde) Tóth Erzsébet, (Kurrah) Boráros Imre és Urna (Szabó Rózsi). Foto: Sárközi Ferenc fit
