A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-07 / 14. szám
Barátnők — Az úgy kezdődött... hogy is kezdődött? — Hát nem emlékszel? — De igen, most már emlékszem: vizsgára készültem, bekukkantottam a szobádba, te is egyedül voltál, szintén vizsgára készültél, aztán... — Átmentem a szobádba és együtt készültünk ... Két-három nap múlva véglegesen összeköltöztünk, azóta is együtt vagyunk... — Együtt... már ötödik éve... — S ha végeznek? — Aztán is. Ez a barátság egy életre szól. Nagyszerűen megértjük egymást, nincsenek titkaink, mindent közösen csinálunk, biztatjuk, bátorítjuk, segítjük egymást, egyszóval... Cinkosan összevillan a szemük, nevetnek, mármint Edita Babicová és Mária Bajúsová ötödéves joghallgatók. Az előbbi zvolcni (zólyomi), az utóbbi pedig košicei (kassai) kislány. Nézem őket jobbról, balról: csitrik. Annyira fesztelenek, fiatalosak és vidámak, mintha csak tizennyolc évesek lennének és most készülnének az érettségire, pedig hol van az már! S ha elgondolom, hogy néhány hónap múlva kész jogászok lesznek, s egy-egy üzemben komoly munkakörben tanácsadóként működnek, vagy egy-egy járási-, kerületi bíróságon tevékenykednek, védik a jogot és az igazságot, mondnak ki ítéletet bűnösök és bűnözők felett, megijedek. Megijedek, mert megérint a felelősségük nagysága, súlya, a hivatásuk komolysága, illetve annak a tudata. Megpedzem előttük az érzéseimet és a gondolataimat, mire ők is elkomolyodva összenéznek. — Valóban így van — mondja Edita Babicová, a fekete hajú jogászjelölt. A mi számunkra is ijesztő, és éppen azért nem lehet közömbös, hogyan készülünk fel a hivatásunkra. Készülünk szívvel, lélekkel, őszinte akarással, hogy majdani munkakörünkben megállhassuk a helyünket, őszintén szólva, mi is félünk egy kicsit, mert túl fiatalok vagyunk még, kevés az élettapasztalatunk. Azzal pótoljuk, hogy a lehetőségekhez képest sok lélektani regényt olvasunk és filmdrámát nézünk meg. — Ml késztette arra, hogy ezt a pályát válaszsza? — Nevetni fog: eredetileg a faipariban érettségiztem ... Apukám csendőr volt, sokat bolyongott a paragrafusok erdejében, fölé-föléálltam, mellé-melléültem, és... izgatni kezdett, megtetszett. így kezdődött, s most itt vagyok, és őszintén örülök annak, hogy itt lehetek, van életcélom: a jog és az igazság védelme! Ettől szebb és nemesebb élethivatást nem tudok elképzelni. Nem úgy Mária Bajúsová. Kicsi kora óta balettre járt, arra a pályára készült, az volt a vágya, életcélja, hogy a művészvilágban helyezkedjen el, de a szülők... a szülőknek más volt a véleménye, akarata, igy került ide s lett joghallgató. — Ha még egyszer tizenöt éves lehetnék! — mondja sóhajtva. — Minden másképpen lenne! — Hogyan? — Koreográfiát tanulnék, balettáncos lennék és színházban dolgoznék, dehát... mit tudom én, ki tudja... talán igy van jól, ahogy éppen van ... Mindenesetre a rádiónál szeretnék elhelyezkedni, és mindenképpen itt akarok maradni Bratislavában. Már be is fizettem szövetkezeti lakásra. — Igazít a szőke haján, egy pillanat alatt levetkőzi borongó hangulatát, s újra mosolyog. — Jaj, de csacsi vagyok! Kesergek, mintha csak valami bánatom lenne, pedig hát szeretem az életet, igaz-e, Edita? L. B.
