A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-07 / 1. szám
Vendéglátás E sorok írója szereti ezt a szót, különösképpen, ha mások is úgy értelmezik, mint ő: vendégül látásnak. Dehát ahány hely, annyi szokás, s ismer néhány úgynevezett vendéglátó üzemet, ahol bizony e szóban sem a vendég nem foglaltatik benne, sem a látás. Ahol a pincérek kerülik a hozzájuk betévedt éhező vagy szomjazó ember tekintetét, megvárakoztatják őt, morcosak és barátságtalanok vele szemben, fölösleges rossznak tekintik, s szinte a homlokukra van írva, szeretnék, ha minél előbb „kiesne” Ennek épp az ellenkezőjét tapasztalta Kolárovón (Gútán) az ottani szálloda vendéglőjében. Vagyis mit tapasztalt? Azt, hogy a fehér abrosszal terített asztalok tiszták, az étel jóízű, a kiszolgálás gyors, a pincérek kedvesek és barátságosak. Azt, hogy itt val vendéglátás folyik. Nézzük csak a képünkön is látható kis pincérlányt, őszi Marikát! Ajkáról egész idő alatt nem fogyott el a mosoly, amelyből kivétel nélkül juttatott minden vendégnek. Gyorsan dolgozik, de nem szelesen, látszott rajta: élvezi ezt a munkát. Egyetlenegy vendég volt az étteremben, aki mellett, ha ideje engedte, néhány másodperccel tovább időzött, mint a többinél. Egy férfi vendég. Nem is a legfiatalabbak közül való. Mégis csupa szeretettel, odaadással nézte. — Az édesapám volt — mondotta, amikor kissé irigykedve érdeklődtünk. — Ő is itt dolgozik? — Nem. A Centrum áruházban. De néha itt ebédel. — örül, ha kiszolgálhatja? — Nagyon. — Az édesanyját is ennyire szereti? — Persze, hogy őt is. Hiszen megtesznek értem minden tőlük telhetőt. ; — Mióta dolgozik itt? ^ — Elsőéves pincértanuló vagyok. — Mennyit keres havonta? — Negyven koronát kapok meg prémiumot a tanulmányi eredményünk szerint. — Ha elvégzi az iskolát, itt marad? — Nagyon szeretnék azután is itt dolgozni. Tehát akkor mi is a titka a jó vendéglátásnak? Nem tudom. Talán ami minden jó munkának szeretni kell! — zsélyi — / (■ ■ f y (
