A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-25 / 8. szám

Egy rendőrtiszt naplójából 2. Lábas Zoltán nagyon mélyen aludt. A nagy dörömbölésre is csak nehe­zen nyitott ajtót. Percekig azt sem értette miért jött érte a rendőr, mi­ért kell neki bemenni a rendőrkapi­tányságra. Amikor azután már a nyomozók előtt ült, barna bőre sár­ga volt az ijedtségtől. — Kérem, higgyék el, én most tud­tam meg önöktől, hogy Faragó Illést megölték. — Móndja el, mit csinált tegnap este? — Záróra után néhány percre még elmentem a szomszédos bárba. Ott megittam egy üveg sört. Két óra volt, amikor hazajöttem. Elkértem Faragó Illéstől a szobám kulcsát és lefeküdtem aludni. Én kérem min­dennap reggel 9—10 óráig alszom ... — Miért volt rossz viszonyban a portással? — Amikor ide kerültem Sz-ra az étterembe zenésznek, a szállodában kaptam egy személyzeti szobát. Né­ha vendégeim jöttek. Faragó ezért haragudott, lehordott mindenféle link alaknak. Én sem hagytam ma­gam ... de én nem fenyegettem meg, és főleg nem öltem meg... — Hát jó ... — Engem kérem mindenkor meg­találnak, én nem vagyok gyilkos ... ■ öt órája folyt a nyomozás. Meg­hallgattak számtalan tanút a nyo­mozók, amikor a tapasztalatok össze­gezésére, megbeszélésére hívta őket Almási László alezredes. — No, elvtársak, eddig nem sok eredményt értünk el. Gyanúsított több is van; az ismeretlen, a ze­nész ... — És miért ne lehetne a gyilkos az üzletvezető? — kérdezte az egyik fiatal nyomozó. — Hátha az isme­retlen is a halottól ijedt meg, ami­kor meglátta, ezért sietett ki a szál­lodából. — Egyszóval, elvtársak, biztosat nem tudunk. Folytatni kell a nyo­mozást. Ojabb tanúkat kell felkutat­nunk, meghallgatnunk, hátha ráaka­dunk a biztos nyomra. Kopogtattak az ajtón, a titkárnő lépett be: — Alezredes elvtárs kérem, a por­táról szóltak fel, hogy útépítő mun­kások vannak itt. Egy bőröndöt ta­láltak, azt hozták be. Állítólag a bő­röndben pénzes kazetták vannak. A nyomozók összenéztek. Almási szinte rákiáltott a nőre. — Azonnal küldjék fel ide őket! Az aszfaltozok reggel 7-kor álltak munkába. Kovács István nem érez­te jól magát, elrontotta a gyomrát. A többiek ugratták: — Hasadra ment a szerelem, te Pista. Mondtuk, hogy nősülj meg ... — Ördög a bocskorotokba — vála­szolta Kovács. — Az este egy kicsit kiruccantunk aztán az a baj... — azzal elindult az út mellett húzódó parkba. Gondolta jobb híján majd ott könnyít magán. Néhány perc múlva kiáltozni kezdett: Hé ... hé, Áron, gyertek csak! Balogh Áron a brigádvezető oda­szól a többiekhez: — Hát ezt meg mi lelte? Csak nincs rosszul? — s hogy a hívás megismétlődött, ő is, meg még né­­hányan elindultak Kovács István után. Kovács egy bokor mellett állt, s egy barna bőröndöt tartott a kezé­ben. . ' — Hát az meg mi a fene? — Itt volt a bokor aljában — biz­tos valaki itt felejtette — válaszolta Kovács. — De nagyon nehéz, nem tudom mi van benne. — Nézzük meg — mondta a bri­gádvezető. Hátha nincs lezárva. — Hát így történt alezredes elv­társ, így találtuk mi meg a bőrön­döt. — Köszönjük a segítséget embe­rek — mondta Szitányi alezredes. A nyomozók jelenlétében Almási alezredes kinyitotta a bőröndöt. Ott voltak benne a kazetták, pontosan hét. Egy közülük véres volt. A bő­rönd fedelén belülről valaki tintával beírta: „Dr. Ábel Imre“. Pillanatnyi csend után már elhang­zott az alezredes utasítása: „Kasza elvtárs, azonnal telefonáljon a ven­déglátóipari vállalathoz, jöjjenek ide az üzletvezetők a kulcsokkal, felnyit­ni a kazettákat. Pacsai elvtárs a lak­cím nyilvántartóból azonnal derítse ki, ki ez a dr. Ábel.“ ■ Doktor Ábel Imre nyugdíjas ügy­véd háza kertjében üldögélt, élvezte a déli napsütést. Valaki hirtelen megnyomta a kapu csengőjét. Be­szólt lányához a konyhába: — Ildikém, nyiss kaput, valaki csönget. A fiatal nő kisietett. Két férfi állt ott. — Itt lakik dr. Ábel Imre? — Igen, az édesapám. — A rendőrségtől jöttünk. Idehaza van? Az idős ember, aki a kertben minden szót hallott, most odakiál­tott: „Itt vagyok, mit óhajtanak az urak?“ A nyomozók odamentek az öreghez. — Elnézést, hogy zavarjuk, csupán azt szeretnénk megkérdezni, van-e önnek egy barna bőröndje? — Bőröndöm? Egy szürke bőrön­döm van. Volt egy barna is, de azt, amikor a lányom férjhez ment, neki adtam. Ugye Ildikém? — fordult a fiatal nőhöz. — Asszonyom ön megismerné azt a táskát, ha látná? — Természetesen — mosolyodott el a fiatalasszony. — De mit akar­nak vele. A férjem éppen tegnap­előtt vitt benne ruhaneműt Pestre a nővéréhez és nála hagyta. — A férje nem volt idehaza a napokban? — Nem, a kisfiámmal együtt Bu­dapestre mentek a vásárba, közben meglátogatták a sógornőmet is. — És mikor jöttek haza? — Ma a hajnali vonattal. — Most hol van a férje? — Bent van a bankban, ahol dol­gozik. — Megkérhetjük, hogy jöjjön ve­lünk a rendőrségre? Az asszony először csodálkozott, majd tekintete döbbent lett: — Természetesen, dehát miért? — Igen, ez az apám bőröndje... de nem tudom elhinni, hogy a fér­jem gyilkos legyen, hiszen mindig vidám, rendes embernek ismer­tem ... 6, kérem, higgyék el, itt va­lami végzetes félreértés van. — Mikor ismerkedtek meg a fér­jével?-I Tizenkét évvel ezelőtt. Én ak­kor Budapesten jártam iskolába, ő ott dolgozott. A szüleim ellenezték a házasságunkat, de tudják hogy van az... a szerelem. Később a fér­jem Pesten elvesztette az állását, ak­kor jöttünk haza M-ra., a szüléim­hez. Aztán dolgozott Sz-on, a ven­déglátóipari vállalatnál, de azt ott­hagyta. Onnét idehaza az építőipari ktsz-nál kapott munkát, nem egye­zett a vezetőkkel. Eljött és a bank­ban helyezkedett el. — Nem voltak anyagi gondjaik? — Nem élünk fényesen, a férjem nem sokat keres. Én sem. — Nincs a férjének valamilyen szenvedélye? — Szenvedélye? Volt, a lóverseny. Kértem, hagyja abba ... többször is kértem ... megígérte, és én hittem, hogy megváltozik. — Miért ment a férje Budapestre? — Megígérte a kisfiúnknak, hogy megnézik az ipari vásárt. Én mond­tam, hogy vasárnap este a gyorssal jöjjenek haza, mert a gyereknek ma iskolába kellett menni, hadd pi­henje ki magát. De lekésték a vona­tot és így az éjszakaival jöttek. — Vitt a férje valami csomagot magával? — Két bőröndöt vittek, én még kérdeztem is, minek annyi csomag, de nem hallgatott rám. Amikor haj­nalban megérkeztek, mindjárt észre­vettem, hogy az egyik táska hiány­zik. Kérdeztem tőle, hová tette, azt válaszolta, Pesten hagyta. Aztán a ruháját sem láttam a szekrényben. Mikor ezt szóvátettem azt mondta, megsértette az ujját, a ballonkabát­ja meg a nadrágja véres lett, beáz­tatta egy lavórba .. . haragudtam, hiszen én könnyen kitisztíthattam volna mindkettőt... gondolja, hogy a férjem ... — Nézze asszonyom, mint mond­tam, ma éjszaka Sz-on megölték a Vörös Csillag szálló portását