A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

Saját sorsának ura Századunk elején Oswald Spengler német filozófus, A Nyugat alkonya című, nagy port felvert könyv szerző-Pjfe azt fejtegette, hogy korunkat az ember pusztulása, a kultúra halála jellemzi. Spengler elképzelése szerint a modern emberiség csak csordaösz­töntói hajtott tömeg, amely elnyomja a személyiséget, a kulturális értékek hordozóját. A XX. század elejének eseményei megrendítették a nyugati értelmiség­nek azt a részét, amely nem értette meg sem az első világháború tragikus eseményeit, sem pedig a világ, a kul­túra és az ember történelmi alakítá­sának kezdetét jelentő 1917-es Októ­beri Forradalmat. Az értelmiségnek ez a része a háborút és forradalmat egy­formán fogta fel: mint a lidérces álmot, káoszt, merényletet a kultúra ellen. Spengler jóslatai nem merültek a fele­dés homályába. A „lázadó csőcselék" megvetésében, az állítólag kenyeret és cirkuszi játékokat követelő és az iga­zi kultúrára állítólag fittyet hányó tö­meg lebecsülésében a nyugati értel­miség sok képviselője osztozik Speng­lerrel. A század elején széles körben ter­jedtek el az előbbiekkel pontosan el­lentétes nézetek is. Lev Tolsztoj, Ro­main Rolland, Makszim Gorkij és a kor más haladó egyéniségei nagy erő­feszítéseket tettek, hogy olyan, valóban népi kultúrát hozzanak létre, amely a nép világnézetét fejezi ki, és amely mind stílusa és formája, mind pedig az ábrázolt alakok plasztikussága ré­vén érthető a nép számára. Azt az irodalmat, amelyet abban az időben kifejezetten a „nép számára" alkot­tak, Tolsztoj hazugnak, értéktelennek tartotta. Személyes megfigyelései alap­ján arra a következtetésre jutott, hogy „a nép egyedül azokat a könyveket érti és élvezi, amelyeket nem a nép számára, hanem a népből írtak, vagyis a meséket, közmondásokat, dalosköny­veket, legenda-, vers- és találóskérdés­gyűjteményekét ..." Tolsztoj élesen fogalmazott megállapítása egyáltalán nem szellemi igénytelenséget, leegy­szerűsítést kívánt. Igaz, hogy abban az Időben a nép még nem értette Pus­kin verseit és Beethoven szimfóniáit, Tolsztoj azonban nem kívánta a mű­vészet szintjének lejjebb szállítását. Csak azt a vitathatatlan tényt szögezte le, hogy a kiváltságos osztályok és a művelődésből kirekesztett nép szelle­mi fejlődése ellentétes irányú volt. És ez felvetette azt a kérdést: mi­lyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a nép létrehozza saját, népi kul­túráját, azon kívül, amit már létre­hozott, hogy olyan kultúrát alkosson, amely kifejelné filozófiai, társadalmi és politikai törekvéseit? Romain Rol­land, a nagy francia író pontos vá­laszt adott erre a kérdésre. „ ... népi művészetet akarnak? Előbb a népet kell megalkotniok, olyan népet, amely eléggé mentes a gondoktól ahhoz, hogy élvezze a művészetet, népet, amelynek van szabad ideje, amelyet nem nyo­maszt szükség, erejét meghaladó mun­ka, népet, amelyet nem butít minden­féle babona, ilyen vagy olyan fanatiz­mus, népet, amely önmaga sorsának ura, népet, amely a most folyó harc győztese lesz". Az a harc, amely a XX. század ele­jén folyt, forradalom volt; központja Oroszország, mozgató ereje pedig a dolgozó tömeg. Éppen ez tette lehető­vé, hogy a munkásosztály néppé, sa­ját sorsának urává, világot alakító erővé váljon. A forradalmi átalakítá­sok során a nép, történelmi küldetését felismerve, megkezdte a kulturális érdekek felülvizsgálatát. Nem vetette el a: régi kultúrát. Megőrizte azt, és ugyankkor figyelme azok felé az írók felé 'fordult, akik műveikben a mo­dern kor sarkalatos kérdéseit vetették fel. A szocialista forradalom előtt álló feladatokból kiindulva Lenin, Clara Zetkinnel, a nemzetközi munkásmoz­galom tekintélyes képviselőjével foly­tatott beszélgetésében elutasította a A kujbisevi Művelődési Otthon népi együttesének kórusa (APN felv.) A „tömegkultúra" és a nép kultúrája „kenyeret és cirkuszi játékokat" kon­cepcióját: „ ... munkásaink és paraszt­jaink valami többet érdemeltek, mint cirkuszi játékokat. Joguk van az igazi, komoly művészetre. Ezért elsődleges feladat a széles körű népművelés és népnevelés. Ez megteremti a kulturá­lis talajt — feltételezve a kenyérkér­dés megoldását." A művészet vulgarizáló! Mindenki elismeri, hogy a könyv befolyása, jelentősége és szerepe az egész szocialista társadalom és az egyes ember kulturális életében is növek­szik. A mai polgári világban viszont valóban az figyelhető meg, hogy csök­ken a nyomtatott szó tekintélye. Mi okozza ezt? Az egyik magyarázat az, hogy a könyvkiadást üzletnek tekin­tik. Az ismert nyugatnémet Springer konszern köztudottan hatalmas hasz­not vág zsebre a sajtótermékek eladá­sából, s egyáltalán nem törekszik ar­ra, hogy fejlessze és gazdagítsa az emberben azt, ami emberi. Éppen el­lenkezőleg. Az ösztönökre, az emberi gyengékre, a „nagyközönségnek" a pi­káns históriák iránti érdeklődésére spekulál. Hírhedt „öt B"-je (Blut — vér, Busen-mell, Beast-állat, Baby-cse­csemő, Beten-imádság) olyan progra­mot jelent, amely biztosítja a „tömeg­ember" szellemi igényeinek kielégíté­sét, és a maximális profltot. Erőszak, szexualitás, szörnyállatok — ezt a te­matikát kínálja a Springer cég az „átlagembernek", aki nem képes fi­lozófiai erkölcsi, társadalmi, politikai vagy más problémákkal foglalkozni, de akinek nincs is szüksége erre, hi­szen megteszik ezt helyette mások. Mint látjuk, a kereskedelmi érdek szorosan összefonódik az emberek Ideológiai megdolgozásának feladatai­val. A „tömegembernek" nem annyira gondolkodnia kell, mint inkább ter­mékenyen dolgoznia, és pihennie, hogy erejét reprodukálja. Ez a pihenés olyan „kultúrának" a fogyasztásában merül ki, amely izgalmi állapotban tartja az embereket. A kultúrát ezzel a közönséges használati és csereérté­kek szintjére degradálják: minél gyor­sabban fogyasztják el, annál újabbak­kal pótolják őket. Ilyen körülmények között az esztétikai értékek, amelyek felett az időnek valóban nincs hatal­ma, elvesztik erkölcsi súlyukat. A „fogyasztói társadalom"-ban ez­zel eltűnik a szép kritériuma, nem tudják már megkülönböztetni a ma­gasztost az alantastól, sem a művésze­tet a művészetellenességtől. Ilyen kö­rülmények között valóban megtörtén­het, hogy az emberek elfordulnak a könyvtől, ami egyértelmű a kultúra elvetésével, mivel a könyv figyelmet, megfeszített gondolkodást igényel. Az „izgalom nyújtotta pihenés" ezzel szemben arra hivatott, hogy szétszór­ja a figyelmet, hogy „feloldja" a nyug­talan gondolatot. Talán éppen ez az oka annak, hogy McLuhan kanadai szociológus meghirdette a „Gutenberg­galaxisnak", vagyis a „nyomtatott szó kultúrájának" alkonyát. Ezt a gondo­latot fejtegeti I. Weiss is: „A többség, ha egyáltalán olvas va­lamit, csak újságot és folyóiratot vesz a kezébe. Könyvet csak az értelmiség olvas. Neki nem tetszik a tömegkul­túra, mert az vulgarizálja a modern életet." Ebből az a következtetés adó­dik, hogy az ember igazi kultúrája könyvek olvasásában nyilvánul meg. A „tömegember" legjobb esetben is csak átfutja az újságot, hogy informálódjék a folyó eseményekról, ennél' tovább nem megy a társadalmi valóság meg­ismerésében. Erre a következtetésre maguk a polgári szociológusok jutot­tak. Személyiség és „mechanikus ember" A kultúra területén az a tétel, hogy „az ember minden dolgok mértéke", döntő és mindenre kiterjedő érvényű: kifejeződik benne a kultúra célja, sze­repe, tartalma és jellege. Ez a tétel meghatározza a kultúra eszközeit, amelyek az emberre hatnak. Ebben a vonatkozásban magától értetődő a kér­dés: milyen ember kialakítására irá­nyul az úgynevezett tömegkultúra, amelyet a burzsoázia készít a tömegek részére, és milyen ember formálódik a szocialista kultúra feltételei között, amelynek maga a nép az alkotója? A polgári társadalom az emberre hi­vatkozva mindig azt akarta elérni, hogy felszítsa a tulajdon, a harácsolás, i szerzés, az élvezet ösztönét, hogy a saját „kis boldogságával", a szellemi elnyomorodás árán vett viszonylagos jólétével teljesen elégedett fogyasztót faragjon az emberből. A polgári társadalom azáltal, hogy az emberi létet a dolgok függvényévé teszi, emberteleníti a kultúrát, amely­nek mértéke most már nem az ember, hanem a dolgok mértéke, mert kizá­rólag ez utóbbiak birtoklása az, ami az embernek súlyt és jelentőséget ad. A „modern kultúra" legfontosabb gondja lassanként az lesz, hogy bősé­ges információt nyújtson a beszerez­hető dolgokról, propagálja a fogyasz­tást, gyakran értelmetlen dolgokat ta­láljon ki és halmozzon fel, adja-vegye őket, kultuszt csináljon nekik, s a mú­zeumokban pop-art néven kiállított „művészetté" változtasson mindenféle lim-lomot. Ennek az álkultúrának a reklám az egyik alapvető eszköze. Az Egyesült Államokban például évente kb. 12—15 milliárd dollárt költenek reklámcélok­ra. McLuhan a reklámot az Ipari tár­sadalom folklórjának nevezi, amelyet ugyan nem a „tömeg-ember" hoz lét­re, hanem valaki más, de a „tömeg­ember" számára. A reklám mechani­kus embert, mechanikus eszményké­pet formál. Nem véletlen, hogy McLu­han első könyvének címe: „A mecha­nikus menyasszony", vagyis az a fiatal lány, aki szabványos idomait és szab­ványmosolyát mutogatja a „tömegfo­lyóiratok" címlapján. A könyv vallo­mással kezdődik: „Századunk az első olyan század, amelyben tanult embe­rek ezrei minden idejüket annak szen­telik. hogy befolyásolják, irányítsák, kizsákmányolják, ellenőrzésük alatt tartsák a társadalmi tudatot. Nem annyira az a céljuk, hogy felvilágo­sítsák, mint inkább az, hogy nyomást gyakoroljanak rá. A reklámnak és számos szórakozási formának pedig éppen az a következménye, hogy a hosszas megszokás folytán kialakult tehetetlen állapotban tartják az em­bereket." hot 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom