A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-25 / 8. szám
A Mester műhelyében Valahányszor Ľudovít Fül la nemzeti művész ružomberoki képtárában megállók a művész képei, ez igazi szín-szimfóniák előtt, úgy érzem, mintha Liptó legforróbb belsejében, magmájában lennék. Mintha mindannak a középpontjában lennék, amit Liptóról és a magam szülőföldjéről tudok, ami a tudatalattiságomban szendereg és az éjszaka csendjében képzeletbeli, imagináris álomképekben hirtelen felfedődik. A hegyek fenséges koszorúja — az Alacsony-Tátra, a Magas-Tátra nyúlványai a Krivány sziluettjével, a Rohács-csoport, a Liptói-havasok hegyoldalai, a Chocs, a Píagy-Fátra — igen, mindez úgy tűnik fel, mintha ez lenne maga a földgolyó, ez lenne az a bolygó, melyen születtem. A szemlélődő talán elcsodálkozik azon. hogy a művész képein a parasztok alakjai leküzdötték a föld vonzóerejét és hirtelen szekerestül felszálltak, lebegnek, repülnek a házak és a tér felett, és aztán egyszerre csak úgy érzi, hogy a világűr lehelete érintette. íme, ez az az egyetemes nyelv, melyen a művész azokhoz is szól, akik liptói honfitársai, nem földijei. Képeiből valami ősien eredeti száll, az élettel telített jelenetek színekből születnek, ragyogó színességből tevődnek össze, mintha csak az ősködből lépnének elénk. A színek pompázó túlsúlyban vannak a rajzok felett és ennek felismerése már a művész egyéni, sajátos különlegességének legfőbb ismertető jele. — Milyen benyomások, élmények hatottak művészeti stílusának kialakulására? — kérdeztem a művésztől, aki február 27-én lesz hetven éves. Két éve. hogy meglátogattam a ružomberoki kórházban, ahol szívroham után kezelték. Szerencsére felépült — csak a lépcsőkön felfelé kell lassabban járnia —, emeleti műtermében naponta veszi kezébe ecsetjét, ott dolgozik közvetlenül a kiállítási terem mellett. Sápadt ugyan, de sem sötét szemében, sem pedig arcában nyoma sincs az öregségnek, befejezte vagy most fejezi be újabb képeit, gobelin-tervezeteit. Modern megoldású impozáns képtárának lakószobájában üldögélünk. Válaszát a legkoraibb benyomásokkal kezdte, melyek inkább a tudat alatt, mint a tudatban rejtőztek. — Első benyomásaim, élményeim: a régi szülői ház ablakán behatoló fény, a színes papírrózsák a polcon, a zöld kút az udvaron és annak nyikorgása ... Mikor a fiatal Ludovit szülővárosában Ružombcrokban, az első osztályba kezdett járni, tanitója, Klimkó bácsi igy szólt apjához: Ľ. Fulla: A festő és modellje, olaj — P. Havran felvétele — A maga kisfia nem ír, hanem rajzol a táblára. No és ha pasztellceruzák, festékek kerüllek volna a keze ügyébe, a rajz is háttérbe szorult. Már kora ifjúságában a népviseletek üde színeit szívta magába, mikor apjával a környező falvakat járta, eljutott Revúcára, Lúénára, és a női pruszlikok pléhlemezkéi absztrakt ábráknak tetszettek neki... — Gondolataimban, tetteimben visszatükröződött a körülöttem elterülő és képzeletemben felmerülő Szlovákia — írja megjegyzéseiben a művész és ezt a vallomását kiegészíti a diákévekre és tanáraira való visszaemlékezés. Prágában az Iparművészeti Főiskolán Kysela tanár tanítványa, itt barátkozik össze Mikuláš Galandával. Fulla és Galanda magánleveleikben ezt vallják: „Nem másoljuk a milliószur ismételt kedves tájakat, nem festjük gyengéd és édeskés színekkel a napnyugtát vagy napkeltét. A magunk valóját, saját álmainkat festjük, önmagunkat fejezzük ki... Szokatlan volt még az első kunyhó is, mely már a diákban keltette fel az érdeklődést. Ez a faházikó Kralovanyban volt és a művész le is rajzolta. Erről így vall; — Le kellett térdelnem, hogy a tenyérnyi ablakon beláthassak a szobába ... Mennyire szimbolikusan Jut kifejezésre szerénysége. Ez az a bensőséges egység, mely a művész minden alkotását áthatja. Ki tudná ma megmondani, nem annál a faházikónál tudatosította-e, hogy a fizikai terjedelmen túl van még valami, ami ezt a házikót túlnövi és felette lebeg? Mikor távozom, még egyszer benézek a művész műtermébe, magamba szívom a Mester három kedves alapszínét — a sárgát, a kéket és a pirosat, ezt az utóbbit nagyon kedveli. Szemem még véglgsikllk az új képeken, a Bolhapiacon, s a Halászokon. Aztán még megpihen pillantásom a bejárat mellett elhelyezett vásznakon, melyek mesetémákat ábrázolnak. Talán búcsúzóul mondja Ľudovít Fulla: — A gyerekek rögtön eltalálják, melyik mesébe valók a képek... Hőn kívánom, hogy a gyerekekkel együtt még ml korosabbak is minél tovább gyönyörködhessünk a Mester ecsetjének varázsában. A. D.
