A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-10 / 49. szám

Galilei Galileo, a természettudomány halhatatlan alakja guktól, hogy mindaz amire felépítették a iiiozoíiat és a tudományt, nem csalás-e? A Kishitűek elnémultak félelmükben, a vakmerőek az egyik jó gondolatot a másik után pattantottak Ki. az egyház legjobbjai — maguK a papák is — azon gondolkoztak, hogy hogyan lehetne az új eszméket összhangba hozni a Bibliával és Aristotelésszel, de azok, akik látták, hogy a régi és új eszmék ilyetén egyesítése lehetetlen, a legszigorúbb tilalmat követelték az uj eszmék és apostolaik ellen. Nem lehet tagadni, hogy ezek voltak a legkonzekvensebbek. Ez alatt a forrongás alatt tette meg Galilei nagy felfedezését. 1610. január 7-én éjszaka egy órakor állította fel legújaob, javított távcsövét és a Jupiter bolygó felé irányítottá. Ekkor a Jupitertől keletre két kis csillagot, nyugatra pedig egy csillagot fedezett fel. Mikor másnap éjszaka újra szemügyre vette a Jupitert, látta, hogy mind a három csillag a Jupitertől nyugatra van. Üjabb megfigyelések újabb helyzeteket mutattak be neki. Az égboltozat tehát nem változhatatlan, a csillagok helyet cserélnek, és ha ez a három csillag a Jupiter körül kering, miért ne keringhetne a Föld a Nap körül? Hiszen éppen ezt mondta volt Kopernikus is! Ekkor Galilei megírta a művét: „Sidereus nuntius" * — A csillagok hírnöke — címmel és mondhatni, ez volt a legforradalmibb mű, amit ember valaha napvilágra hozott. Ebben nemcsak a megfigyeléseit közölte, hanem tanúságot tett Kopernikus tanai mellett és tökéletesen szakított Arisztotelész és Ptolamaeus világszemléletével. Írásait a toscanai nagyhercegnek ajánlotta és ez azzal válaszolt, hogy meghívta Galileit, telepedjék le Firenzében. Galilei legnagyobb szerencsétlenségére elfogadta ezt a meghívást, és otthagyta a szabad szellemű toleráns veneziai Páduát, hogy Firenzébe költözzék, ahol a jezsuitáknak nagy volt a hatalmuk és a befolyásuk. „A csillagok hírnöke" óriási feltűnést keltett és rengeteg vitára adott alkalmat. Galilei a legnagyobb hévvel vetette magát a vitába, válaszolt ellenfeleinek, felkereste őket, megtámadta és megsemmisítette az érveiket. Tapasztalataiban, észben és megfigyeléseinek eredményeiben nagy fölényben volt felettük. Elvetett mindent, ami spekulatív úton látott napvilágot és csak a tapasztalat eredményeit hitte el. Hogy illusztráljuk, miképpen folyt ellene a harc, idézzük Firenze elismert csillagászának, Sizzinek legerősebb ellenérvét: „Aminthogy az embernek hét nyílás van a fején: két szem, két fül, két orrlyuk, és egy száj és aminthogy hét fém van és a hétnek hét napja, ugyanúgy csak hét bolygó is lehet." A tekintélyes tudósok közül többen egyszerűen megtagadták. hogy az ő távcsövén át nézzék az eget. de Cos'mo herceg, aki belenézett a távcsőbe, kijelentette, hogy meggyőzték és 1000 dukátot ajándékozott Galileinek. A jezsuiták látták, hogy hová vezetnek ezek az új eszmék, és panaszt emeltek a Szentszéknél. Galileit meghívták Rómába. Barátai ellenezték az utazását, de ő elment és felállította távcsövét a Quirinál kertjében. Megértette, hogy Rómában kell kivívnia a harcot, bármi legyen is az eredménye. Igazságait nyilvánosságra akarta hozni, és sokáig úgy is látszott, hogy győzni fog. Róma két táborra szakadt, üz egyik ellene, a másik mellette. Az első volt a számosabb, de nem lehet vitatni, hogy Galilei hívei közt Róma legintelligensebb és felvilágosultabb emberei voltak, köztük többen az egyház előkelőbb személyei közül. Galileinek megengedték, hogy békében utazzék vissza Firenzébe. Mikor aztán megtudta, hogy Rómában megtiltották Kopernikus műveinek olvasását, visszasietett a pápa városába, hogy elérje a tilalom felfüggesztését. Ez 1615-ben volt, és Galilei halálmegvető bátorságát csak akkor tudjuk megérteni, ha figyelembe vesszük, hogy mindössze 15 évvel előbb égették el Róma utcáján Giordano Brúnót, mert terjesztette Kopernikus tanait, és mert a világegyetem végtelenségéről beszélt. Galilei nem tudta elérni a tilalom felfüggesztését, ellenben figyelmeztették, hogy maradjon nvugton. Szót is fogadott, amíg 1630-ban ki nem adta új írását, a világrendszerről. Ez egészen más formában készült, mint „A csillagok hírnöke", mert leírta három embernek: Salviatinak, Sagredonak és Simpliciónak a beszélgetését. A két első Galilei és Kopernikus eszméi mellett szállt síkra, míg Simplicio, az együgyűnek és korlátoltnak megrajzolt ember a régi világnézet, Aristotelész és Ptolamaeus tanai mellett kardoskodott. Megengedték ugyan, hogy a könyvét kinyomassa, de az inkvizíció mégis elhatározta, hogy közbelép. Most már ott foghatták meg, ahol akarták. A tudományos térről átcsalták a vallási térre, és most el lehetett ejteni. VIII. Orbán pápa legszívesebben megvédte volna Galileit, de mikor azt mondták neki. hogy Galilei az együgyű Simplicióban őt rajzolta meg, megparancsolta, hogy Galilei jöjjön Rómába kihallgatásra. Galilei 1633. február 14-én érkezett Rómába. Hatvankilenc éves volt akkor és eléggé ismeretes az a pör, mely most kezdődött ellene. Ez a világtörténelem egyik legnagyobb tragédiája. Megengedték neki, hogy egy darabig a toscanai követnél lakjék, aztán az inkvizívió börtönébe vetették, ahol 22 napig ült. Mikor nem akarta beismerni, hogy tévedett, a kínzókamrába vitték és megmutatták neki a kínzóeszközöket, valamint a használati módjukat. Az egvkori leírás azt mondja, hogv erre jámbor katolikushoz méltó-' an és helvesen válaszolt. Vagvis ez azt jelenti, hogy visszavonta tanait. 1633. június 22-én a vezeklők köpenyébe öltöztették és a Santa Maria Spora Minerva kolostorba vitték, ahol térden kellett megesküdnie, hogy visszavonja minden tanát, hogy megváltoztatja a véleményét és hogy őszintén bocsánatot kér az Egyháztól és Istentől. Azt mondják, hogy mikor felkelt, állítólag toppantott és ezt mondta: „Mégis mozog a föld". Mások szerint azonban Galilei teljesen megtört és nem volt ereje már a további ellenállásra. Az inkvizíció életfogytiglan tartó börtönre ítélte. A pápa azonban enyhítette büntetését s megengedte, hogy hátralevő életét a saját birtokán, a toscanai Arcetriben tölthesse. Itt fogadta barátait, itt dolgozott, de amit írt, azt Itáliában már nem volt szabad kinyomtatni. Ezek a művei azonban külföldön mégis sajtó alá kerültek. Életének utolsó éveiben magvakult és apáca-lánya Marie Celeste ápolta. Hetvennyolc éves korában halt meg 1642-ben. Utolsó leveleiben is eszméinek helyességéért küzd. Halála utm az emberek neki adtak igazat. „Mégis mozog..." A csillagok hírnöke igazat mondott... S. L. /eg^nóás * ••• ••• párbaj dk Tiszti párbajok - a XIX. század végén A szabadságharc leverése után nagynagy csönd ttlte meg az országot. Az ötvenes évek vége (elé azonban, amikor az osztrák katonatisztek hetvenkedése már-már kibírhatatlanná vált, újra csattogni kezdtek a kardok. Ezek a tiszti párbajok abban különböztek a XIX. század elején és közepén végbement párbajoktól, hogy a küzdelem színhelyén csak az egyik (él jelent meg uniiormisban, a másik (él civil ruhában járt. Ezek a „civilruhások" azonban (eltűnően jól kezelték a kardot, s ha a helyzet úgy kívánta, a pisztollyal is remekül bántak. Nincs ebben semmi különös, ha eláruljuk, hogy a civil gúnyákban — olyan volt 48-as honvédtisztek rejtőztek, akiknek még mindig tartaniok kellett a győztesek bosszújától. A múlt század hatvanas éveiben — irja a korabeli tudósító — a (üredi Anna-bálra összegyűlt a környék színevirága: lányok, asszonyok, nemes uraságok. A mulatságra azonban betolakodtak a Füreden állomásozó császári vértesezred tisztjei is. Hanem hát hiába volt a hívatlan vendégek minden igyekezete, a magyar lányok és asszonyok között egy sem akadt, aki táncolt volna velük. A magyar nőknek ez a néma, haza(ias tüntetése azután annyira kihozta sodrából a vértesek egyik kapitányát — bizonyos Emil Ashbachot —, hogy meg(eledkezve tiszti és (értiúi mivoltáról — megütött egy magyar lányt. Bernáth Gyula, 48-as huszárezredes, aki — civilben — ugyancsak vendége volt az Anna-báli mulatságnak, azonnyomban íegyveres elégtételt kért a magáról megteiedkezett osztrák tiszttől. A másnapi kardpárbajban azután olyan alaposan összevagdosta Ashbach kapitányt, hogy tiszttársai pokrócban vitték a szállására. Lapozgatva a régi könyvekben, soksok hasonló történetre bukkanunk. Elek Gusztáv, volt 48-as huszárkapitány például — aki a szabadságharc