A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-24 / 12. szám

alóban megdönthetetlen tény, hogy égbetörő sziklacsúcsokat, virágokban pompázó magaslati réteket, félelmet gerjesztő vadont nem kell feltétlenül külföldön keresni. Elég, ha ellátogatunk a Magas-Tátrába, ott is szűkebb területet választunk, például a Bélai-mészkőhavasokat, melyek valóban hazánk legszebb természeti szépségeivel ékeskednek. Ždiaron a Magura üdülőben töltöttünk néhány napot feleségemmel. Beérett már az áfonya, dús színekben pompáztak a lomblevelű fák. kíváncsian meregette kalapját a nap felé az őzlábgomba, a sovány földeken most virágzott a burgonya. A buszmegállónál szerény kis táblácska invitált mintegy háromórás kirándulásra: az Osturftai-tó felé. Bevallom, soha hírét sem hallottam, hogy ilyen tó is létezik. Egy szép napon tehát elindultunk a láthatóan jelzett úton, a szepesi Magura ezerkétszáz méter magasan húzódó domboldalain.

Zdiarból északi irányban indultunk a Magurka, innen gyengén keleti ' irányban a Kis-Frankova felé, majd északnyugati irányban Osturfta község felé vettük utunkat. Addig nem látott Boletus Edulist — úrigombát — találtunk, meglepő nagyságuk lenyűgözően hatott. A táj nagyon szép volt, gyermeki kacajjal simogatta feleségem a szebbnél szebb virágokat, magam pedig nem győztem eléggé elhessegetni a legyeket. Egyelőre semmi sem utalt arra, hogy itt valahol tóra leljünk. Majdnem kételkedni kezdtem a tó létezésében, mert háromórás gyaloglás után újra megművelt földeket láttam. Egy kis irányjelző tábla viszont további reményeket ébresztett bennem: a tó már csak száz méternyire volt. Lyukas kerítésea haladtunk át, erre vezetett a jelzés, majd hirtelen a mélybe vezetett a meredek ösvény. Itt évszázados fák árnyékában nehezen haladtunk előre, és egyszerre megcsillant előttünk a tó tükre. Az alig áthatolható parton nehezen lépkedtünk, őserdő, érintetlen természet volt ez a javából. Csak a mesebeli manókat vártam, de azok egy különös formában tűntek fel később, mikor újra visszakapaszkodtunk a magasba. i

A megművelt földek arra utaltak, hogy itt valahol nagyon is közel emberek laknak. És pár perc múlva valóságos kincsre bukkantunk. Ott terült el előttünk Osturfta község.

Egészen közönséges falu ez, mint amilyent a második világháború előtt Szlovákiában lépten-nyomon találtunk. A szlovákiai falvak nyolcvan százaléka volt ilyen. A házak pedig mintha mind egyformák lettek volľa házak faluja

na. Alacsony, nehéz fagerendákból ácsolt, zsindellyel fedett házikók. Századok teltek és itt semmi sem változott. De a szocialista építés huszonöt éve elég volt arra, hogy Szlovákia falvai a felismerhetetlenségig megváltozzanak. Nemcsak az emberek gondolatvilágában és nézeteiben mentek végbe történelmi horderejű változások, megváltozott a falu arculata is. Eltűntek a régi faházikók és zsindelytetők, helyüket téglából, betonból épült modern házak foglalták el. Az elektromos áram még a legeldugottabb falvakból is kiszorította a gyertyák és petróleumlámpák sárgás fényét és ezzel a szlovákiai falvakban végérvényesen beköltözött a huszadik század.

Csakhogy minden fejlődésnek vannak napos és árnyékos oldalai. A változás túlságosan gyorsan következett be. Az emberek modernül, jól akartak élni, szép lakásokban lakni, aminek következtében visszatérhetetlenül eltűnt egy egész sor t gyönyörű

népi építkezés, olyan alkotások, melyek sok-sok nemzedék tapasztalatait és művészetét rejtették magukban. És velük együtt eltűnt az a különös vissza nem térő varázs is, mely annyi őszinte csodálatot váltott ki a szemlélőben. Csak itt-ott maradt fenn egy-egy régi építmény, és így annak, aki a szlovák népi építészetről, az ácsok és fafaragók ügyességéről akarna magának képet alkotni, sok kilométert kellene megtennie egyik faluból a másikba. Hiszen Ár-