A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-03 / 9. szám

oman holnap nem azért jön,

Thogy velünk együtt ünnepelje a születésnapját. Jövetelének célja, hogy apjuktól megkérje Sylva kezét.

Martina hiába próbál elaludni. Hanyatt fekszik, és fejét a párnába fúrva mereven bámul maga elé. Az éjszaka fémesen viliódzó kannájából úgy ömlik be a sötétség, mint valami varázslatos kék bor. A függönytelen erkélyablak kísértetiesen, mozdulatlanul áll előtte, mintha a semmiben lebegne.

Toman holnap nem az ő kezét kéri meg az apjuktól. A testvérét veszi feleségül! Rövidesen megtartják az esküvőt. Esküvő után Toman (ugyancsak apjuk pénzéből) messze földre megy, gyilkos jéghegyek lakta világba, ahonnan talán már sohasem tér vissza.

Martina igyekszik szabatosan gondolkozni: szerelmem Toman iránt csordultig tölti a szívemet, vérnek is alig marad benne helye, gondolja, de egyben érzi, hogy sorsa nemcsak ez a szerelem. Valami más is kap-csolódik hozzá, ami ugyan még nincs, de lesz, sőt tudata határain kívül talán már képződik valahol a mindenség sötétjében, a világ méhében, amelyből nemcsak az idő születik, hanem az élet is. Mi az a valami? Hogyan és miért keletkezik? Miféle előérzet fészkelte be magát a szívébe már a kezdet kezdetén?

Attól a perctől fogva, mikor a téli idény vége felé először találkozott Tomannal a bécsi társaságban. Teáját kortyolva szórakozottan hallgatta Rauchberger professzor fejtegetését északi-sarki expedíciójának előkészületeiről. Ekkor lépett a szalonba Tornám Már közeledése pillanatában különös remegés áradt el Martina idegeiben, mint valami riadó, úgyhogy a bemutatkozásnál elpirult. Mikor kezet szorított vele, elkapta cvikkerrel üvegezett sötét szemének átható, a szokatlan környezetben kissé rövid pillantását. Sorsa azon nyomban eldőlt, ő lesz a férjem, gondolta habozás nélkül. Egy szempillantás alatt egész lénye lángban állt.

Toman nem az első férfi, aki felkeltette Martina érdeklődését. De Sylvának ezúttal nem vallotta be szíve kalandját, mint máskor. Nemcsak azért, mert a gyengélkedő Sylva aznap este odahaza maradt. Valami érthetetlen tartózkodás legyőzte köz-, lékenységét, és hallgatásra késztette később is, amikor minden beletorkolt a bizonyosságba, hogy egész leikéből, igazán szeret, hogy egy leküzdhetetlen erő elragadta, és feltarthatatlanul sodorja magával, ismeretlen irányba, ismeretlen célhoz, ahogy talán már néhány hét múlva a Vindobonát sodorja a zajlás a jéghegyek útvesztőjében.

Ez a felismerés azonban öröm helyett fájdalommal és homályos, gyötrő szorongással töltötte el. Félelme alaktalan, nincs tárgya, nincs tartalma. Csak van. Egyszerűen csak van. Egész terhe a puszta létezésében rejlik.

Megismerkedésüket néhány találkozás követte. Toman persze elámult, mikor először látta Sylva társaságában,' de Martinát ez nem lepte meg. már régen hozzászokott az emberek csodálkozó pillantásaihoz. Közel kerültek egymáshoz. Hamarosan megérezte, hogy Toman sem közönyös iránta. A férfi azonban nem nyilatkozott. Martina néha szívesen kikérte volna Sylva véleményét, de az a bizonyos tartózkodás továbbra is elnémította. Rövidesen észrevette, hogy Sylva is kerüli Toman említését. A bizonytalanság egyre hoszszabra nyúlt. A szorongás elmélyült. Martina félelme nőtt, sűrűsödött, formát és tartalmat nyert. Most itt áll előtte, látomásszerűen, és mégis valóságként, akárcsak a kéken csillogó, függönytelen ablak.

Tudja, bár senki sem mondta neki: Toman holnap csak azért jön Prágából, hogy apjuktól megkérje Sylva kezét!

A másik ágyat csak az éjjeliszekrény választja el az övétől. Martina hallja testvére nyugodt, szabályos lélegzetvételét. Sylva alszik. Hát persze, Sylvának nincs oka virrasztani, hacsak nem félti Tomant a Rauchberger expedíció miatt... de Sylva hisz szerencsés csillagzatában, 6 biztosan nem fél!

Martina jobb szemöldöke fölött ideges rángás követi Sylva minden lélegzetét, mintha félig fedetlenül ott lüktetne az ütőere. Sylva nyugodt álma mindennél világosabban kifejezésre juttatja, hogy elégedetten, gondtalanul dúskál az örömben, mint mindig. Boldog, és ezt természetesnek tartja.

Irígyli Silvát! Nagyon irigyli! Tőle megtagadta a sors Sylva játékos könnyedségét. Arra ítéltetett, hogy árnyékban éljen. Az ő életében a boldogság ritka madár, míg Sylvát elárasztják a kellemes események, társadalmi sikerek, sütkérezik a férfiak csodálatában és magától értetődően fogadja a derűs percek, napok, hónapok, sőt évek szakadatlan sorát. Sylvának minden sikerül, neki nem sikerül semmi. Egyre súlyosbodó tehernek érzi az életet, Sylva kezében meg tarka labdajátékká változik, a kockázat veszélye nélkül.

Így van ez már gyerekkoruk óta. Sylva a kedvenc, a szülők semmit sem tudnak megtagadni tőle. Sylva életük központja. Ajkukon Sylva nevével alszanak el, és azzal ébrednek. Elkényeztették volna, ha Sylva nem tanúsít már kiskorától fogva magabiztos önállóságot, és kritikai érzéket a környezet iránt. Sylva szebb, értékesebb ajándékokat, ízlésesebb, drágább ruhákat kap. A család barátait és az alkalmi látogatókat is úgyszólván felszólítják, hogy elsősorban vele foglalkozzanak. Sylva mindent megengedhet magának. Olyan, mint a mesebeli pillangó, amely a tűzön is sértetlenül átröpül.

Öt pedig csak kényszerből veszik tudomásul. Senki sem nyújt neki annyi szeretetet, amennyit kívánnak, és a tudat, hogy odahaza hallgatólagosan, de fájdalmas nyomatékkai fölöslegesnek tartják, szerénységre tanítja.

Martina körül egyre mélyebb a csönd, a tavaszi éj bora egyre tüzesebb, és az erkélyablakon különös árnyjáték elevenedik meg ... húsz évének belső története elvillanó, törékeny képekben. Pára az üvegen napfelkelte előtt.

Csakugyan, a legutóbbi időkig valójában nem táplált gyűlöletet a testvére iránt. Ellenkezőleg, csodálta őt, bensőséges érzés, szeretet nélkül ugyan, inkább józan számításból. Martina most egyszerre rádöbben: Sylva uralkodott fölötte! Az erősebb fölényes, zsarnoki öntudatával! Felnőtt koráig Sylva befolyása alatt állt, formálható, puha viasz volt Sylva erőszakos ujjai közötti

Ez a tudat égeti, mint a tűz. Csak most, az éjszaka csöndjében, húszéves szíve fájdalmasan komoly szavából okulva ismeri fel a megalázás keserűségét, és közel áll ahhoz, hogy megvesse magát. Semmi kétség! Most is csak báb Sylva kezében, sőt ezúttal még inkább, mint bármikor azelőtt. Abban a hiszemben, hogy ezzel birtokba veszi testvére szerencsés csillagzatának titkát, mindenben utánozni kezdte. Utánozta kihívó, merész viselkedését, járását, vidám, hetyke nevetését, kacér fejmozdulatát, szikrázó szemjátékát, gesztusait, beszédmódját, vitorlázó szenvedélyét, ízlését virágokban és könyvekben, társasága megválogatásában. Arra törekedett, hogy a legapróbb részletekig mindenben hűséges mása legyen. Most, a csönd és a magány mélyén, mikor félelme formát, tartalmat nyert, és régen elszürkült dolgok sohasem sejtett, új értelmet kaptak, Martina ezt a tévedést is felismeri. A levegő langyos, mégis megborzong, és állig húzza a takarót. Mintha most Sylva iránti gyűlöletének rejtett indítékát is felfedte volna. A gyűlölet anyjuk halála után ébredt benne.

Két évvel ezelőtt anyjuk rákos fájdalmai annyira fokozódtak, hogy a betegség végleg ágyhoz szögezte. Martina egyedül ápolta, mert Sylva, akit mentesítettek a súlyos, szomorú kötelességtől, alig kétszer naponta lépte át anyja betegszobájának küszöbét. Ezt is természetesnek tartották, a házbeliek közül senki sem merte azzal vádolni, hogy közönyös halálosan beteg anyja iránt. Ez egyébként is igazságtalan szemrehányás lett volna. Sylva nem közönyös, nem is érzéketlen, de azokhoz a lényekhez tartozik, akik ösztönük parancsára menekülnek a fájdalom, a szomorúság elől, és akiknek a menekülés mindig simán, könnyedén sikerül.

