A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-24 / 12. szám

4 Legalább valami csekély különb­ség volna köztük. Ha mondjuk Mar­tina teltebb volna, és Sylva karcsúbb. (Vagy fordítva). Ha Sylva szőke vol­na, Martina fekete. (Vagy fordítva). Valami külső jel, ami megkülönböz­teti őket. Természet adta különbség helyett mesterséges is lehetne. Min­denféleképp próbálkozott ezzel az ötlettel, persze csak óvatosan, észre­vétlenül, nehogy megbántsa a lányok önérzetét. Erről a kérdésről külön­ben sem beszélt velük, ahogy a nyo­morék előtt sem említjük testi fo­gyatékosságát, és ha mégis felvető­dött, tréfásan, lekicsinylő nevetéssel beszélt róla, mint valami szóra sem érdemes csekélységről. Több mód­szerrel próbálkozott. Eleinte igyeke­zett Martinát eltéríteni a sportolás­tól, tétlen, henye életmódra szoktat­ta, ami hízással jár. Sylva veleszü­letett sportszeretetét viszont tőle tel­­hetőleg támogatta, biztatta, 'hogy ússzon, evezzen, vitorlázzon. Más al­kalommal úgy tett, mintha egyszerre felfedezte volna, hogy a szőke haj nem emeli Martina szépségét, kék szeme, homlokformája, bőrszíne, vo­násainak jellegzetessége jobban ér­vényesülne fekete festett haj kere­tében. De minden fáradozása és jó szándéka csődöt mondott. Kezdet­ben feltételezte (különben nem is merészkedett volna efféle kísérletek­re), hogy a lányokat is feszélyezi a hasonlóság, de legnagyobb meglepe­tésre Sylvát hidegen hagyta ez a kérdés (legalábbis látszólag), Marti­na pedig épp ellenkezőleg mindent elkövetett, hogy testileg-lelkileg mi­nél jobban hasonlítson Sylvához. Ez a jellemvonás olyan feltűnő volt, hogy Olič elnök is észrevette, bár ál­talában nemigen ért rá a családjával foglalkozni. Különös felfedezése meg­zavarta. Az ikerpár hasonlósága, ami rá nyomasztólag hatott, Martinában szenvedélyes kíváncsiságot keltett még nagyobb, még teljesebb hason­lóság után. Mintha kevesellné. Mint­ha az a vágy hajtaná, hogy testvéré­vel egy lénnyé forrjon össze. Miért? Erre csak Martina kérdései adták meg a választ anyjuk halála után. De milyen választ! Olič elnök mé­lyen megbánta, hogy elárulta ötle­tét, a sorshúzást. Tehát így áll a helyzet. Féltékenység! Lám, valami mégis megkülönbözteti őket, egyéni­ségükben, lényük magvában, az ala­pokban mégis van valami, ami el­illant a természet játékos kedve elől. Először nézte a dolgot ebből a szem­pontból, de most nem jött rá, hogy kívülről, mesterséges úton-módon valójában ők is támogatták ezt a kü­lönbséget. Nem érezte magát hibás­nak. Az évtizedes szokás oly erősen megrögződött, hogy már nem volt képes felismerni lányaihoz fűződő kapcsolatának eltérő jellegét. Nem, ilyesmi nem nyugtalanította. Az emlékezetes beszélgetés óta lelke mélyén talán mozdult valami homályos, áldatlan sejtelem. S ez talán még jobban felfokozta viszoly­gását a természet játékával szem­ben. Most, amint itt ül Toman docens­sel szemtől szembe, határtalan meg­könnyebbülés fogja el. Mázsás súly esett le a válláról. Ha egyik lánya férjhez megy, eltűnik a tükörkép, és másik lányával egyszerűen ter­mészetesen élhet, normális apa mód­jára. Egyikük férjhezmenetele egyéb­ként is megkülönbözteti majd őket, fűzi tovább gondolatai fonalát Olič. A házasság megváltoztatja a nőt. A terhesség még jobban. A távolság is közéjük áll, két különböző világ­ban fognak élni, ami teljesen elvá­lasztja őket. De tulajdonképpen me­lyik lányát akarja Toman? — Sylvát. Hát persze, Sylvát. Olič császár­szakállas, vérmes arca természetes megelégedést fejez ki. Toman vá­lasztását ésszerűnek találja. Csakhogy van itt még egy súlyos körülmény, ami megnehezíti minden számítását, és nyugtalanítja az elnö­köt. Ebben a percben sajnálja, hogy a bank (az ő közbenjárására!) hozzá­járul a Rauchberger-expedíció finan­szírozásához. Ez végül is nem volna baj! De miért kell éppen Tomannak részt vennie benne. Igaz viszont, hogy Toman elismert szakember, ki­váló elektrofizikus, és ha az északi sarkvidéken eredményes kutatásokat végez a légköri elektromosság terén, munkája döntő befolyással lesz to­vábbi karrierjére. Olič megérti To­man becsvágyát, mindamellett szí­vesebben venné, ha ebben a kérdés­ben nem tanúsítana olyan konok elszántságot és törhetetlen vállalko­zó kedvet. Hiszen az ember kevésbé veszedelmes módon is szerezhet ér­demeket. — A Rauchberger-expedíció nélkül sohasem ért volna a megtisztelés, hogy kapcsolatba kerüljek a csa­ládjával, elnök úr. Gondosan átgondolt mondatok vándoroltak az elnök nehéz, fénye­zett íróasztala és a bőr klubfotel között, amelyben Toman ült. Olič közben már további problémát mér­legelt : engedélyezze e az esküvőt Toman elutazása előtt, vagy halasz­­szák el szerencsés visszatéréséig? Végül is a pénzügyi dolgokat előny­ben részesítve, higgadtan megbeszé­lésük végére hagyta a kényszerhely­zet megoldását, mert véleménye sze­rint a házasság mind a jövendő vő, mind az após számára elsősorban pénzkérdés. Tomant ez bántotta, ne­ki nem a pénz fontos, hanem Sylva, de az elnököt nem lehetett eltérí­teni, Toman hiába keresett kibúvót, leendő apósa pontról pontra felso­rolta mennyi hozományt ad a lányá­nak, mennyit szán a kelengyéjére, miből áll anyai örökrésze, mindezt összeadta Toman vagyonával (leen­dő veje anyagi viszonyát már pon­tosan ismerte), és azonnal tanáccsal is szolgált a tőke előnyös elhelyezé­sére. Csak ezek után bocsátkozott vitába az esküvő időpontjáról. Ekkor kipattant az igazság: Olič elnököt teljesen hatalmába kerítette a gon­dolat, hogy mielőbb megszabaduljon a „tükörképtől“, s ennek hatása alatt feladta eredeti álláspontját, hogy az esküvőt csak az expedíciós társaság visszatérése után tartsák meg. — Engem ott nem fenyeget ve­szély, elnök úr — állította Toman, és ez az érv is elősegítette Olič dön­tését —, mert az én feladatom ... Egyszóval a helyzet gyakorlatilag a következő: Június közepén fél rako­mánnyal kifutunk Tromsból, és az Északi fok körül áthajózunk Vardő­­be, ott kiegészítjük a készletet, jú­nius végén egyenesen északra indu­lunk a Ferenc Jóžsef-fôld felé, az légvonalban* körülbelül ezerhatszáz kilométer. Ha kedvez a szerencse, valahol a hefvennyolcadik és nyolc­vanadik fok körül rekedünk meg. Az én feladatom, hogy az expedí­ciót a hajóval elérhető végső pontig kísérjem. Ott a személyzet zömével együtt bevárom Rauchberger vissza­tértét, aki kutyafogatos szánnal pró­bálja elérni az Északi-sarkot. Engem tehát csakugyan nem fenyeget ko­moly veszély. A legrosszabb a hajón való áttelelés lesz, de az sem aggaszt, a Vindobonát minden bi­zonnyal elég megbízhatóan építették meg ahhoz, hogy ellenálljon a jég­tömegek nyomásának. Az adott kö­rülmények között komfortos áttele­lés vár ránk ... gondolja el: három évre el leszünk látva mindennel, amire egy modern európai embernek szüksége van. Egyébként is a tudat, hogy odahaza a feleségem aggódva vár rám, fokozott óvatosságra int majd. Mikor Toman két óra múlva el­hagyta az elnök dolgozószobáját, alig bírta elnyomni ujjongó örömét. Az esküvő után tizennégy hónapra elszakad ugyan Sylvától, de ez a gondolat nem nyugtalanította. Egy szál, mindössze, amit az ember átlép anélkül, hogy észrevenné. A vállal­kozás sikerét, legalábbis a maga feladatát illetőleg biztosra vette. Nevét ismét szárnyrakapja a hír, jövője szép, gazdag és szeretett fele­sége oldalán biztosítva lesz. Toman leszaladt a lépcsőn, szeme ragyogott a csiptető mögött. Egyenesen lement a kertbe, tudta, hogy Sylvát ott találja. A sárga ho­mokkal beszórt kerti út vakítóan csillog a délutáni nap fényében, a virágzó kert illatozik, és Toman szíve csordultig van életörömmel, boldogsággal, legszívesebben kiabál­na, táncolna örömében, hogy fe­szültségét valamiképp levezesse. De hamar észbe kap, és erélyes mozdu­lattal megigazítja csíptetőjét izzadt orrán. Nem, éppen ezen a napon tartozik magának azzal, hogy méltó­ságteljesen viselkedjék! A fák közt hirtelen megpillantotta a jól ismert lányalakot, fehér gallé­ros kék ruhában, ruhája ujján fehér szegély... — Sylva — kiáltja meggondolatla­nul, és kalapját meglengeti a feje fölött. — Mégis megtartjuk az eskü­vőt elutazásom előtt! Toman alapjában nem közvetlen ember. De átlagon felüli értékének és fiatalon szerzett dicsőségének tudatában néha egyszerűen elveti a merev társadalmi formákat. Most is fiúsán nekiiramodik és átszalad a pázsiton. Kissé rövidlátó ugyan, de már futtában észreveszi a rüha ki­vágásába tűzött ibolyacsokrot... a bizonyítékot, hogy nem téved, bár a csalódásig hasonló lányokat könnyű összetéveszteni. Ez eleinte kitörő jó­kedvet váltott ki belőle, később kínos zavarba hozta. ‘ — Nos, mit szólsz hozzá? Apád nagystílű volt. Már csak három lépésnyire áll a lánytól. A fenyőliget biztonságos rejtekében felé nyújtja mindkét kezét. De hirtelen visszahökken. Sylva heves mozdulattal kirántja az ibolyacsokrot, földhöz vágja, és ci­pője sarkával széttapossa a homok­ban. Toman néhány pillanatig értetle­nül bámul, mint aki nem képes fel­fogni, hogy az a törékeny teremtés ilyen vad indulatkitörésre képes, sze­me csak azután vándorol fel a kék ruháról lassan, erőlködve a sápadt, remegő arcra. De még mielőtt elérte volna, felismerte tévedését. Elvörö­södött. Egyikük sem szólalt meg. Toman zavartan lehajtja fejét, és ideges mozdulattal egész fölöslegesen fel­húzza szállal kivarrott sárga kesz­tyűjét. Martiria meredt szemmel néz rá, áttüzesedett arcán csak lassan csitul el a görcsös remegés. — • Olyan rosszul lát, vagy olyan kevéssé szeret, docens' úr, hogy en­gem tartott Sylvának? Egyensúlyát még nem nyerte visz­­sza, de testvére hetyke gúnyos hang­ját már eltalálta. Kérdése mégis kissé nyersen hangzik. Szavai mé­lyén sértett büszkeség csikorog. A megbántott Toman hamar fel­találta magát. — Tulajdonképpen hálás vagyok a véletlennek, és a tévedésemnek is, hogy összehozott magával... — Le­hajolt, fel akarta venni a virágot, de Martina cipője még erősebben beletaposta a földbe. — Csak hagyja — mondta kemé­nyen —, ott a helye. Bocsásson meg, az én tévedésem volt, nem a magáé. Megfeledkeztem róla, hogy a nővé­rem mostanában ibolyacsokrot visel a ruháján, mert tudja, hogy maga kedveli az ibolyát. — Mégis úgy érzem, magyarázat­tal tartozom magának, Martina kis­asszony — szakította félbe Toman kissé tiszteletlenül, nem is sejtve, hogy Martina szándékosan tűzte fel a virágot, és most nagy gyönyörű­séggel a szemébe hazudik. — Magyarázattal? — ismételte Martina. Hangja Tomant kivéve mindenkinek elvette volna merszét a beszélgetés folytatásából. Toman csak elkomorodott. — Ez talán nem a helyes kifeje­zés. Dehát végül is nem a szavak fontosak. Sylvát már régen megkér­tem rá, de amint látom, hiába. — Sylvának sosincs bátorsága a kellemetlen dolgokhoz — jegyezte meg Martina szárazon. Toman szétnézett, mint aki segít­séget keres, és a nyírfalócát meg­pillantva azt javasolta, hogy üljenek le ... nehezére esett ilyen komoly, bonyolult kérdésről állva beszélni. Mivel Martina habozott, hozzátette: — Mindenáron beszélnem kell ma­gával. Kérése olyan nyomatékosan hangzott, hogy Martina akarata elle­nére engedelmeskedett. Leültek. To­man mereven nézett maga elé, és kezét két térdére támasztva foly­tatta. (Folytatjuk) hét 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom