A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-02 / 22. szám
Tavaszi színjáték Annyian és annyiszor megdalolták már a tavaszt, hogy újat mondani róla nagyon nehéz, talán lehetetlen is. Annak ellenére mégis kísértésbe esik az ember és beszél róla, mikor megérinti millió színével, illatával, hangjával. Miért van ez? Talán azért, mert magával ragadja, megrészegíti, újjáteremti. Mint ahogy a rügyből levél, a bimbóból virág bomlik, a langyos szellő hátán illatfelhő kel vándorútra, mint ahogy a lombok közt madarak kórusa zeng felemelőn, messzehangzón, az emberekben is újra meg újra átzúg az újjászületés foghatatlan csodája. Érdekes módon körülöttünk minden beszédessé válik: halljuk hangját a zsendülő fűnek, halljuk a virágsziromét, a hegyekét, völgyekét, tavakét, folyókét, sőt a kövekét is, mint ahogy Michelangelo is hallotta annak idején. Gyerekkori visszaemlékezéseiben ezeket mondja: „Meghúzódtam egy oszlop mögött, hogy azokban a tágas térségekben még jobban érezzem a magányomat. Szórt fények áradtak be a szines ablakokon, a hideg tömjénszagban. Meg se moccantam, nehogy megtörjem a csöndet: a kő beszédét, a nagy hegyek emberivé finomodott hangját. Mert a kőnek emberi érzései vannak, s ezek olyanok, mint annak az érzései, aki hozzá mer nyúlni. A kő nyüszít, kiált, sikolt és dalol, az élete szerelmet ad annak, aki hozzá közelit. Eletet és szerelmet ad, ha megformálod, hogy láthatóvá és hallhatóvá váljék, Idomaiban megfér az ember minden álma. Gonosz erők lapulnak benne, de ott szunnyad a legszentebbnek és legjobbnak és legfölségesebbnek a magasztalása is. Rettenetes viharok sulykolták-döngették ki ezt az anyagot a tengerből. Mélyen elrejtett, szenvedélyes élete roppant idegnyalábokban — kristályok erővonalaiban — feszül benne, melyeket a kalapácsütés hasit ki a tömbből..." Akaratlanul is ezek a gondolatok jutottak eszembe, mikor Stúrovóban (Párkányban) az utcán feslőállványok előtt álló fiatal Iskolásokat láttam munkálkodni. (Itt jegyzem meg és dicsérem a képzőművészeti kör vezetőjét, Simonyl elvtársat, a helyi általános iskola tanárát). A növendékek elmélyülten alkottak. Minden gondolatukkal, érzésükkel és idegszálukkal a tavaszt figyelték: a fényeket és árnyakat, a színeket és hangokat, az időt és a teret, a vonuló felhőt, a kék eget, keresték, kutatták a lényegest, a kifejezőt, vonalakba, színekbe álmodták a valóságot; cgy-egy derűs arcot, múltat idéző roggyant viskót, ég felé szökő karcsú tornyot, távolba futó macskaköves utat, felhőt érintő gyárkéményt, a kék Duna hullámait, fodrait, egyszóval mindent, ami jellemző a tavaszra, tájra és az életünkre ... Tavaszi színjáték... Szereplői ma még ismeretlen kis emberkék, de megszállottjai a festészet művészetének. £s az egész pazar látványban ez a szép, ez a jó, ez a magával ragadó. Ki tudja, talán a huszonegyedik század egyik legnagyobb festőművész egyéniségét láttam magam előtt, aki egyszer, valamikor talán ugyanolyan csodálatos dolgokat tud elmondani a színekről, mint Michelangelo annak Idején a kőről — amit ha megformál —, idomaiban megfér az ember minden álma. LOVICSEK BÉLA