Martina maga sem tudja, hogy történt: anyja betegágya mellett egy meghitt, bizalmas pillanatban egyszer csak azon kapta magát, hogy magáról, Sylváról, sorsuk különbözőségéről kezd beszélni. Akkor még nem vádolt senkit. Csak csodálkozott. Panaszkodott, ahogy csak az anyjának tud panaszkodni az ember. Miért? Egyszerre fogantak. Egyszerre jöttek a világra. Ugyanegy pillanatban kezdtek élni. Ikrek. Első perctől fogva minden összekapcsolja őket, még az élet legfelfoghatatlanabb jelensége, testi hasonlóságuk is. Hát akkor miért?

Sürgősen megismételt kérdése különös hatást gyakorolt az anyjára, arckifejezését Martina nem felejti el, amíg él. Komor árnyék sötétítette el szemét a szürke hajkorona alatt, gőgös, megközelíthetetlen arca enyhén hajlott orrával és keskeny szájával még gőgösebb, még megközelíthetetlenebb lett.

— Tévedsz — jelentette ki kemény hangon, mintha megbüntetné kíváncsiságáért. — Sylva volt az első. Te egy órával később születtél. Egész váratlanul. Senki sem sejtette a születésedet. Senki sem várt. így vah ez.

Elhallgatott, de Martina úgy érezte, hogy folytatta volna, ha a fájdalom újabb rohama nem forrasztja torkára a szót. Talán meg akarta őt vigasztalni, talán meg akarta győzni, hogy tévhitben él: nincs köztük sorskülönbség, csak a véletlen űzött velük szeszélyes játékot. De az is lehet, hogy minden hibát arra az egy órára hárított, amely kettőjük születése közé ékelődött, és erőszakosan elszakította a köteléket, ami az élet első rezdülésétől kezdve összekapcsolta őket, az anyaölben, még mielőtt két lénnyé váltak szét. Lehet! De erről sohasem szerzett bizonyosságot, mert az alatt a négy nap alatt, amit a halál az anyjának még kiszabott, már nem tértek vissza a befejezetlen beszélgetéshez. Martinának nem is volt bátorsága.

öt senki sem várta! Ez a mondat döbbenetes pontossággal fejezi ki régi, sötét sejtelmét: fölösleges a családban. Senki sem várta! Csak azért, mert valami esztelen véletlen folytán egy órával később szaladt ki az anyaméhből, mint Sylva. Mindössze egy óra a különbség! Rövid hatvan perc! Vajon minden másképp alakul, ha ő látja meg először a napvilágot, és Sylva jön másodiknak?

Súlyos kérdés, a válasz értelmének határai mögött rejtőzik. De miután egyszer elhangzott, nyomába szegődött, mint az árnyék.

Anyja halála után egy héttel Martina apjával, és Sylvával az ebédlő sarkában üldögélt a nagy állólámpa alatt. A lámpaernyő halványkék homályba vonta a szobát. Az elhunytról beszélgettek. Halála után még hosszú ideig nap nap után ő képezte beszélgetésük tárgyát. Emlékek, mélabús látomások szálltak fel fájdalmasan az emlékezet mélyéből.

Apjuk gondolatai mindig újra visszatértek a feleségéhez. Halála nem érte készületlenül, a vég mégis megzavarta, feldúlta. Könnyeit sem restelli két lánya előtt. Martinát ez meglepi... a könnyeket nem tudja összeegyeztetni apjáról alkotott elképzelésével, nem valók Antonín Oličhoz, az Osztrák-magyar bank elnökéhez, nem illenek atlétatermetéhez — szálas alakja mintha aranysúlyzók emelésében edződött volna — nem illenek a bankvezér kemény arcához, hideg szeméhez, parancsoló mozdulataihoz. Mindig volt benne valami a hegylakók szívósságából... nem hiába származik a Šumava vidékéről. Martina nem emlékszik, hogy szülei kapcsolata különösebben bensőséges lett volna. Míg anyja az otthon és a társaság közt ingadozott, apja örökös harcban élt a számokkal, a számjegyek úgy vették körül, mint egy ostromlott várost a támadók áttekinthetetlen serege. Élete nagy részét bankbéli dolgozószobájában, vagy külföldi útjai során autón, vonaton, hajón töltötte.

(Folytatjuk) Z. Mináčovi felvétele

14