és ki­rabolták ... Az asszony összetört: — Nem ... nem. .. az én Imrém nem lehet gyilkos... hozzám, a gye­rekekhez mindig jó volt... — Hány gyerekük van? — Három... Imruska, aki vele volt Pesten a legnagyobb, most 11 éves... A kollégáknak is feltűnt: M. Imre ezen a hétfői napon túlságosan szó­rakozott volt. Irénke, a pénztáros, há­romszor is szólt hozzá de nem ka­pott választ. A szeme is olyan fá­radt, fátyolos volt. Már véget ért az ügyfélfogadás, amikor három fér­fi lépett be a bank ajtaján. — M. Imrét keressük. A férfi felnézett, sápadt arca még fehérebb lett. — Tessék, én vagyok az. Az érkezők közül az egyik odalé­pett hozzá: — Pacsai János rendőrszázados vagyok. A törvény nevében letartóz­tatom Faragó Illés meggyilkolásá­nak alapos gyanúja miatt. A bankban a dolgozók döbbenten álltak. — Tehát nem ez volt az első rab­lása? — Nem! A vendéglátóipari válla­latnál dolgoztam, tudtam, hogy az egységek éjszaka a Vörös Csillag szálló portájára adják le a bevételt megőrzésre. Tavaly júliusban, akkor már nem dolgoztam ott, egyik éjsza­ka, mivel ismertem a járást, ellop­tam a szálloda étterméből, illetve az üzletvezető irodájából a pénzt, még mielőtt leadhatta volna. Nem akad­tak a nyomomra. Kellett a pénz, mert a bankban elsikkasztottam 33 ezer forintot... abból pótoltam. — Mire kellett magának ez a ren­geteg pénz? — Kergettem a szerencsét... a lóverseny sokba kerül, különösen, ha az embernek nincs szerencséje ... — Mi történt az elmúlt éjszaka? — A késői vonattal indultunk vissza Budapestről a kisfiámmal... — Maga már akkor elhatározta, hogy betör a Vörös Csillag Szálló­ba? — Mit tagadjam, így volt. Fél há­romkor hajnalban érkeztünk meg Sz-ra. A fiamat bevittem a gyermek­váróterembe, lefektettem, aztán azzal, hogy ott nem lehet cigarettáz­ni, eljöttem. Az egyik bőröndöt be­tettem a csomagmegőrzőbe, a mási­kat magammal hoztam ... — Mennyi idő alatt ért a szállo­dához? — Körülbelül 15 perc alatt. A ka­pun bejutottam, mert nem volt be­zárva. Láttam, hogy régi ismerősöm van szolgálatban. Azzal mentem, hogy van-e kiadó szobájuk. Elfor­dult, hogy megnézi a könyvet, én akkor elővettem a zsebemben tar­tott klóretilt, azt hittem attól elbó­dul, de nem így történt. Védeke­zett ... én ütöttem... kellett a pénz ... nagyon kellett. — És mi történt aztán? — A páncélszekrényt kinyitottam, a kasszákat a bőröndbe tettem ... láttam, újra magához tér, akkor a kazettával ütöttem és többet nem mozdult. Sietnem kellett... így is találkoztam két férfivel, amikor ki­felé jöttem. Még féltem is, észreve­szik, mi történt a portásfülkében ... de nem jött utánam senki... útköz­ben levetettem a ballont, mert lát­tam, véres 'lett... aztán nagyon el­gyengültem. Egy parkban eldugtam a bőröndöt, gondoltam majd éjszaka bejövök érte... Én nem akartam megölni azt az embert, higgye el, nem akartam megölni, de kellett a pénz ... Tessék mondani, most mi lesz velem, a családommal, nem ma­radhatnak támasz nélkül... ... M. Imre tárgyalásán a vádlott felesége felcsukló zokogással hallgat­ta: életfogytiglani az ítélet. Mellette volt a kisfia is. A másik padsorban ott álltak az áldozat hozzátartozói. A gyászruhás asszony mellett is 11 éves kisfiú volt. A két gyerek so­káig farkasszemet nézett egymás­sal... más körülmények között ta­lán jó barátok lehettek volna. SZ. GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom