A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-25 / 8. szám
Úszó kutatóintézetek Beszélgetés J. Szuzjumovval, a Szovjet Tudományos Akadémia tengeri kutatásokkal foglalkozó osztályának helyettes vezetőjével, a világóceánon tetl legújabb felfedezésekről és a szovjet kutatóhajók feladatairól. Cjságíró: Az egész világ szakemberei elismerik a szovjet kutatóhajók műszaki felkészültségét. Mivel magyarázható a kutatóflotta e gyors növekedése? Szuzjumov: Elsősorban azzal, hogy napjainkban rendkívüli mértékben megnőtt az érdeklődés a tengerek, az óceánok iránt. Az óceán hatalmas táplálék-, ásvány- és energiakészletet rejt magában. E gazdagságot sokkal féltékenyebben őrzi, mint a szárazföld. Nemhiába hasonlítják az óceánkutatók a tenger mélységeinek meghódítását a világűr meghódításához. Hiszen itt is a legkorszerűbb, gyakran elvileg is új megoldást jelentő technikai eszközökre van szükség. Az óceánkutatók ma már automatikus bójaállomások, sőt rádióbóják és mélyvízi önjáró készülékek segítségével végzik munkájukat. A kutatók több héten, sőt néha több hónapon keresztül vízalatti házakban élnek és dolgoznak. Az óceán titkainak feltárásában azonban mégis a kutatóhajók, e valóságos úszó kutatóintézetek voltak és maradnak a legfontosabb tényezők. Ezek teszik lehetővé a legnagyobb mennyiségű adat összegyűjtését akár az óceánkutatás elméleti kérdéseinek kidolgozásához, akár a hajósok, halászok, geológusok és meteorológusok számára szükséges gyakorlati ismeretek megszerzéséhez. » Cjságíró: Kérem, mondja el részletesebben, milyen feladatokat oldanak meg ezek a hajók. Szuzjumov: Az óceánkutatásban éppen úgy, mint más tudományágakban egyre erősödő munkamegosztás van kialakulóban. Ezért a legtöbb kutatóhajó nem univerzális rendeltetésű. Felszerelésük a kutatás céljától függ. Az összegyűjtött információk feldolgozását a hajókon felszerelt elektronikus számítógépek segítik. Csupán a legutolsó négy esztendő alatt hét olyan úszó kutatóintézetet kaptak a szovjet tudósok, mint amilyen például a Kurcsatov akadémikus nevű hajó, nem beszélve a kisebb kutatóhajókról. Nem csupán a Tudományos Akadémiának van expedíciós flottája, hanem olyan minisztériumoknak Ä iparágaknak is, amelyek a tengerek és óceánok kutatásával és hasznosításával foglalkoznak: a Halipari Minisztériumnak, Geológiai Minisztériumnak, a Tengeri Időjárásjelző Szolgálat főigazgatóságának. Az Akadémia hajóin végzett kutatások szintén jelentősek népgazdasági szempontból. Például a Mihail Lomonoszov kutatóhajó a hatvanas években tett útjai során felfedezett egy erős mélytengeri áramlást az Atlanti- Viceán trópusi részében. E gigantikus vízalatti folyó, amelyet Lomonoszovról neveztek el, teljesen megváltoztatta az Atlanti-óceán körforgásáról alkotott elképzeléseket, amiknek pedig igen nagy a jelentőségük a hajózás és a halászat megszervezésében. A Kurcsatov akadémikus hajón dolgozó kutatók nemrégiben újabb hatalmas mélyvízi áramlást fedeztek fel az Atlanti-óceán nyugati részében: ez az Antilla-Guyana-i ellenáramlás nevet kapta. A Vityaz és néhány más kutatóhajó fontos felfedezést tett a Csendesóceánon. Itt több mint négy kilométeres mélységben vastag vas- és mangánképződmények borítják a tenger fenekét. E képződmények jelentős nyersanyagforrásul szolgálhatnak. A szakemberek véleménye szerint mennyiségük csupán a tengerfenék felületén meghaladja a százmilliárd tonnát. Érdekes megjegyezni, hogy kobalttartalmuk többszörösen felülmúlja a szárazföldön található mennyiséget. A tengerfenék geológiája napjainkban az egyik legígéretesebb tudományág. A tenger fenekén olyan kőzeteket is fel lehet fedezni, amelyeket a szárazföldön csak különösen mély furatok vagy geofizikus szondázás útján lehet elérni. A tengerfenék geológiai vizsgálata lehetővé teszi, hogy következteléseket vonjunk le a földkéreg szerkezetével kapcsolatban és megismerjük az ásványok elhelyezkedésének törvényszerűségeit a földkéregben. A Kurcsatov akadémikus kutatóhajón az elmúlt évben ilyen jellegű geológia-geofizikai vizsgálatokkal foglalkozik. Tanulmányozták a földkéreg töréseit az Atlanti-óceán északi részén 5—6 kilométer mélységben és e törések kapcsolatát Izland szigetének geológiai felépítésével. Cjságíró: Azok a kutatók, akik az említett hajókon dolgoznak, már nagy tapasztalattal rendelkeznek. Milyen új hajókkal gyarapodott a kutatóflotta? Szuzjumov: A Vlagyimir Komarov és a Szergej Koroljov akadémikus nevű hajókon kívül újabban van egy hasonló típusú, de nagyobb hajónk is: Jurij Gagarinról neveztük el, s ezt bátran tekinthetjük a szovjet kutatóflotta vezérhajójának. Nyilván