A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-26 / 21. szám
M A w JLarüna egyre növekvő meglepetéssel nézett rá, nem is sejtve mire céloz. Az orvos meghökkent és lát'írató erőlködéssel,- de hiábavalóan kereste a megfelelő szavakat. — Nos, madame, — folytatta elakadó hangon —, a vizsgálat meglepetéssel járt, ugyanis kiderült, hogy ... hogy ... egyszóval vestra soros non erat virgo Intacta. Látszott rajta az elégedettség, hogy utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a latin szavak mentőövében, de Martina nem tudja értékelni tapintatát. Csodálkozása döbbenetté élesedik. — Ebből egy szót sem értek — mondja zavartan. Poirier kétségbeesetten dörzsöli a homlokát. — Hát persze, tudnom kellett volna, biztosan nem tanult latint... Száz szónak is egy a vége, madame, megállapítottam, hogy a testvére asszony volt, érti, asszony, nem lány, ezt akartam ezzel mondani, igen, egyszóval nem volt virgo Intacta, és ezt hajadon létére meglepőnek találtam — fejezte be elfúlón a mondókáját, és nem mert Martinára nézni. Martina rémülettől kitágult szemmel meredt rá, melléből tüzes forróság szállt fel a nyakába, arcába, szemébe, homlokába. Mindenre el volt készülve, csak erre nem. Ezt a leleplezést nem várta. De( hogy is feledkezhetett meg róla... 'igen, a kelepce: egyszer a gyűrű, máskor a kézírás, aztán megint... Mozgatja száját, de torkán nem jön ki hang. A szobában halotti csönd, csak odakint dobol rendszeres csapásaival a hullámverés. Doktor Poirier végre felemeli duzzadt szemhéját és töredelmesen bocsánatkérő pillantást vet Martinára. A lány kezébe hajtja fejét, tenyerével a szemét is eltakarja. Arcáról már régen eltűnt a plrosság. Most fehér, mint a gyolcs. — Igen, madame, ez a tényállás — mondja Poirier valamivel biztosabb hangon. — Adhatna rá kielégítő magyarázatot? Homloka és keze kétszeres fedezéke alatt Martina agya lázasan működik. Felemeli fejét, és a távolba révedő szemmel néz az orvosra. — Adhatok, doktor úr. Mégpedig könnyen. Csak ne volna olyan kínos a dolog. Nem sejtettem hogy ilyen kegyetlen módon pattan ki a titok. Poirier doktor felfigyelt. — Titok? — ismételte, — Családi titok talán? — Annál is több, doktor úr. Ez kettőnk titka volt. Ha tudná mit szenvedett szegény a botlása miatt — suttogta Martina, és lélekben elszörnyedt saját szavaitól. De nyomban rá sötét sejtelem rohanta meg, izgalmában majd felugrott a székről. — A vallomásom most bekerül a jegyzőkönyvbe, ugye? Ez halálos csapást mér az apámra! — A kedves édesapja... — dadogta az orvos végképp megzavarodva. — Eltalálta, apám nem tud róla — fejezte be helyette Martina, és csak most érezte, hogy egész testében remeg. Ha sikerül a játék, életveszélyből szabadul! — Nos, madame, éppen ezért jöttem magához. Előre láttam valami effajta bonyodalmat, előre láttam, hogy a dolog nem lesz olyan egyszerű, mint Demangeon úr elmélete (lekicsinylőn legyintett), bár a hallottak után fantasztikus elméletnek találom. Martina foga összekoccant, alig bírta megőrizni önuralmát. — Egyszerű! Nevezze inkább kínosnak. Szeméből kibuggyant a könny, amit doktor Poirier a maga módján magyarázott, de Martina fejvesztett rémületében már könyörgésre akarta fogni a dolgot. — Doktor úr — kezdte összekulcsolt kézzel, de az orvos félbeszakította. — Tudom, tudom, mit akar mondani, madame, de legyen nyugodt. Nem leszünk ilyen ízléstelenek. Ilyen embertelenek. Nem iktattam jegyzőkönyvbe és nem is fogom. Agglegény vagyok, madame, megértem az ifjúság botlásait. Doktor Poirier elgondolkozott. Úgy látszott, mintha a maga életén tűnődne. A neuralgiás fejfájás elleni szer, amit Poirier doktor még távozása előtt felírt Martinának, tévedhetetlen biztonsággal hatott. Nem ébresztette fel sem a gong, sem a vacsorát hozó pincér kopogtatása. A pincér Jelentése némi nyugtalanságot okozott odalent, amit csak a szobalány oszlatott el, mert a porokat ő hozta a gyógyszertárból. Martina most bizonyára mélyen alszik, vélte ezek után madame Charpy, és úgy döntött, hogy nem ébreszti fel. Martina csak este nyitotta ki a szemét. Ijedten felült. A szürkület anyagtalan ködként vette körül, első percben nem tudta hol van, és mi történik vele. A mély álomtól kábultan a falhoz támolygott és felkattintotta a villanykapcsolót. A kigyúló fénnyel újraéledt körülötte a valóságos világ. Megkönnyebbülten fellélegzett. Mohón felhajtott egy pohár vizet, homlokát és halántékát bedörzsölte kölnivel, Ez teljesen magához térítette, feje kitisztult. Abban a szempillantásban újra megrohanta mindaz, amit délután átélt. Virgo Intacta! Ez tehát az új, minden előzőnél alattomosabb csapda, amit az események menete állított. Most utólag nem is értette, hogyan sikerült kibújnia belőle. Szüntelenül látta az orvost, és önmagát, amint szemben ülnek egymással, fesztelenül beszélgetnek a Jeges-tengerről, és közben mázsányi borzalom függ egy hajszálon a feje fölött. Kísérteties, gyötrelmesen fantasztikus kép. Martina halántékára szorított kézzel kiment az erkélyre. Könyökét a hűvös kőkorlátra támasztva csaknem egy órát töltött odakint. Körülötte kibonthatatlan sötétséggel telített végtelen tér A távolból szabályos időközökben a világítótorony röpít fehér, piros és kék fényeket. A láthatatlan tenger rendszeresen ismétlődő, halk ütődéssel zizeg a homokon. A víz felől nedves, hűvös szellő csap az arcába. A szállodák, penziók és magánvillák ablakából kihulló arany fénycsíkokkal pásztázott strandon itt-ott homályos, nesztelen árnyékok, magányos sétálók és összesimuló párok bolyonganak. Valahonnan alig hallható tánczene hangjait hozza fel hozzá az esti szél, Martina erőlködve emeli fel fáradt szemét. Magasan fölötte a zeniten szikráznak a csillagok. A Tejút úgy vonul végig az égbolton, mint egy elszakadt fátyol fehér sávja. De ezek már nem a tegnap éjszakai csillagok, nem Martina csillagai. Ezek új csillagok. Martina már nem látja őket. Fehér lánykoporsójában merev, hideg testtel nyugszik kint a pályaudvaron, és várja, hogy a telefonüzenet mozgásba hozza alatta a vagon kerekeit. A croislkl távoli sziklafokról a világítótorony küldi fényjeleit. Egy ... kettő... három,., négy, fény... sötétség ... sötétség ... sötétség, számol Martina gépiesen, és a holtan alvó világ kellős közepén az élő fény ritmusából (akárcsak a távoli idegen csillagokból) úgy árad felé a magány, mint kerti kútjukból, a jeges légáramlat. Egyedül van a titkával, nyomasztóan, visszavonhatatlanul egyedül. Virgo Intacta! Különös, a történtek óta most először gondol Tomanra. Csakis Tomanra, és kettőjük kapcsolatára. Mintha a doktor megnyitott volna előtte egy addig ösztönösen kikerült ajtót. Igen, Toman most az övé, és 6 a Tomané. Az egész világ előtt, a törvény betűi szerint. De mélyebb, borzasztóbb értelemben mégsem az övé. Talán nem is lesz soha! Martina először próbált szembenézni a gondolattal, amely furcsa módon csak most, Poirier doktorral folytatott beszélgetése után merült fel benne: Mi lesz, ha Toman hazajön? Nem, ezt nem képes végiggondolni! Vajon Toman felismeri, hogy a nő, aki mér az övé volt, érintetlen? Nem tudja, ebben nincs semmiféle tapasztalata. Egyszerre felbukkan előtte Sumaval lányszobájuk: mindketten állnak a tükör előtt, összehasonlítja testét a Sylváéval anélkül, hogy valami különbséget találna, de Sylva lángbaborult arccal, zavartan menekül. Most már tudja, miért, szinte látja, amint a valóság sejtelme felemeli benne kígyófejét. Sylva már akkor a Tomané volt! Azért menekült a tükörtől, mert tudott a láthatatlan különbségről. Igen, a különbség újra megmutatkozik, lényük gyökerében, létük legbelsőbb magvában rejlik, és megfoghatatlan, iránvfthatatlan. mint mindig! Nem segít a hasonlatosság, nem segít az utánzás, mindig megkülönbözteti és elválasztia őket valami, ami erősebb, mint a legerősebb akarat! Martina visszament a szobájába és vacsora helyett egy csésze erős feketekávét rendelt. A fekete felfrissítette. Levertségét bizsergő nyugtalanság váltotta fel, a magány megsemmisítő érzését elnyomta a lázas tettvágy. Hozzá kell fognia valamihez, csinálnia kell valamit ... akármit, csak ha gyorsan eltávolítja a múlttól, éppen befejezett életétől, Visszaútja úgy sincs, és hogy a megkezdett út hová vezet, arra nem akar, és nem is tud gondolni. — Nincs más választásom, most már egyre megy, nincs más választásom — hajtogatja félhangosan, és ujjal remegnek a türelmetlenségtől. Igen, mindenekelőtt kiköltözik a szobájából! Amíg nem válik meg végérvényesen szokott környezetétől, minden holmijától, amíg Sylva szobájában csak besurranó idegennek vagy vendégnek érzi magát, addig nem szabadul belső bizonytalanságától, sem a rettegéstől, ami elfogja a gondolatra, hogy nem Martina többé. Azzal az elhatározással ment be a hálójába, hogy szükség esetén akár az éjszakát is feláldozza. Előkészítette legszebb bőrkofferét, rátette egy székre, és két teljes órát töltött a szekrények, fiókok, dobozok tartalmának átvizsgálásával. Csak azt rakta a bőröndbe, amitől legjobb akarata mellett sem tudott megválni. Jóformán csupa apróság volt: púderdoboz, rúzs, egy bonbonniére, néhány nemrég vásárolt zsebkendő, még monogram sincs rajtuk, manikűrkészlet, arannyal hímzett szatytyánbőrtok (török munka, apja hozta neki ajándékba Smyrnából), néhány elszáradt rózsát tartogatott benne, Tomantól kapta abban az időben, amikor még udvarolt neki. Többi holmiját becsomagolta két másik utazóbőröndjébe. Még egy utolsó pillantással meggyőződött róla, hogy a szobát teljesen kiürítette. Nem hagyott ott semmit. A koffereket lezárta és megcímezte. Holnap elintézi a vámvizsgálatot és feladja őket... a fehér leánykoporsóval együtt utaznak Bécsbe. Befejezte a művét, amellyel végleg eltüntette helyét a világon, felkapta a poggyászt és az ajtóhoz indult. A küszöbről még egyszer viszszafordult, hogy egy utolsó, hosszú pillantással elbúcsúzzon volt szobájától. Tehát itt ért véget egyik földi léte. Ha az ajtót becsukja maga mögött, és belép Sylva hálójába, Martina Öllé mindörökre eltűnik. A maga számára is halott lesz, ahogy már most halott a család és mindazok száméra, akik ismerték. A gondolat szédületes, felfoghatatlan ... még egy búcsúpillantás, és az ajtó becsukódott. Martina térde megroggyant. Átköltözése után új hálószobájában is átvizsgált mindent. Mély belső zavarral, de gondosan. Hányszor időzött Sylvánál itt-tartózkodésuk ideje alatt. Ismert minden apróságot. Mennyi izgalmat élt itt át csak a mai napon. De most, miután eltökélte, hogy feloszlat, eltöröl mindent, ami az övé volt, ami a lényéhez tartozott, s az események és a maga elhatározása kérlelhetetlen logikája szerint mindent birtokba vesz, ami itt körülveszi, az idegenség különös érzése fogta el. Először kivette bőröndjéből áthozott holmiját, és úgy rakta szét kedves tárgyait, ahogy a másik hálóban feküdtek. Az új környezetben furcsamód elvesztették eredeti jellegüket. Már nem az 6 dolgai voltak. Minden darab úgy festett, mint visszamaradt emléktárgy a halott után. (Folytatjuk) á-»
