A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-23 / 29. szám

és klubokból indult útjára az irodalmi színpadi mozgalom, amely továbbfejlesztése ugyancsak a legközelebbi feladatok egyike kell hogy legyen népművelési munkánkban. Népművelési munkánkban nagy jelentősége van a különféle történelmi, művészeti, egészségügyi előadásoknak. De főleg a történelmihonismereti tevékenységet kívánjuk fokozni a jövőben, és ezeh belül a következő feladatok ellátását tartjuk fontosnak: a) a járási honismereti szakbizottságok munkájának kiszélesítése, b) a széles körű honismereti-történelmi előadások kiadása, helytörténeti előadások készítése, c) kulturális-történelmi emléknaptárak összeállítása a helyi szervezetek számára, d) a Csemadok helyi szervezetein belüli krónikaírás elvi megalapozása, e) a járási honismereti szakcsoportok által végzendő visszaemlékezések lejegyzése gyakorlati módszereit bemutató segédanyagok kidolgozása a munkásmozgalom résztvevőinek visszaemlékezéseit gyűjtő közösségek számára, f) minden járásban arra törekszünk, hogy a járás haladó történelmi nevezetességeiről (személyekről, eseményekről) való megemlékezések mellett nagyobb szerep jusson a munkásmozgalom haladó hagyományainak, ezek képviselőinek a megemlékezésére, g) a központi és járási jellegű szemináriumok és aktívák rendszeresítése az előadók szakmai továbbképzése céljából. Sajátos feladataink közé tartozik a magyar dolgozók iskolán kívüli művelődésének elsősegítése mellett a különböző általános, közép- és szakiskolákon, valamint az egveteme-Nyári István, a Csemadok KB Ellenőrző Bizottságának elnöke, az SZLKP dunaszerdahelyi járási bizottságának ideológiai titkára ken és főiskolákon való továbbtanulás lehetőségeinek a propagálása és szervezése az iskolai szervekkel közösen. Természetesen itt elsősorban a magyar pedagógusok segítségét várjuk. Szükséges lenne, hogy minden magyar pedagógus bekapcsolódjon az iskolán kívüli népművelésbe és szakmai képzettségéhez mérten segítsen olyanná válnia a népművelésnek, hogy abban az értelmiség művelődése (önművelése) is kapjon helyet. A pedagógus nem feledkezhet meg hagyományos feladatkörének ellátásáról és legyen példaképe a többi értelmiségi dolgozónak az iskolánkívüli népművelésben. A politikai életszféra megteremtése mellett a kulturális élet, a közművelődés lehet az a közeg, amelyben kialakulhat a közéleti értelmiség. Korunknak és népeinknek olyan nagy szüksége van erre. Az értelmiség elsődlegesen a népművelésben igazolhatja közéletiségét. Ezt kívánjuk tőlük, erre nyújtunk lehetőséget és ehhez kérjük segítségüket. A kongresszusi határozat azt ls kimondja: a kultúrára előirányzott összegeket nem lehet kispolgári ízléstelenségre, a kultúra kommercializálására és a szocialistaellenes irányzatok támogatására fordítani. Kérdés: Hárulnak-e feladatok e lényeges megállapításból a Csemadokra, ha igen, hogyan jelentkeztek ezek a problémák a szövetség munkájában? Nyári István, a Csemadok KB Ellenőrző Bizottságának elnöke, az SZLKP dunaszerdahelyi járási bizottságának ideológiai titkára. Az elmúlt években, mivel a kulturális fronton nem értékelték reálisan a viszonyokat, és a helyzetet idealizálták, jelentős befolyásra és pozíciókra tettek szert a kispolgári nézetek, valamint a szocializmus alapelveivel összeegyeztethetetlen irányzatok és ezeknek formai megnyilvánulásai is. így többek között erős törekvések bontakoztak ki — s a gyakorlatban realizálódtak is — a kultúra, valamint a művészeti ágazatok kommercionalizálására és így ezek devalválására. Ezzel, habár néhány objektíven létező és ható tényező is jelentkezett illetve jelentkezik (szervezési, előkészítési vonatkozásban) nem érthetünk egyet, mert az a további fejlődésünk szempontjából, ahogy a múlt évek tapasztalata ezt bizonyítja, kockázatos és veszélyes. Ugyanis, nézetem szerint egyenes függvénye és kísérőjelensége azon törekvéseknek, amelyek a szocialista demokráciából ki akarják iktatni a szocializmust és leszűkíteni azt polgári demokráciára. Mivel ebben az esetben az ideológiai követelmény nincs figyelembe véve, közvetve és hosszabb távra is tagadja a szocialista társadalmi rendszer értékeit. Ezt a helyzetet használták ki 1968-ban a szocialista ellenes és a revizionista erők úgy, hogy a kultúrát és a művészeteket, is politikai és hatalmi célkitűzéseik elérésének szolgálatába állították. Tekintettel arra, hogy a kultúra, a kulturális élet folyamata nem egy, a téren és időn kívül létező izolált valami, mint negatív jelenség nem kerülte, illetve nem kerülhette ki a Csemadok működését sem. Ennek következtében éreztette a hatását, és különböző formáiban megnyilvánult. Habár ennek a folyamatnak a kiértékelése részletes elemzést igényel, amire mostani rövid beszélgetésünk nem ad lehetőséget, mégis közülük néhányat megemlíthetünk. Így 1968-ban tanúi voltunk annak a törekvésnek, amikor az internacionalizmus alapelveinek gyakorlati alkalmazása lett mérlegre téve és így kulturális életünkben is akarva vagy akaratlanul a nacionalista szemléleteknek adódott kibontakozási lehetőség. Ami a szűkebben vett kommercionalizálási folyamatot illeti, ezzel a már elmondottak alapján nem érthetünk egyet. Láthattuk, hogy számos esetben az egyes kultúrrendezvényeknél csak a pénzügyi követelmény az egyedüli kiindulási pont és egyben cél is. Ennek elérése érdekében sekélyes, a kispolgári ízlésnek hódoló, vagy a dekadens nyugati életfelfogás formáit utánzó számokat iktatnak be, főleg az esztrád-és könnyű műfajok közé. Ugyancsak ismeretes, hogy nincs mindig körültekintően és igényesen megválasztva a külföldről leszerződtetett, főleg szűkebb ismeretségi kapcsok alapján meghívott együttesek programja. Tény, hogy kulturális politikánknak törekvései közé tartozik az, hogy a szocialista kultúra új formáit teremtsük meg, amelyben harmonikusan egyesül és folytatódik az általános proletár- és a haladó nemzeti hagyomány, valamint kulturális örökség, amelyek összhangban egészülnek ki új, szocialista értékekkel. Ez a törekvés azonban megköveteli és feltételezi, hogy a kulturális forradalom mai szakaszában teljes mértékben érvényesüljön az a lenini alapelv, amely szerint a kultúra fejlődését nem lehet magéban álló folyamatnak tekinteni, hanem úgy kell tervszerűen irányítani, ahogy a párt és a dolgozó nép érdeke megkívánja. Ezzel párhuzamosan azonban feltételeket kell teremteni a kulturális élet sokoldalú fejlődéséhez. Az pedig törvényszerű, hogy az irányítás és a felvételek megteremtése egyazon feladat két, egymással szervesen öszszefüggő részét képezi. Az emberek igénylik a kultúrát és érdeklődnek a művészetek iránt. Ezért kötelességünk szólni hozzájuk, fejleszteni ízlésüket, csiszolni kritikai képességüket és bővíteni világnézeti látókörüket. Egyszóval nem szabad megelégedni azzal, ami most van, a mai színvonallal. Itt eszembe jut Kodály Zoltán tanítása, aki azt vallotta, ha a tömegeket nem neveljük nemes művészetre, holnap vagy holnapután minden alkotóművész arra ébred, hogy nincs többé hallgatósága. Ma — hiányosságaink és a buktatók mellett is — bátran mondhatjuk, hogy jelentős az az előre lépés, amelyet a tömegek műveltségének •fejlesztése érdekében szocialista társadalmi rendszerünk több mint két évtizede alatt tettünk. Ez a tény a kongresszusi tanácskozások során is bizonyítást nyert, párhuzamosan annak hangsúlyozásával, hogy osztályszempontból megosztott világunkban szükségszerűen előtérbe kerül a kultúrában és a művészet területén is az ideológia funkciója. Tudjuk, hogy ezen a területen tapintatosan kell dolgozni és intézkedni, de hozzáállásunknak mindig a szocializmus alapelvein kell állni. Ha ma már bizonyos pozitiv irányzatnak és eredménynek is vagyunk tanúi, a feladatunk nem vitás. A további fejlődés érdekében teljesíteni kell a kongresszus határozatának a kulturális frontra, és így a Csemadok tevékenységére is, vonatkozó részét. Évadzáró a MATESZ-ban Csiky Gergely: Kaviár Csiky Gergelyt, a drámaírót, műfordítót és dramaturgot nem kell különösebben bemutatnom az olvasónak. Jónéhány müvét ismerjük és azt is tudjuk róla, hogy ó volt a magyar korszerű polgári színműirodalom úttörője. Kaviár című bohózatában nem akart egetrengető dolgokat és gondolatokat világgá kiabálni, csupán könnyed, egész sor mulatságos és fonák helyzet megteremtésével próbált gondot űzőn mulattatni és szórakoztatni. A bohózat meséje: a fővárosba került vidéki patikus felesége figyelő szeme elől elkerülve egy kis „kaviárt" akar kóstolni. Mint ahogy lenni szokott, egyre nagyobb bonyodalmakba kerül ártatlanul. Sok mulatságos helyzet és viszontagság után viszakerül felesége védőszárnya alá, miközben két fiatal szerelmes egymásra talál. Feltehetjük a kérdést: mi tette indokolttá a bohózat színrevitelét — az író halálának 80. évfordulója? Talán ... Vagy inkább, ami tavaly a Szalmakalap című zenés komédiáját, mondván: „hadd fújja ki magát a társulat", iletve „kell a meleg nyárban a könnyed szórakozás és az üdítő kacagás". A kissé megnyirbált bohózathoz Innocent-Vincze Ernő írt versekét, Tardos Béla pedig zenét. Nem sokat, keveset, éppen csak annyit, hogy zenés bohózat legyen az újszülött gyermek neve. Azonkívül Konrád József rendező — kissé szintén megerőszakolva a bohózatot — bohóckodó bevezetőt írt hozzá és azzal indította a harsány hangvételű, groteszkül mozgalmas előadást. Ha jól emlékszem, egyik rendezésében ugyanezt, ugyanígy már egyszer „elkövette" , de mindegy, az ő dolga, hogy mikor, hol és mit csinál a saját ötletével. A színészek — a rendező utasításai szerint — „derekasan" megállták a helyüket, sokszor túlságosan is derekasan. Valóban érvényesült a rendező ama elképzelése, hogy a színész felülről és kívülről nézzen a saját alakítására, azt hitesse el a nézővel, hogy ő most a valóságban nem 0, de hem is a darabbeli figura, illetve mégis csak ő az, 6, maga a színész, akinek végeredményben semmi köze ahhoz a figurához, akit s amit alakit, pontosabban, illetve, azaz ... Kissé zavaros? Ügy vélem, igen. De sebaj! Elvégre itt a nyár, a meleg nyár, kell a kellemes szórakozás. az üdítő kacagás, egy kis komolytalan játékosság, kell a muzsika, a fülbemászó, a dal, a tánc és a móka... sót kellett minden ok nélkül egy csellengő, egy hallgatagon enyelgő párocska is a darabba — Kovács Júlia és Szoby Gabi —. akik hol itt, hol ott bukkantak fel, hogy mímeljék a bujaságot és a csókolózást, azt nem tudom, miért, esetleg hogy gusztust csináljanak másoknak is?! Nem szándékozom egyenként értékelni a színészek alakítását, Egyrészt azért nem, mert hosszadalmas és unalmas lenne a felsorolás, másrészt, nos, másrészt azért, mert egyszer már leírtam, hogy derekasan helytálltak. Ügy érzem azonban, hogy néhányat mégis csak ki kell emelnem az együttesből. Elsősorban Rozsár Józsefet, aki tényleg meglepett sokszínű alakításával. Rajta kívül elismeréssel kell szólni Szentpétery Ariról és Tóth László vérbő játékáról. A három vénkisasszonyt alakító Udvardi Annát, Németh Icát is Ferenczy Annit szívből sajnáltam. Rossz felfogásban, értelmezésben játszották meg figuráikat. Bohóckodásukat — bocsánat a kifejezésért — még ez a bohózat sem bírta el. Nyilván nem ők tehetnek róla. Nagyon tetszettek Platzner Tibor díszlettervei, Szekulesz Judit jelmeztervei, Felix Dömény koreográfiája, valamint Tarics János és Szabó Igor zenei közreműködése. Ez a kis együttes mindent megtett a siker érdekében: hitelesen varázsolták a színpadra a századforduló levegőjét és hangulatát. Nem rajtuk múlott, hogy ezúttal kissé keserű szájízzel távoztunk az előadásról. L. B. Köt, 11