A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-26 / 21. szám

M A w JLarüna egyre növekvő meglepe­téssel nézett rá, nem is sejtve mire céloz. Az orvos meghökkent és lát­­'írató erőlködéssel,- de hiábavalóan kereste a megfelelő szavakat. — Nos, madame, — folytatta el­akadó hangon —, a vizsgálat meg­lepetéssel járt, ugyanis kiderült, hogy ... hogy ... egyszóval vestra so­ros non erat virgo Intacta. Látszott rajta az elégedettség, hogy utolsó pillanatban sikerült megka­paszkodnia a latin szavak mentőövé­ben, de Martina nem tudja értékel­ni tapintatát. Csodálkozása döbbe­netté élesedik. — Ebből egy szót sem értek — mondja zavartan. Poirier kétségbeesetten dörzsöli a homlokát. — Hát persze, tudnom kellett vol­na, biztosan nem tanult latint... Száz szónak is egy a vége, madame, megállapítottam, hogy a testvére asszony volt, érti, asszony, nem lány, ezt akartam ezzel mondani, igen, egyszóval nem volt virgo Intacta, és ezt hajadon létére meglepőnek talál­tam — fejezte be elfúlón a mondó­­káját, és nem mert Martinára nézni. Martina rémülettől kitágult szem­mel meredt rá, melléből tüzes forró­ság szállt fel a nyakába, arcába, szemébe, homlokába. Mindenre el volt készülve, csak erre nem. Ezt a leleplezést nem várta. De( hogy is fe­ledkezhetett meg róla... 'igen, a ke­lepce: egyszer a gyűrű, máskor a kézírás, aztán megint... Mozgatja száját, de torkán nem jön ki hang. A szobában halotti csönd, csak odakint dobol rendszeres csapásaival a hullámverés. Doktor Poirier végre felemeli duz­zadt szemhéját és töredelmesen bo­csánatkérő pillantást vet Martinára. A lány kezébe hajtja fejét, tenyeré­vel a szemét is eltakarja. Arcáról már régen eltűnt a plrosság. Most fehér, mint a gyolcs. — Igen, madame, ez a tényállás — mondja Poirier valamivel biztosabb hangon. — Adhatna rá kielégítő ma­gyarázatot? Homloka és keze kétszeres fedezé­ke alatt Martina agya lázasan műkö­dik. Felemeli fejét, és a távolba révedő szemmel néz az orvosra. — Adhatok, doktor úr. Mégpedig könnyen. Csak ne volna olyan kínos a dolog. Nem sejtettem hogy ilyen kegyetlen módon pattan ki a titok. Poirier doktor felfigyelt. — Titok? — ismételte, — Családi titok talán? — Annál is több, doktor úr. Ez ket­tőnk titka volt. Ha tudná mit szen­vedett szegény a botlása miatt — suttogta Martina, és lélekben elször­­nyedt saját szavaitól. De nyomban rá sötét sejtelem rohanta meg, izgal­mában majd felugrott a székről. — A vallomásom most bekerül a jegy­zőkönyvbe, ugye? Ez halálos csapást mér az apámra! — A kedves édesapja... — dadog­ta az orvos végképp megzavarodva. — Eltalálta, apám nem tud róla — fejezte be helyette Martina, és csak most érezte, hogy egész testében re­meg. Ha sikerül a játék, életveszély­ből szabadul! — Nos, madame, éppen ezért jöt­tem magához. Előre láttam valami effajta bonyodalmat, előre láttam, hogy a dolog nem lesz olyan egy­szerű, mint Demangeon úr elmélete (lekicsinylőn legyintett), bár a hal­lottak után fantasztikus elméletnek találom. Martina foga összekoccant, alig bírta megőrizni önuralmát. — Egyszerű! Nevezze inkább kí­nosnak. Szeméből kibuggyant a könny, amit doktor Poirier a maga módján ma­gyarázott, de Martina fejvesztett ré­mületében már könyörgésre akarta fogni a dolgot. — Doktor úr — kezdte összekul­csolt kézzel, de az orvos félbeszakí­totta. — Tudom, tudom, mit akar mon­dani, madame, de legyen nyugodt. Nem leszünk ilyen ízléstelenek. Ilyen embertelenek. Nem iktattam jegyző­könyvbe és nem is fogom. Agglegény vagyok, madame, megértem az ifjú­ság botlásait. Doktor Poirier elgondolkozott. Úgy látszott, mintha a maga életén tű­nődne. A neuralgiás fejfájás elleni szer, amit Poirier doktor még távozása előtt felírt Martinának, tévedhetet­len biztonsággal hatott. Nem ébresz­tette fel sem a gong, sem a vacsorát hozó pincér kopogtatása. A pincér Jelentése némi nyugtalanságot oko­zott odalent, amit csak a szobalány oszlatott el, mert a porokat ő hozta a gyógyszertárból. Martina most bi­zonyára mélyen alszik, vélte ezek után madame Charpy, és úgy dön­tött, hogy nem ébreszti fel. Martina csak este nyitotta ki a sze­mét. Ijedten felült. A szürkület anyagtalan ködként vette körül, első percben nem tudta hol van, és mi történik vele. A mély álomtól kábul­­tan a falhoz támolygott és felkattin­totta a villanykapcsolót. A kigyúló fénnyel újraéledt körülötte a való­ságos világ. Megkönnyebbülten fellé­legzett. Mohón felhajtott egy pohár vizet, homlokát és halántékát bedörzsölte kölnivel, Ez teljesen magához térí­tette, feje kitisztult. Abban a szem­­pillantásban újra megrohanta mind­az, amit délután átélt. Virgo Intacta! Ez tehát az új, minden előzőnél alat­tomosabb csapda, amit az események menete állított. Most utólag nem is értette, hogyan sikerült kibújnia be­lőle. Szüntelenül látta az orvost, és önmagát, amint szemben ülnek egy­mással, fesztelenül beszélgetnek a Jeges-tengerről, és közben mázsányi borzalom függ egy hajszálon a feje fölött. Kísérteties, gyötrelmesen fan­tasztikus kép. Martina halántékára szorított kéz­zel kiment az erkélyre. Könyökét a hűvös kőkorlátra támasztva csaknem egy órát töltött odakint. Körülötte kibonthatatlan sötétséggel telített végtelen tér A távolból szabályos időközökben a világítótorony röpít fehér, piros és kék fényeket. A lát­hatatlan tenger rendszeresen ismét­lődő, halk ütődéssel zizeg a homo­kon. A víz felől nedves, hűvös szellő csap az arcába. A szállodák, penziók és magánvillák ablakából kihulló arany fénycsíkokkal pásztázott stran­don itt-ott homályos, nesztelen ár­nyékok, magányos sétálók és össze­simuló párok bolyonganak. Valahon­nan alig hallható tánczene hangjait hozza fel hozzá az esti szél, Martina erőlködve emeli fel fáradt szemét. Magasan fölötte a zeniten szikráznak a csillagok. A Tejút úgy vonul végig az égbolton, mint egy elszakadt fátyol fehér sávja. De ezek már nem a tegnap éjszakai csillagok, nem Martina csillagai. Ezek új csil­lagok. Martina már nem látja őket. Fehér lánykoporsójában merev, hi­deg testtel nyugszik kint a pályaud­varon, és várja, hogy a telefonüzenet mozgásba hozza alatta a vagon ke­rekeit. A croislkl távoli sziklafokról a vi­lágítótorony küldi fényjeleit. Egy ... kettő... három,., négy, fény... sö­tétség ... sötétség ... sötétség, számol Martina gépiesen, és a holtan alvó világ kellős közepén az élő fény rit­musából (akárcsak a távoli idegen csillagokból) úgy árad felé a ma­gány, mint kerti kútjukból, a jeges légáramlat. Egyedül van a titkával, nyomasztóan, visszavonhatatlanul egyedül. Virgo Intacta! Különös, a történtek óta most először gondol Tomanra. Csakis Tomanra, és kettőjük kapcso­latára. Mintha a doktor megnyitott volna előtte egy addig ösztönösen ki­került ajtót. Igen, Toman most az övé, és 6 a Tomané. Az egész világ előtt, a törvény betűi szerint. De mé­lyebb, borzasztóbb értelemben még­sem az övé. Talán nem is lesz soha! Martina először próbált szembenéz­ni a gondolattal, amely furcsa mó­don csak most, Poirier doktorral folytatott beszélgetése után merült fel benne: Mi lesz, ha Toman haza­jön? Nem, ezt nem képes végiggondol­ni! Vajon Toman felismeri, hogy a nő, aki mér az övé volt, érintetlen? Nem tudja, ebben nincs semmiféle tapasztalata. Egyszerre felbukkan előtte Sumaval lányszobájuk: mind­ketten állnak a tükör előtt, összeha­sonlítja testét a Sylváéval anélkül, hogy valami különbséget találna, de Sylva lángbaborult arccal, zavartan menekül. Most már