A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-05 / 18. szám
10. — Megértem, tökéletesen megértem, madame, ez nem csekélység, sőt kegyetlen dolog, csakhogy ... — Szavak helyett lemondó kézmozdulat jelezte a befejezést. — Hivatalos eljárás, ugye? — Igen, jegyzőkönyvet vesznek fel. Martina keményen összeszorította száját. Jegyzőkönyv! Még beszélhetne, megmagyarázhatná... — Hát akkor menjünk azonnal — szánta el magát, és eltökélten felállt. Végül is... egyszerűen hibás jegyzőkönyv lesz, gondolta. Tévedés. Mindenki tudja, milyen fölületesek a franciák az ilyen dolgokban. Maturin úr is felemelkedett. — Elkísérem — mondta, és kissé dadogva magyarázni kezdte kényes helyzetét. — Édesapja jelentős külföldi személyiség, madame ... Bizonyára megérti... Kínos, fölöttébb kínos eset. Az újságok is írni fognak róla, attól tartok, hogy az úgy helytelen megvilágításba helyez bennünket. Egyszerűen ránk húzzák majd a vizes lepedőt. Pauliac, persze, hivatalos megrovásban részesül. — De hiszen a jó öreg Pauliac megmentette az életemet, uram! — tiltakozott Martina. — Éppen ezért részesítik csak megrovásban, madame. Különben megvonták volna az iparengedélyét. Maturin leemelte a kalapját a fogasról, és kabátján lopva kétszer végighúzta a ruhakefét. — A számlám, Maturin úr? — Számla! Mi jut eszébe! Arról szó sem lehet! — védekezett hevesen az igazgató, csíptetője csak úgy ugrált a fekete zsinóron. — Legfeljebb a helybeli szegényeknek adományozzon valami csekélységet, ha mindenképp ragaszkodik hozzá. Intézetünk részére megtiszteltetés és öröm volt, bár, sajnos, nem zavartalan öröm ... Martina hagyta, hogy beszéljen és gyorsan kiment az irodából az igazgató vaskos, kurta lábán szapora léptekkel sietett utána. A hullaház a templom mögött van a kórház közelében, a parti rendőrség egyemeletes állomása mellett meghúzódó melléképület. Már a kora reggeli órákban is melegen tűz a nap, nyári hőséget ígérve. A kikötő felől hal, kátrány, kenderkötél és cserzett ponyva szagát hozza a szél. De Martina mindebből nem érzékel semmit, csak Maturin urat figyeli, aki mutatja az utat, és mindent elkövet, hogy e néhány perc alatt kedvező benyomást keltsen. Az igazgató zavarának valódi oka hamarosan megmutatkozott: Maturin nem ment Martinával egyenesen a hullaházba, először a rendőrállomásra vezette. Az állami hivatali helyiség leverő elhanyagoltságában egy kék egyenruhás férfi fogadta őket tartózkodó meghajlással, szürke szeme élesen figyelte Martinát. — Madame Toman? Martina torkában valami ellenállt. Szótlanul bólintott. — Demangeon vagyok, a parti rendőrség parancsnoka — mutatkozott be Martinának még tartózkodóbb meghajlással a hatalom köpcös képviselője, a kopott zöld asztal mögött. Durva, kemény vonásai beszédesen tanúskodnak egy eltompult emberi lélek nyerseségéről. Minden átmenet nélkül egyenesen a tárgyra térve felszólította Martinát, mondja el összefüggően a szerencsétlenség lefolyását. A parancsnok mellett ülő jegyzőkönyvvezető fürgén bemártotta tollát, feje a papír fölé hajolt. Martina meglepett mozdulattal fordult a kórházigazgatóhoz. — Szükséges ez, uram? En ... — Sajnos szükséges, madame — vágott a szavába Demangeon parancsnok, figyelembe sem véve a félénken visszahúzódó Maturin úr szemrehányó tekintetét. Martina meghökkent... a csípős dohányszaggal átitatott levegőben úszik valami, ami ridegen ellene szól. Megértette, hogy engedelmeskednie kell. Beszélni kezdett, elmondott mindent, amire emlékezett, csak egyszer hallgatott el egy másodperc töredékére, mikor a gyűrű-részlet említését elnyomta magában. Egyhangúan beszélt, az iroda poros szürkeségében színtelenül csengett a hangja, a jegyzőkönyves tolla sercegve szántotta a papírt, az írás fekete nyomát hagyva maga után, Demangeon úr Martinát élesen szemmel tartva bólogatott őszes fejével, a kórházigazgató az ablaknál néha halkan, bátortalanul köhintett. Mikor befejezte, a feszültség érezhetően enyhült. Demangeon úr felállt és azt mondta: — Köszönöm, madame, a dolog tulajdonképp teljesen világos. Most már csak a személyazonosság megállapítása marad hátra. A poros, pókhálós, metszőén hideg hullaházban a holttestről lehúzták a lepedőt. Martina összekulcsolt keze az ölébe hanyatlott, feje lecsüggedt. ö az, semmi kétség. Egyenesen, mereven kinyúlva fekszik előtte, félig nyitott szájjal, fehér nadrágban, kék szvetterben, de sem a bőre, sem a teste nincs elcsúfítva. Csak a homlokán tátong egy megkékült seb. A szemét ugyan lefogták, de a fénytelen szemefehére átvilágított résnyire nyitva maradt pillája alól. Sylva boldogsága tehát mégsem állt szilárd alapokon. Egész életében dúskált az örömben, a boldogságot természetesnek tartotta. Mennyire irigyelte gondtalan természetét. Most itt a vég. Bár nem az ő bűnrészessége nélkül következett be ... Sylva keze a víz alatt! Martina ebben a percben semmi másra sem tud gondolni. — Megismeri? — hangzott fel mellette hirtelen Demangeon úr szava. Martina félig visszafordult, pillantása találkozott a rendörparancsnok feszülten figyelő, szürke szemével. — Természetesen, uram. — Tehát ez a hölgy ... — ... a nővérem, uram. — Bocsásson meg, madame, de ezt határozottabban kell kijelentenie, szíveskedjék a halott nevét is tollba mondani — válaszolta a kutató pillantással kísért hang, és a parancsnok vaskos, ápolatlan keze a jegyzőkönyvvezetőre mutatott, akinek tolla írásra készen várta, hogy elinduljon a hivatalos papíron. Martina egy másodpercig tétovázott. — Kérek egy kis vizet — mondta aztán elszorult hangon. Az igazgató szolgálatkészen ugrott hozzá egy pohár vízzel, egy széket is odatolt. Martina leült, zsebkendőjével letörölte homlokáról a hideg verejtéket. Ha most a tükrébe nézhetne! Biztosan krétafehér. Az igazgató zavartan köhintett, nyilván szólásra készült. Demangeon úr azonban egyetlén kézmozdulattal leintette. — Sajnálom, madame, de remélem, belátja, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a lehető legpontosabb választ kell kérnem. — Tudja, madame, — avatkozott bele Maturin igazgató, és sokatmondón hunyorított a parti rendőrség parancsnokára —, Demangeon úr csak azért ragaszkodik a pontos válaszhoz, mert... Valóban, vonásaik hasonlósága még most is valósággal elképesztő. Istenem, miért hajszolnak bele ilyen csökönyösen a hazugságba! Martina hirtelen eltökélte, hogy véget vet a dolognak. Bevallja az igazat. Hivatalos jegyzőkönyv... az áthághatatlan határvonal. Megmondja nekik, ki a halott, és kicsoda ő, s a félreértés azonnal tisztázódik. Hiszen csakugyan az, ő maga sem kívánja, hogy valami más legyen. Már-már szóra nyitja száját, de nyugtalan keze véletlenül az ujjára húzott gyűrűhöz ér. Abban a percben könyörtelenül éles fényben felvillan előtte helyzetének bonyolult és veszélyes volta. Megsemmisítő felismerés! Nem tudja megmagyarázni nekik, hogyan és miért került Sylva gyűrűje az ujjára. Nem tudja megmagyarázni, miért hagyta őket ilyen 1 sokáig tévedésben. Mivel bizonyítsa be, hogy kettőjük közt valóban úgy játszódott le minden, ahogy az irodában elmondta. Torkát elszorítja az iszonyat, tágra nyílt szemmel mered maga elé, a gyanúsítás vigyorgó, piros manóból fenyegető, konok óriássá nő a szeme előtt. Egyszer csak hallja a tulajdon hangját, szavai tompán visszhangzanak a bolthajtásos, üres helyiségben. — Ez a nővérem Martina Olič. A jegyzőkönyves a fülét hegyezi: — Hogy mondta, madame? Martina megismétli a nevet, de az írnok tanácstalanul néz először rá, majd a felettesére. Nem marad más hátra, betűznie kell. Ügy érzi, mintha álomban mozogna, és beszélne, a márványasztalon fekvő holttest, a jegyzőkönyvvezető asztala, a hivatalos személyek... minden anyagtalan árnyékká változik, s Martinát elborzasztják önnön szavai. Idegein didergő, fájdalmas remegés fut át. Nem volt más kiút, és mégis ... hogy állíthatta ezt! Hogy mondhatta hivatalos jegyzőkönyvbe! Jóságos ég, mit csinált? Egy szempillantás alatt eltemette magát! A szoba félhomályából hirtelen új alak bukkan fel, széles, rózsás arc, kopasz fej, nagy fehér bajusz. Igen, orvosi szempontból az eset teljesen világos. A meglazult árboc szeges végével fejbe ütötte a kisasszonyt, átlyukasztotta a halánték- és homlokcsontot, úgyhogy a halál már ezzel a sérüléssel beállt. Martina mohón, egész valójával hallgatta az orvos szavait, és határtalan megkönnyebbülés ömlik el benne. Tehát mikor a vízben elkapta Sylva kezét, ez már a halott keze volt! Sem gyöngesége, sem ügyetlensége nem játszott közre Sylva halálában. Mélyen fellélegzik. Ha sejtette volna, hogy nincs oka szégyenkezésre, nem titkolta volna el ezt az apróságot. Hiszen valóban csak a szégyenérzet és félelem késztette rá. — Pauliac úr. A bicegő öreg sapkáját kezében tartva előlép és alázatosan meghajol. — Ismeri ezt a hölgyet? — Mais, oui, monsieur, c'est mademoiselle Olitch. Et, voici, madame Toman. — Biztos benne? — Hát persze uram, hiszen naponta láttam őket. A hölgyek ugyan feltűnően hasonlítottak egymáshoz, de... — De? — Csak egyikük viselt jeggyűrűt. A halott ujján pedig nem látok gyűrűt. — Jól van. Elmehet. Martina elveszti önuralmát és arcát zsebkendőjébe temeti. Hangos, leküzdhetetlen zokogás rázza tetőtől talpig. Valaki vállon veregeti, vigasztalják, valaki egy pohár hideg vizet kínál, de Martinát elragadja az iszonyat örvénye, ó, ha tudnák, miért sír tulajdonképpen, ha tudnák, hogy önmagát siratja, mintha visszavonhatatlanul meghalt volna, és még valami más miatt is sír, amit maga sem lát világosan, de ott settenkedik körülötte, és megérinti anyagtalan ujjaival, félnie kellene, de nem fél, kiabálnia kellene, de csak sír, fel kellene ugrania, hogy bevallja az igazat, de elharapja és gyorsan lenyeli a torkán feltoluló szavakat, betömnék a száját és megfojtanák, ha nem nyelné le őket, és ezentúl talán már mindig így lesz, de nincs kivezető út, ami történt, annak meg kellett történnie. Kezében érzi a tollat. — Most már csak alá kell írnia a jegyzőkönyvet, madame — magyarázza ellágyult hangon Demangeon úr. Martina gépiesen a jegyzőkönyves asztalához lép és a sűrűn teleírt oldal alsó szélére odaírja: Sylva Toman. (Folytatjuk) 12
