A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

szárnyalóról, a titkon siratóról és a tiszta szívből kacagóról, az igazi, az édes... Édesanyáról. Ilyen volt, ilyen és ilyen lesz a leg­több anya. És ilyenre vágyik minden gyermek: a „rossz" és a „Jó" egyaránt Vágyik? Nem. Az a természetes, ha nem vá­gyik. Amije megvan az embernek, ar­ra nem vágyik, de amije nincs meg, amije hiányzik, arra igen, arra vágyik. Főleg a semmivel sem pótólható anyai szeretetre. És erre vágyott Kocsis Ist­ván négy gyermeke is. Igazi anyai szeretetet sosem kaptak. Talán még akkor sem, amikor Kocsis István feleségének emlőjére tapadt éhes szájuk. Csupán Kocsis Istvánné volt de nem édesanya. Talán fájdalomfából faragták a két mellbimbóját melynek tejsugara keserűséget és szomorúságot virágzott... komor felhőt, mely elta­karta a napsugarat... zordan süvöltő szelet, amely kiseperte apró szívükből a melegséget... s embertelen kezet amely ellökte magától a négy ártat­lant ... És most mégis anyukára talált a négy elhagyott Kíváncsiságunk vitt el látogatóba a Kocsis családhoz. Kocsis István mun­kahelyén — vasúti alkalmazott — azt a felvilágosítást kaptam, hogy nincs szolgálatban, s nyilván otthon tartóz­kodik, Muzslán. — Muzslán?... Mi úgy tudjuk, hogy Svodínban (Szőgyénen) lakik. — Igen, ott lakott de közben meg­nősült és átköltözött - világosít fel a főnöke készségesen. Az udvaron kacsa hápog, lúd gágog, tyúk káréi, mint a felleg, a góréban csöves kukorica sárgállik, a homokban meg egy kisfiú Játszik sárga autóval meg a körülötte sündörgő kiskutyá­val. Fölötte újdonsült nagymamája áll botra támaszkodva. Lábfájós, bot nél­kül egy lépést sem tud tenni. Elnéző mosollyal adja tudtomra, hogy a fiatalok a régi házhoz mentek a három gyerekkel. Ássák a kertet. — A Gyurika - bök botjával a fiú felé — valamit elkövetett, büntetésből maradt itthon... Elég rosszak a gye­rekek — mondja még — különösen a két nagyobbik... Én azért szeretem őket, a szívemhez nőttek... — Sóhajt, s elborul az arca. — Rosszcsont volt a férjem, két éve temettem el. Az el­ső vőm sem volt különb... A Pista .. egészen más, vele meg lehet lenni... A „Pista", azaz Kocsis István, az új vő. Tizenöt-húsz kilométernyi a két falu közti távolság. Elboruló arccal veszem tudomásul, aztán köddel és sárral da­colva csak odavergődöm. Három bámész gyerek fogad, meg a kertben szorgoskodó Ifjú házaspár: Kocsis István és felesége, született Varga Erzsébet. Kissé meglepődnek, de azért barátságosan és kedvesen fo­gadnak. Karácsonyest. Fenyőillat, gyertyafény, sziporkázó csillag­szóró. Csengettyűszó, békesség. Terített asztal, gyermekkacagás, boldogság. Békesség. Gyermekkacagás. Terített asztal. Gyerrpekkacagás. Boldogság... Ez év tavaszán igen érdekes, de na­gyon szomorú levél érkezett szerkesz­tőségünkbe. A levelet egy 31 éves fia­talember írta, akit négy gyermekével együtt elhagyott a felesége. „Mivel dolgozó ember vagyok, sen­kire sem bízhatom a gyerekek neve­lését, kénytelen voltam gyermekott­honba adni őket A gyerekek azonban ragaszkodnak hozzám, és én is szeret­ném, ha velem lehetnének. Ezt csak úgy tudnám elérni, illetve megoldani, ha megértő feleségre találnék, aki anyjuk helyett gondjukat viselné az elhagyott gyerekeknek. Ilyen asszony vagy lány Ismeretségét keresem..." A fiatalember — Kocsis István — hosszú levelének lényeges mozzana­tait lapunkban leközöltük; levelét így fejezte be: „Nem tudom, hogy milyen lesz még a sorsunk, de szeretném, ha jóra for­dulna, ha végleg rendeződne. Szeret­ném, ha akadna valaki, olyan megértő asszony vagy lány, aki segítene, aki az oldalunkra állna. Fiatal vagyok még, a csapások sem törtek meg, nem züllöttem el keserűségemben nem kezdtem inni, kocsmázni. Hiszek ben­ne, hogy még mindent rendbe lehet hozni, csak erős akarat kell hozzá. Es az megvan bennem." Kocsis István levelét nemcsak azért közöltük, mert az eset megrázó és ta­nulságos, hanem azért ls, mert felté­teleztük, hogy akad több olyan lány vagy asszony, aki érdeklődést tanúsít a széthullott család sorsa Iránt és ko­moly szándékkal meg szeretne ismer­kedni velük. A beérkező sok-sok meleghangú le­vél igazolta annak a helyességét, hogy olvasóink nagy tábora elé tártuk a szorult helyzetbe került fiatalember­nek és négy gyermekének a sorsát. Segítő szándékkal tettük. S hogy helyesen és emberségesen cseleked­tünk; ml sem bizonyítja jobban: a négy elhagyott gyermek anyukára ta­lált. Anyuka! Nem akarok meditálni a fogalom felett, nem akarok az érzelmekre hat­ni. Ügy vélem — felesleges. Hiszen mindannyian értjük, miről van szó: meleg szempárról, kenyeret szelő kéz­ről, betegségünk feletti virrasztóról, örömünkben osztozóről, az éhesen ls örökké jól lakottról, az aggódó, fájó szívű mosolygóról, a lemondóról, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom