A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-24 / 12. szám
4 Legalább valami csekély különbség volna köztük. Ha mondjuk Martina teltebb volna, és Sylva karcsúbb. (Vagy fordítva). Ha Sylva szőke volna, Martina fekete. (Vagy fordítva). Valami külső jel, ami megkülönbözteti őket. Természet adta különbség helyett mesterséges is lehetne. Mindenféleképp próbálkozott ezzel az ötlettel, persze csak óvatosan, észrevétlenül, nehogy megbántsa a lányok önérzetét. Erről a kérdésről különben sem beszélt velük, ahogy a nyomorék előtt sem említjük testi fogyatékosságát, és ha mégis felvetődött, tréfásan, lekicsinylő nevetéssel beszélt róla, mint valami szóra sem érdemes csekélységről. Több módszerrel próbálkozott. Eleinte igyekezett Martinát eltéríteni a sportolástól, tétlen, henye életmódra szoktatta, ami hízással jár. Sylva veleszületett sportszeretetét viszont tőle telhetőleg támogatta, biztatta, 'hogy ússzon, evezzen, vitorlázzon. Más alkalommal úgy tett, mintha egyszerre felfedezte volna, hogy a szőke haj nem emeli Martina szépségét, kék szeme, homlokformája, bőrszíne, vonásainak jellegzetessége jobban érvényesülne fekete festett haj keretében. De minden fáradozása és jó szándéka csődöt mondott. Kezdetben feltételezte (különben nem is merészkedett volna efféle kísérletekre), hogy a lányokat is feszélyezi a hasonlóság, de legnagyobb meglepetésre Sylvát hidegen hagyta ez a kérdés (legalábbis látszólag), Martina pedig épp ellenkezőleg mindent elkövetett, hogy testileg-lelkileg minél jobban hasonlítson Sylvához. Ez a jellemvonás olyan feltűnő volt, hogy Olič elnök is észrevette, bár általában nemigen ért rá a családjával foglalkozni. Különös felfedezése megzavarta. Az ikerpár hasonlósága, ami rá nyomasztólag hatott, Martinában szenvedélyes kíváncsiságot keltett még nagyobb, még teljesebb hasonlóság után. Mintha kevesellné. Mintha az a vágy hajtaná, hogy testvérével egy lénnyé forrjon össze. Miért? Erre csak Martina kérdései adták meg a választ anyjuk halála után. De milyen választ! Olič elnök mélyen megbánta, hogy elárulta ötletét, a sorshúzást. Tehát így áll a helyzet. Féltékenység! Lám, valami mégis megkülönbözteti őket, egyéniségükben, lényük magvában, az alapokban mégis van valami, ami elillant a természet játékos kedve elől. Először nézte a dolgot ebből a szempontból, de most nem jött rá, hogy kívülről, mesterséges úton-módon valójában ők is támogatták ezt a különbséget. Nem érezte magát hibásnak. Az évtizedes szokás oly erősen megrögződött, hogy már nem volt képes felismerni lányaihoz fűződő kapcsolatának eltérő jellegét. Nem, ilyesmi nem nyugtalanította. Az emlékezetes beszélgetés óta lelke mélyén talán mozdult valami homályos, áldatlan sejtelem. S ez talán még jobban felfokozta viszolygását a természet játékával szemben. Most, amint itt ül Toman docenssel szemtől szembe, határtalan megkönnyebbülés fogja el. Mázsás súly esett le a válláról. Ha egyik lánya férjhez megy, eltűnik a tükörkép, és másik lányával egyszerűen természetesen élhet, normális apa módjára. Egyikük férjhezmenetele egyébként is megkülönbözteti majd őket, fűzi tovább gondolatai fonalát Olič. A házasság megváltoztatja a nőt. A terhesség még jobban. A távolság is közéjük áll, két különböző világban fognak élni, ami teljesen elválasztja őket. De tulajdonképpen melyik lányát akarja Toman? — Sylvát. Hát persze, Sylvát. Olič császárszakállas, vérmes arca természetes megelégedést fejez ki. Toman választását ésszerűnek találja. Csakhogy van itt még egy súlyos körülmény, ami megnehezíti minden számítását, és nyugtalanítja az elnököt. Ebben a percben sajnálja, hogy a bank (az ő közbenjárására!) hozzájárul a Rauchberger-expedíció finanszírozásához. Ez végül is nem volna baj! De miért kell éppen Tomannak részt vennie benne. Igaz viszont, hogy Toman elismert szakember, kiváló elektrofizikus, és ha az északi sarkvidéken eredményes kutatásokat végez a légköri elektromosság terén, munkája döntő befolyással lesz további karrierjére. Olič megérti Toman becsvágyát, mindamellett szívesebben venné, ha ebben a kérdésben nem tanúsítana olyan konok elszántságot és törhetetlen vállalkozó kedvet. Hiszen az ember kevésbé veszedelmes módon is szerezhet érdemeket. — A Rauchberger-expedíció nélkül sohasem ért volna a megtisztelés, hogy kapcsolatba kerüljek a családjával, elnök úr. Gondosan átgondolt mondatok vándoroltak az elnök nehéz, fényezett íróasztala és a bőr klubfotel között, amelyben Toman ült. Olič közben már további problémát mérlegelt : engedélyezze e az esküvőt Toman elutazása előtt, vagy halaszszák el szerencsés visszatéréséig? Végül is a pénzügyi dolgokat előnyben részesítve, higgadtan megbeszélésük végére hagyta a kényszerhelyzet megoldását, mert véleménye szerint a házasság mind a jövendő vő, mind az após számára elsősorban pénzkérdés. Tomant ez bántotta, neki nem a pénz fontos, hanem Sylva, de az elnököt nem lehetett eltéríteni, Toman hiába keresett kibúvót, leendő apósa pontról pontra felsorolta mennyi hozományt ad a lányának, mennyit szán a kelengyéjére, miből áll anyai örökrésze, mindezt összeadta Toman vagyonával (leendő veje anyagi viszonyát már pontosan ismerte), és azonnal tanáccsal is szolgált a tőke előnyös elhelyezésére. Csak ezek után bocsátkozott vitába az esküvő időpontjáról. Ekkor kipattant az igazság: Olič elnököt teljesen hatalmába kerítette a gondolat, hogy mielőbb megszabaduljon a „tükörképtől“, s ennek hatása alatt feladta eredeti álláspontját, hogy az esküvőt csak az expedíciós társaság visszatérése után tartsák meg. — Engem ott nem fenyeget veszély, elnök úr — állította Toman, és ez az érv is elősegítette Olič döntését —, mert az én feladatom ... Egyszóval a helyzet gyakorlatilag a következő: Június közepén fél rakománnyal kifutunk Tromsból, és az Északi fok körül áthajózunk Vardőbe, ott kiegészítjük a készletet, június végén egyenesen északra indulunk a Ferenc Jóžsef-fôld felé, az légvonalban* körülbelül ezerhatszáz kilométer. Ha kedvez a szerencse, valahol a hefvennyolcadik és nyolcvanadik fok körül rekedünk meg. Az én feladatom, hogy az expedíciót a hajóval elérhető végső pontig kísérjem. Ott a személyzet zömével együtt bevárom Rauchberger visszatértét, aki kutyafogatos szánnal próbálja elérni az Északi-sarkot. Engem tehát csakugyan nem fenyeget komoly veszély. A legrosszabb a hajón való áttelelés lesz, de az sem aggaszt, a Vindobonát minden bizonnyal elég megbízhatóan építették meg ahhoz, hogy ellenálljon a jégtömegek nyomásának. Az adott körülmények között komfortos áttelelés vár ránk ... gondolja el: három évre el leszünk látva mindennel, amire egy modern európai embernek szüksége van. Egyébként is a tudat, hogy odahaza a feleségem aggódva vár rám, fokozott óvatosságra int majd. Mikor Toman két óra múlva elhagyta az elnök dolgozószobáját, alig bírta elnyomni ujjongó örömét. Az esküvő után tizennégy hónapra elszakad ugyan Sylvától, de ez a gondolat nem nyugtalanította. Egy szál, mindössze, amit az ember átlép anélkül, hogy észrevenné. A vállalkozás sikerét, legalábbis a maga feladatát illetőleg biztosra vette. Nevét ismét szárnyrakapja a hír, jövője szép, gazdag és szeretett felesége oldalán biztosítva lesz. Toman leszaladt a lépcsőn, szeme ragyogott a csiptető mögött. Egyenesen lement a kertbe, tudta, hogy Sylvát ott találja. A sárga homokkal beszórt kerti út vakítóan csillog a délutáni nap fényében, a virágzó kert illatozik, és Toman szíve csordultig van életörömmel, boldogsággal, legszívesebben kiabálna, táncolna örömében, hogy feszültségét valamiképp levezesse. De hamar észbe kap, és erélyes mozdulattal megigazítja csíptetőjét izzadt orrán. Nem, éppen ezen a napon tartozik magának azzal, hogy méltóságteljesen viselkedjék! A fák közt hirtelen megpillantotta a jól ismert lányalakot, fehér galléros kék ruhában, ruhája ujján fehér szegély... — Sylva — kiáltja meggondolatlanul, és kalapját meglengeti a feje fölött. — Mégis megtartjuk az esküvőt elutazásom előtt! Toman alapjában nem közvetlen ember. De átlagon felüli értékének és fiatalon szerzett dicsőségének tudatában néha egyszerűen elveti a merev társadalmi formákat. Most is fiúsán nekiiramodik és átszalad a pázsiton. Kissé rövidlátó ugyan, de már futtában észreveszi a rüha kivágásába tűzött ibolyacsokrot... a bizonyítékot, hogy nem téved, bár a csalódásig hasonló lányokat könnyű összetéveszteni. Ez eleinte kitörő jókedvet váltott ki belőle, később kínos zavarba hozta. ‘ — Nos, mit szólsz hozzá? Apád nagystílű volt. Már csak három lépésnyire áll a lánytól. A fenyőliget biztonságos rejtekében felé nyújtja mindkét kezét. De hirtelen visszahökken. Sylva heves mozdulattal kirántja az ibolyacsokrot, földhöz vágja, és cipője sarkával széttapossa a homokban. Toman néhány pillanatig értetlenül bámul, mint aki nem képes felfogni, hogy az a törékeny teremtés ilyen vad indulatkitörésre képes, szeme csak azután vándorol fel a kék ruháról lassan, erőlködve a sápadt, remegő arcra. De még mielőtt elérte volna, felismerte tévedését. Elvörösödött. Egyikük sem szólalt meg. Toman zavartan lehajtja fejét, és ideges mozdulattal egész fölöslegesen felhúzza szállal kivarrott sárga kesztyűjét. Martiria meredt szemmel néz rá, áttüzesedett arcán csak lassan csitul el a görcsös remegés. — • Olyan rosszul lát, vagy olyan kevéssé szeret, docens' úr, hogy engem tartott Sylvának? Egyensúlyát még nem nyerte viszsza, de testvére hetyke gúnyos hangját már eltalálta. Kérdése mégis kissé nyersen hangzik. Szavai mélyén sértett büszkeség csikorog. A megbántott Toman hamar feltalálta magát. — Tulajdonképpen hálás vagyok a véletlennek, és a tévedésemnek is, hogy összehozott magával... — Lehajolt, fel akarta venni a virágot, de Martina cipője még erősebben beletaposta a földbe. — Csak hagyja — mondta keményen —, ott a helye. Bocsásson meg, az én tévedésem volt, nem a magáé. Megfeledkeztem róla, hogy a nővérem mostanában ibolyacsokrot visel a ruháján, mert tudja, hogy maga kedveli az ibolyát. — Mégis úgy érzem, magyarázattal tartozom magának, Martina kisasszony — szakította félbe Toman kissé tiszteletlenül, nem is sejtve, hogy Martina szándékosan tűzte fel a virágot, és most nagy gyönyörűséggel a szemébe hazudik. — Magyarázattal? — ismételte Martina. Hangja Tomant kivéve mindenkinek elvette volna merszét a beszélgetés folytatásából. Toman csak elkomorodott. — Ez talán nem a helyes kifejezés. Dehát végül is nem a szavak fontosak. Sylvát már régen megkértem rá, de amint látom, hiába. — Sylvának sosincs bátorsága a kellemetlen dolgokhoz — jegyezte meg Martina szárazon. Toman szétnézett, mint aki segítséget keres, és a nyírfalócát megpillantva azt javasolta, hogy üljenek le ... nehezére esett ilyen komoly, bonyolult kérdésről állva beszélni. Mivel Martina habozott, hozzátette: — Mindenáron beszélnem kell magával. Kérése olyan nyomatékosan hangzott, hogy Martina akarata ellenére engedelmeskedett. Leültek. Toman mereven nézett maga elé, és kezét két térdére támasztva folytatta. (Folytatjuk) hét 14
