A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-18 / 7. szám

A hazánkat keletről nyugati irányban átszelő földgázvezeték dolgozói már 1971. november 17-én tudták, hogy nagik győzelmet értek el. Előző napon, november 16-án ugyanis teljesítették az ötéves terv első évének komoly feladatait. Ezzel azonban nem elégedtek meg, azonnal felajánlást tettek, hogy az év végéig 230 kilométert érnek el az „ezerkétszázason“ és 172 kilométert a „kilencszázason“. Ez nagyon merész elhatározás volt, de nem maradt csak ígéret, amolyan írott malaszt, mert a 400 kilométernyi összehegesztett vezetéket elkészítették.

A földgázvezetéknek számos szakasza van, meglátogattuk az egyik ilyen munkarészleget, mégpedig Lounyban. Terepautónk nagyokat ugrándozott, szökdécselt, néha szinte átrepülte a hatalmas sárpocsolyákat, egyszer egy nagyot ugrott, majd mind a négy kerékre visszaesve megállt. Helyben voltunk. Nem messze tőlünk nehezen, de méltóságteljesen merült a földbe a DH 110-es kotrógép kanala. Előttünk és mögöttünk, ameddig csak ellát a szem, az összehegesztett vezeték szürkésfehér vonala húzódik. Arra vár, hogy elkészüljön az árok, hogy ennek mélyén örök időkre megpihenjen.

— Kincset hozok — kiáltotta egy közeledő férfi a baggerkezelőhöz. Egyszerre értünk oda. A kotrógép morgása alábbhagyott.

— Micsoda kincset? — kiáltotta a gépkezelő, kidugva a fülke ablakán a fejét.

— Űj kipufogó, ez mindenesetre kincs, nem gondolod? — mondja Jindŕich Všetička, a Plynostav 50 üzem dolgozója. Az elhangzottakból nyilvánvaló, hogy nemcsak az autósoknak vannak gondjaik a pótalkatrészek beszerzésével, hanem a baggerszerelőknek is. A kotrógép motorja leáll, a kabinból kiszáll a kezelője.

— Legfőbb ideje volt már. — Nem tudom, mi árulta el, kik és mik vagyunk, de így folytatta: — Maguk újságírók? No. nem eggyel találkoztam már. Tudják, én már tizenkilenc évet töltöttem kotrógépen, ebből nyolcat a Plynostavnál. Már a Barátság kőolajvezetéken is dolgoztam.

— Hogy halad a munka?

— Ez a bagger naponta háromszáz métert tesz meg, nehéz sziklás a talaj, azért megy a munka lassabban.

— Az előbb már volt szó kincsekről, de azok amolyan újkori kincsek. Valamilyen régiséget még nem talált?

— Jártak már utánam archeológusok, csakhogy velem valahogyan nincsen szerencséjük, mert eddig még semmit sem találtam.

Még néhány mondat, néhány felvétel és máris indulunk tovább. Karéi Mifka nemcsak a sofőrünk, ő kísér bennünket a munkahelyen, mutat és magyaráz. Műszaki felügyelő minőségében 45 kilométeres szakaszon vezeti a munkát. Ez a szakasz Lounytól az NDK-ba vezet.

A mi szakaszunkon vagy 150 ember dolgozik. Természetesen csoportokban. Egy-egy brigádhoz tíz-tizenkét ember tartozik. A hegesztőkből egy-egy csoportban hatan vannak, pedig nyolcnak kellene lennie. Dehát nincs elég hegesztőnk. Velük egy csoportban dolgoznak még a vezetéklerakók, a köszörűsök és természetesen egy mester. A kilencszázas vezetéken négyféle hegesztést végeznek. Erről sokat kellene beszélni, de ez már műszaki kérdés. Két-két hegesztő dolgozik egymással szemben, minden varratnál a vezetékbe ütik a saját számukat és a varrat számát, hogy a munkát pontosan ellenőrizhessük. Hiszen a munka minősége a legfontosabb.

— Beszélhetnék a mesterrel? — kérdem az egyik munkástól. Kis idő múlva egy rokonszenves, jóképű fiatalember jön felénk, nyaka körül sál. Megismétlem a kérdésemet. Arcán mosoly vonul át, valószínűleg megszokta már az ilyen félreértéseket, kísérőnk is hallgat.

— Josef Včelár, — mutatkozik be a fiatalember. — Nem kell hívniok a mestert, itt áll maguk előtt.

így tudjuk meg aztán, hogy huszonhárom éves, gépipari technikumot végzett és a vezetéképítésen már több mint egy éve dolgozik mint mester. Az ő gondja, hogy minden rendben legyen, hogy legyen elég anyagutánpótlás, hogy időben érkezzen az autóbusz, mely ebédre vagy lakóhelyükre szállítja a munkásokat, hogy ne legyen semmilyen fennakadás, fölösleges „üresjárat“. Rádió adóvevővel bármikor kapcsolatba léphet a Lounyban levő központtal.

— Nem okoz nehézséget, hogy csoportjában csupa magánál idősebb dolgozó van?

— Itt mindenki elsősorban a jó munkát nézi. Ha sikerül a csoportban mindent úgy szervezni, hogy jól és folyamatosan dolgozhassanak és megbízhatnak bennem, akkor tiszteletben tartják a tekintélyemet annak ellenére, hogy fiatalabb vagyok. A kezdet persze nem volt könnyű...

Včelák nem az egyetlen fiatal mester ezen a szakaszon és a gázvezeték építésén általában. Sok fiatal dolgozik a Plynostavnál mesteri minőségben és többségükben jól megállják a helyüket.

Gépkocsink újból elindult, ezúttal a vezeték mentén. Elhagyjuk a szigetelők csoportját, tovább műszaki ellenőrzőkkel találkozunk, kísérőnk azonban azt mondja, hogy Zámečníkékhez megyünk. Négyen vannak, az apa, az öccse, a fia, a másik fiú most jön haza a katonaságtól. Tehát igazi Zámečník-brigád. És ők a szakasz legjobb dolgozói. Hegesztők. Az apa ezt mondja:

— Már 17 éve dolgozom a Plynostavnál és bizony végigjártam a köztársaságot kétszer is. Dolgoztam az olajvezetéken is, így hát sokat átéltem. A partival igyekezünk jó munkát végezni és jó a keresetünk is. A lógósok nálunk nem bírják ki.

Az adatok köznapiasan hangzanak, de határtalan áldozatkészség rejlik mögöttük. Ezt a könyörtelen határidő is megkívánja. És jól teljesítik a tervet, mert tudják, hogy csak egy út van: e 1 ő r e !

Szöveg: VACLAV VILD (Kvéty) Képek: VLADIMIR LAMMER