A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-26 / 21. szám
Egyetek, nőjön a begyetekl szőr úgy találkoztunk, hogy egy lóval szánon (igen, nem tévedés, szánon) húzattak vagy 18—20 nagy hasáb fát. A takarmányelőkészltőben tüzelni is kell. Hiszen a jó takarmánytól és természetesen a lelkiismeretes gondozástól függ a tyúkok tojáshozama, a keltető lehető legjobb ellátása. — Ha egy a tyúk, hány a kakas? — (Ezt fényképész kollégám kérdi nagy komolyan a két asszonytól.) — Tizenkettő jut egyre — feleli szemrebbenés nélkül az egyik aszszony. S én szemrebbenés nélkül lejegyzem. Fényképészünk sunyin figyelmeztet: „ezt ne írja, mert ez esetleg fordítva van“, de akkorra már leírtam. Amíg a határba érünk, a szövetkezet kertészetébe, addig is beszélgetünk Bartal Rudolf szövetkezeti elnökkel. Űtközben a következőket tudtam meg tőle: A tavalyi terméshozam aránylag kielégítő volt. A szövetkezetnek összeseit 200 tagja van. Három éve, hogy egyesült a Trstená na Ostrove-i (nádasdi) szövetkezettel. Gépész és kovácsműhellyel rendelkezik, ennek dolgozói gondoskodnak a gépek karbantartásáról és az lgásállatok patkolásáról. Az elnök elégedett a munkájukkal. Zsemlye György, Kovács Frigyes géplakatosokat, Bölcs Károly hegesztőt említi név szerint de a többiekről is csak jót mond. Az évvégi nyereségrészesedés ez év ben 28 százalék volt. Vagyis az esztendő végén minden ledolgozott 100 koronára még 25 korona jutott. Akadt olyan eset, amikor a szövetkezeti dolgozó évi keresete elérte a 60 000 koronát. De olyan is volt, aki csak ötezret keresett a munkájától függően. Az elnök legkifizetődőbbnek a szarvasmarha-hizlalást tartja, a sertéstenyésztésre néhány esetben még inkább ráfizetnek, mert a meghatározott súlyon felüli sertéseket csak nagyon olcsón veszik át. A kertészetben Csupa fiatal nő. Amint meglátják, hogy közeledünk, leáll a munka. Viháncoló nevetésük már messziről hallatszik. Néhányan kendőjüket igazgatják. Sárgarépát kapálnak éppen. — Mennyi fiatal dolgozója van a szövetkezetnek? — A fele egészen fiatal — feleli az elnök. Kovács Jusztinkával váltok néhány szót,.akiről megtudom, hogy májusban tartja az esküvőjét. 1965 óta dolgozik a szövetkezetben, fizetése átlag 1200 korona havonta. Elégedett. S állítja, hogy nem nehéz számára ez a munka. Jó vagy közepes? Aránylag késő délután van, amikor a hnb elnökével, Németh Antallal találkozunk. Hét esztendeje már, hogy ő tölti be Bakán e tisztséget, de mint mondotta: húsz éve, hogy hol hnb-elnök, hol pedig hnb-titkárként működik. Ö is azzal fogad, hogy a kelet-szlovákiai szövetkezetekről mintha többet írna a Hét. Pedig szerinte a Duna menti mezőgazdaság megérdemli a figyelmet. (Milyen furcsa, amazok meg azt állítják, hogy a Csallóközről írunk sokat.) — Arról már meggyőződött, és tudja, hogy szövetkezetünk a legjobbak közé tartozik — mondja büszkén a hnb-elnök. — A szövetkezet elnöke szerlht a közepesek közé tartoznak. Mi hát az igazság? — A, mit tudja ez... — böki oldalba a mellette ülő szövetkezeti elnököt, és mint két kisdiák cinkosan összemosolyognak. — A jók közé tartozik — zárja le komolyan a hnb-elnök. — Csak ez itt szeret szerénykedni — vág szemével újra a szövetkezeti elnök felé. Eredmények és problémák — A választások óta nagyon fellendült a bakai tömegszervezetek munkája. A CSEMADOK legutóbb is sikeres író-olvasó találkozót szervezett. A Vöröskereszt 40 tagú örtkéntes véradóval látogatta meg a járás székhelyét. Másfél hónapja, hogy színjátszóink is felléptek. A nőszövetség nagyon szép népművészeti kiállítást rendezett. Baka lakóinak száma 1260, mind magyar ajkú. Csak a szövetkezet egyesült Nádasddal, a helyi nemzeti bizottságok külön működnek. Az utolsó két év alatt 27 új ház épült a községben. A közeljövőben további 12 épül. Úgynevezett jómódú község vagyunk. Meggyőződhettek róla, milyen szép új kultúrházunk és portalanított új útjaink vannak, — meséli Németh Antal hnb-elnök. — De akadnak azért problémák is. Új iskola kellene. A diákok a kultúrházban tartják tornagyakorlataikat. Bővítésre szorul a Jednota vendéglátóipari üzeme és általában a szolgáltatások. Árusítanak lényegében mindent, ami a legfontosabb, csak minden bolt kicsi, szűk helyiségben szorong. Megvannak a terveink e fogyatékosságok kiküszöbölésére, szeretnénk őket megvalósítani az új megbízatási időszakban. Amikor búcsúzunk, mindkét elnök lelkünkre köti, hogy jöjjünk el máskor Is. S ahogy távolodunk a zöld fák között búvó szép tiszta községtől, nagyon sokáig jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy ilyen szívélyes, pózmentes, de kötelességüket ismerő emberekkel találkozhattam Bakán. Őszintén kívánom, hogy problémáikat leküzdjék, hogy terveiket siker koronázza. K. KASZA IDA Prandl S. felvételei Kovács Jusztinba aki most májusban megy férjhez úton - útfélen Elmaradt kézfogás Az ország keleti részéből hazafelé jövet... ez ném Is lényeges, egy toronydaru magas, nyugdíjkorhatárhoz közel álló, őszülő férfi billent be a fülkémbe: részeg volt az Istenadta. Részeg, de nem az a kimondottan részeges fajta, megérzi azt az ember. Hevítette a sok elfogyasztott szeBZ, lerántotta az ablakot, belekönyökölt s fújtatott, mint a gőzmozdony. Végül megmozdult alattunk a gyors, az ablak felrántódott, s az én útitársam lehtippant a párnázott ülésre. — Bocsánat... elnézést, elvtárs — utalt a részegségére, aztán elmondta, hogy évek óta nem járt a szülővárosában, most aztán sort kerített rá, összetalálkozott a testvérekkel, sógorokkal —, aztán tetszik tudni, hogy van az, itt is egy pohárkával meg ott Is, a végén aztán mozog az ember talpa alatt a drága jó anyaföld, olyannyira mozog, kedves elvtárs, hogy alig tud megállni rajta... Pedig volna rá okom, hogy nap mint nap részegre Igyam magam, volna, de én nem Iszom, tartóm magam becsülettel, dacolva mindennel, főleg a nyomorúságos sorsommal, mert sorcsapás ez rajtam, kedves elvtárs, toll más lehetne... — Bizonytalan kézzel matatott a zsebében, gyűrött cigarettásdobozt vett elő, megkínált, előbb azonban a táskájából elővett üvegből innom kellett, körtepálinkát, méregerős volt, majd megfojtott, de csak unszolt, biztatott, tiszta és jó. mint az anyatej, ne féljek, nem kapok tőle fejfájást, csupán a hangulatom lesz mennyel. Nem akartam kedvét szegni, Utam, s rémenykedtem, majd csak kitárulkozik, ha már ilyen szépen belelendült. Nem csalódtam. — A feleségem nyolc évig ágyban fekvő beteg volt... Bűzlött a szobája, állandó hányinger környékezett, mikor bementem hozzá, és gyakran be kellett mennem, valósággal utáltam már szegényt, utáltam és gyűlöltem, pedig valamikor nagyon szerettem. Szép, tiszta életet éltünk, mégis Ilyen sanyarú körülmények között kellett befejeznünk. Számomra, de az ő számára is megváltás volt a halála... — Legyintett. Erős karjának mozdulatában talán benne volt az utóbbi évek minden keserűsége. — Azért nem adtam meg magam, nem én, nem menekültem az Italhoz, nőkhöz, tisztességesen felneveltem a fiamat, és ő láthatta, ha szeme volt, láthatta, hogy talpig ember vagyok, példát vehetett rólam, egy egész életre szólót. Nem panaszkodhatom, jó fiú volt, soha nem ellenkezett, tanult, helytállt, építészmérnök lett. Az utolsó évben megismerkedett egy lánnyal, évfolyambeliek voltak, az Ismeretségből komoly kapcsolat fejlődött ki, úgymond: nagy szerelem. — Szerelem, papa, s ha valami nem jön közbe, feleségül veszem, de előbb letudom a katonaságot. — Tudomásul vettem, mi mást Is csinálhattam volna, csinos lány volt. csak az nem tetszett benne, hogy egy kicsit fenn hordta az orrát. Majd megszelídül, gondoltam, s mikor elérkezett a bevonulás napja, hármasban sétáltunk ki a pályaudvarra. Nagy tolongás, rémitő hangzavar volt, álltunk hármasban a nagy tömegben, ők szorosan egymáshoz simulva, én meg egy kicsit távolabb, nem akartam zavarni édes perceiket, aztán hirtelen megmozdult a hosszú szerelvény, ők csókolóztak, én meg furakodtam hozzájuk, hogy legalább egy meleg kézszorltással búcsúzzam el egyszem fiamtól, de ő ügyet sem vetett rám, a lány karjaiból egyenesen a szerelvényre lépett fel... Igaz, nagy volt ott a zűrzavar, nekem mégis úgy tűnt, hogy a fiam, az én egyszem fiam, akiért sok mindenről lemondtam, akit kitaníttattam, akiért éltem tulajdonképpen, engem észre sem vesz... Fájt a szivem... hasogatott minden porcikámban... Egyedül botorkáltam haza a pályaudvarról. Ahogy mondom: botorkáltam, pedig egy csepp italt sem ittam. Otthon aztán az üres lakásban csak ültem magamba roskadva, megfáradtán, magányosan ... nagyon elkeseredtem ... Nem vagyok babonás természetű, de azóta Is állítom, hogy az a pályaudvari jelenet, az elmaradt kézfogás volt kettőnk viszonyában a fordulópont, mert akkor veszítettem el a fiamat. Igen, elveszítettem, elvtársam, nincs már nekem fiam, egyedül, magamra maradtam ... — Meghúzta az üveget, rágyújtott. — A leszerelése után megházasodott. Elég szép és nagy a lakásom, megfértünk volna benne hármasban, de a menyecske hallani sem akart róla, nyíltan kimondta, hogy ő olyan ember társaságában, mint amilyen én vagyok, nem tudná leélni az életét. Nem mondom, a fiam lázadozott egy kicsit, de csak egy kicsit, de mikor a menyecske ráförmedt, hogy: „Vagy az apád, vagy én!“ — behúzta a zászlót és elhagytak... Azóta már van kisunoka Is, de ahhoz sem mehetejk, évente ha egyszer-kétszer simogathatom meg, pedig alig két utca választ el tőle... Közben feltűntek a főváros fényei, a gyors lassított, mi készülődtünk a leszálláshoz. Ütltársam szomorúan fordult felém a búcsúzáskor. — Elvtárs, én azóta már vagy százezerszer feltettem magamnak a kérdést: miért, miért vagyok én annyira megvetett és eldobni való ember? Kinek és mlyel vétettem?... De azért nem adom meg magam, nem, és ezerszer nem! LOVICSEK BÉLA hét 7