tudja, miért, szinte látja, amint a valóság sejtel­me felemeli benne kígyófejét. Sylva már akkor a Tomané volt! Azért me­nekült a tükörtől, mert tudott a lát­hatatlan különbségről. Igen, a kü­lönbség újra megmutatkozik, lényük gyökerében, létük legbelsőbb magvá­­ban rejlik, és megfoghatatlan, irá­­nvfthatatlan. mint mindig! Nem se­gít a hasonlatosság, nem segít az utánzás, mindig megkülönbözteti és elválasztia őket valami, ami erősebb, mint a legerősebb akarat! Martina visszament a szobájába és vacsora helyett egy csésze erős feke­tekávét rendelt. A fekete felfrissítette. Levertségét bizsergő nyugtalanság váltotta fel, a magány megsemmisítő érzését el­nyomta a lázas tettvágy. Hozzá kell fognia valamihez, csinálnia kell va­lamit ... akármit, csak ha gyorsan eltávolítja a múlttól, éppen befeje­zett életétől, Visszaútja úgy sincs, és hogy a megkezdett út hová vezet, arra nem akar, és nem is tud gon­dolni. — Nincs más választásom, most már egyre megy, nincs más választá­som — hajtogatja félhangosan, és ujjal remegnek a türelmetlenségtől. Igen, mindenekelőtt kiköltözik a szo­bájából! Amíg nem válik meg vég­érvényesen szokott környezetétől, minden holmijától, amíg Sylva szo­bájában csak besurranó idegennek vagy vendégnek érzi magát, addig nem szabadul belső bizonytalanságá­tól, sem a rettegéstől, ami elfogja a gondolatra, hogy nem Martina többé. Azzal az elhatározással ment be a hálójába, hogy szükség esetén akár az éjszakát is feláldozza. Előkészítette legszebb bőrkofferét, rátette egy székre, és két teljes órát töltött a szekrények, fiókok, dobozok tartalmának átvizsgálásával. Csak azt rakta a bőröndbe, amitől legjobb akarata mellett sem tudott megvál­ni. Jóformán csupa apróság volt: pú­derdoboz, rúzs, egy bonbonniére, né­hány nemrég vásárolt zsebkendő, még monogram sincs rajtuk, mani­kűrkészlet, arannyal hímzett szaty­­tyánbőrtok (török munka, apja hoz­ta neki ajándékba Smyrnából), né­hány elszáradt rózsát tartogatott benne, Tomantól kapta abban az időben, amikor még udvarolt neki. Többi holmiját becsomagolta két másik utazóbőröndjébe. Még egy utolsó pillantással meggyőződött ró­la, hogy a szobát teljesen kiürítette. Nem hagyott ott semmit. A koffere­ket lezárta és megcímezte. Holnap elintézi a vámvizsgálatot és feladja őket... a fehér leánykoporsóval együtt utaznak Bécsbe. Befejezte a művét, amellyel vég­leg eltüntette helyét a világon, fel­kapta a poggyászt és az ajtóhoz in­dult. A küszöbről még egyszer visz­­szafordult, hogy egy utolsó, hosszú pillantással elbúcsúzzon volt szobá­jától. Tehát itt ért véget egyik földi léte. Ha az ajtót becsukja maga mö­gött, és belép Sylva hálójába, Marti­na Öllé mindörökre eltűnik. A maga számára is halott lesz, ahogy már most halott a család és mindazok száméra, akik ismerték. A gondolat szédületes, felfoghatatlan ... még egy búcsúpillantás, és az ajtó becsukó­dott. Martina térde megroggyant. Átköltözése után új hálószobájá­ban is átvizsgált mindent. Mély bel­ső zavarral, de gondosan. Hányszor időzött Sylvánál itt-tartózkodésuk ideje alatt. Ismert minden apróságot. Mennyi izgalmat élt itt át csak a mai napon. De most, miután eltökél­te, hogy feloszlat, eltöröl mindent, ami az övé volt, ami a lényéhez tar­tozott, s az események és a maga el­határozása kérlelhetetlen logikája szerint mindent birtokba vesz, ami itt körülveszi, az idegenség különös érzése fogta el. Először kivette bő­röndjéből áthozott holmiját, és úgy rakta szét kedves tárgyait, ahogy a másik hálóban feküdtek. Az új kör­nyezetben furcsamód elvesztették eredeti jellegüket. Már nem az 6 dol­gai voltak. Minden darab úgy festett, mint visszamaradt emléktárgy a ha­lott után. (Folytatjuk) á-»

Next

/
Oldalképek
Tartalom