sokak figyelmét felkelti a hajó formája, hiszen nem hasonlít sem az utasszállító, sem a fehérhajókra. A szembetűnő különbséget mindenekelőtt hatalmas rádióteleszkópjai, antennái és az árbocaira szerelt automatikus műszerek jelentik. A Koszmonavt Jurij Gagarin kutatóhajó műszerei, beren» dezése lehetővé teszi a kutatások kiszélesítését. Az ilyen típusú hajók a világűrt és az atmoszféra felső rétegeit kutatják.' A korszerű óceánkutatás egyik legfontosabb feladata a tengerek és az atmoszféra kölcsönhatásának vizsgálata. Az óceán vizei felett az atmoszférában zajlanak le az időjárást meghatározó folyamatok, itt születnek a viharok és a ciklónok. Kutatóhajóink a világóceán legkülönbözőbb pontjairól figyelhetik meg a szputnyikok és az űrhajók útját, segítik a vízreszállt űrhajóberendezések felkutatását, és sok más feladatot hajtanak végre. Cjságíró: Milyen utakra indulnak a közeljövőben a szovjet kutatóhajók? Szuzjumov: A Szovjetunió tevékenyen részt vesz a világóceán nemzetközi tervek szerint folyó kutatásában. Hajóink részt vesznek a légköri folyamatok kutatására irányuló nemzetközi tudományos program végrehajtásában. E célból a Szovjet Tudományos Akadémia az egyenlítői vizekre küldi a Kurcsalov akadémikus nevű hajót, amely más hajókkal együtt az óceán és az atmoszféra kölcsönhatását fogja tanulmányozni. Az így nyert adatok igen fontosak; lehetővé teszik, hogy a matematikai modellezés módszerével tanulmányozzuk a klímaképződés törvényeit. E programban Japán, az Egyesült Államok, Anglia, Ausztrália és más országok hajói is részt vesznek. A kutatások a trópusi körzetekre és az Atlanti-óceán sarki vizeire terjednek ki, azokra a körzetekre, ahol földünk időjárása kialakul. Más nemzetközi kutatásokban a Karib-tengeren és az Atlanti-óceán vele szomszédos vizein fogunk részt venni. Ezt a programot az UNESCO hirdette meg. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Mexikó és a latin-amerikai államok kutatói a tengerfenék biológiai és geológiai sajátosságait tanulmányozzák majd itt. Arra számítunk, hogy a szovjet hajókon kutatóinkkal latin-amerikai szakemberek is együtt fognak dolgozni. Nehéz út áll hajóink előtt, viharokat és a trópusi hőséget kell majd leküzdeniük, hiszen több út fél évig is el fog húzódni. De sem ezek a nehézségek, sem a tengeri kutatásokkal kapcsolatos nagy kiadások nem tarthatják vissza az expedíció szervezőit. Okkal nevezik az óceánt az emberiség jövendő éléskamrájának és nem vesznek kárba azok az erők, és anyagi eszközök, amelyeket tanulmányozására fordítunk. (A Szovjetunió c. folyóiratból) Az első világkörüli autóverseny Több mint hatvan esztendővel ezelőtt jutott eszébe először valakinek Amerikában, hogy autóversenyt lehetne rendezni a világ körül. A legtöbb ember azonban abban az időben még nem tartotta komdly közlekedési eszköznek az automobilt. Lett is nagy ribilllö. Micsoda? Ilyen fantasztikus útvonalon: New York — San Francisco — Vlagyivosztok - Moszkva — Párizs. Hiszen ez több mint húszezer kilométer! Nem csoda hát, hogy a hó s a nagy hideg ellenére rengeteg ember gyűlt össze 1908. februér 12-án, kíváncsian — és szkeptikusan — várva a nemzetközi mezőny indítását. A versenyben összesen hat — három francia, egy olasz, egy angol és egy amerikai — gépkocsi vett részt. A legerősebb az amerikai Thomas volt, 60 lóerős motorral. Az Egyesült Államokon keresztül 8100 kilométert kellett megtenni. A Csendesóceán part|át Thomas érte el elsőnek, mérclus 27-én. Naponta átlag 140 kilométert tett meg. De ha meggondoljuk, hogy az egész utat úgy tette meg, hogy alig kellett meghibásodás miatt késlekednie, meglehetősen nagy sikerről beszélhetünk. Az egyik francia versenyzőnek leromlott a kocsija és fel kellett adnia a versenyt. San Franclscóból hajóval vitték át a kocsikat Vlagyivosztokba. Onnan orosz földön folyt, tovább a verseny. De itt rengeteg nehézség várt a versenyzőkre. Legnagyobbrészt csapásokon kellett ha ladniok, mocsaras vidékeken át, és még csak azt sem tudték ellenőrizni, hogy a helyes irányban mennek-e. Ugyanis egyikük sem tudott oroszul. Ezért mindjárt az utazás másnapján elhatározták, hogy a transzszibériai vasút töltésén folytatják az utat. Moszkvából Péterváron és Berlinen át vezetett az út Párizsba. Európában már vidámabban ment az utazás — jobbak voltak az utak, hozzájuthattak képzett mechanikusokhoz, alkatrészekhez, gumiabroncsokhoz ... 1908. július 20-án 17 óra 30 perckor futott be a célba az első automobil: egy német kocsi, a Protos. Négy nap múlva érkezett meg Párizsba az amerikai Tho inas és két héttel utána az olasz kocsi.