elbukása után nyírvidéki kis birtokára vonult vissza — egyszer éppen a vendéglőben tartózkodott, amikor meghallotta, hogy az ott mulatozó osztrák tisztek egy csoportja — Kossuthkutyáknak nevezi a magyarokat. Elek Gusztáv azonnal az osztrákok asztalához lépett és ezt kiáltotta: — Aki gyalázni meri a magyarokat, az nemcsak hitvány, hanem gyáva is! A (iatal tisztek erre mind (elugráltak, sőt egy részük még kardot is rántott, hogy levágja a vakmerőt. A jelenlevő legmagasabb rangú osztrák tiszt — egy ezredes — azonban csendet parancsolt. — Önnek á szavaiért elégtételt kell adnia! — szólt Elekhez, mire az Így válaszolt: — Kész örömest! Párbajra hívom az egész tisztikart! — Szabad a nevét? — kérdezte az ezredes. — Ügy van! A nevét! A nevét! — kiabálták a hadnagyocskák, teli torokból, de egykettőre elnémultak, amikor megtudták, hogy az ország legfélelmetesebb pisztolylővőjével állnak szemben. A tisztek bátorsága — írja a történet krónikása — egyszeriben lelohadt és beérték azzal, hogy majd sorsot húznak: ki vívjon meg Elek Gusztávval. S azzal az egész tisztikar hősiesen meghátrált. A vége az lett, hogy a beijedt tisztecskék — az ezred vívómesterét állították Elekkel szembe. A párbaj mindössze egy percig tartott: Elek lőtt és a vívómester összeesett. A szívén ment át a golyó. A XIX. század vége (elé egyre szaporodtak a párbajok a magyar és az osztrák tisztek kőzött. A krónikások (öljegyezték például, hogy 1876. (ebruár 13-án, a rákospalotai erdőben — amely kedvenc helye volt a párbajozóknak —, egyetlen nap alatt nyolc katonatiszti párbaj esett meg — ugyanannak az orvosnak a segédlete mellett. A hetvenes évek végén, amikor az összekoccanások szinte napirenden voltak, egy Szemző nevű volt honvédtiszt, aki országosan elismert vivó volt, összekülönbözött egy Katzenmayer nevű osztrák főhadnaggyal. A dologból párbaj lett és Szemző - mindjárt az első összecsapásnál — hatalmas vágást ejtett ellenfelén. Ezzel a párbaj — az előzetes megállapodások értelmében — befejezettnek volt tekinthető. Szemző annak is vette és kardját a falhoz támasztva, nekilátott, hogy felvegye az ingét, amikor ellenfele hirtelen rátámadt, és a védtelen embert irtózatosan összevagdosta. Az orvtámadás aljasságát az is tetőzte, hogy a segédek nem léptek közbe, s így Szemző súlyosan megsérült. Ellenfele — a „hős" Katzenmayer főhadnagy úr — később osztrák szolgálatból porosz szolgálatba lépett s a königrátzi-csatában — volt bajtársai golyójától esett el... A XIX. század végén, amikor a közős hadseregben már újra ott találjuk a magyarokat, annyira elszaporodtak a tiszti párbajok, hogy a sajtó ls felemelte tiltakozó szavát. — Eredménytelenül! Egy bizonyos Ofenheim Adolf lovag „Das Wesen des Duells" című párbajtörténeti munkájában oldalakon keresztül sorolja a külföldi és a hazai párbajok leírását. A külföldi példákat Franciaország akkori hadügyminisztere nyitja meg, aki \ eres kardpárbajt vívott Franciaország akkori miniszterelnökével. A hazai katonatiszti párbajok egyik legbolondabbika — minden bizonnyal az 1897-ben, Debrecenben lezajlott párbaj volt: a császári és királyi 39. gyalogezred két hadnagya a gyakorlótéren zördült össze valamin, s mert nem bírták magukat türtőztetni, hát ott helyben — a legénység szemeláttára! — kaszabolták össze egymást, méghozzá olyan alaposan, hogy mindkettőt kórházba kellett vinni. Ez a XIX. század-végi tiszti párbajmánia természetesen az irodalmárokat is foglalkoztatta. Sorra jelentek meg az olyan szépirodalmi „beszélyek", amelyekben egy pisztolygolyó vagy egy gyorsabban suhanó kard oldotta meg a dolgokat. Még dráma is született, melyhez az alapötletet a tiszti párbajok adták. 1868-ban mutatta be a Budai Népszínház. Az Írója egy Jámbor Pál nevű papköltő volt, aki Hiador név alatt írta műveit. A „Párbaj" című három felvonásos „társalgási színmű" — röviden — arról szól, hogy egy gazdag lány nem hajlandó hozzámenni régi szerelméhez, mert az — tiszt létére — visszautasított egy párbajkihivást. A tiszti párbajok számának növekedésével — természetesen — növekszik a párbajok ellenzőinek a száma is. Sportnyelven szólva: az első két menet fölényesen a párbaj híveivé. 1880-ban jelent meg az első osztrák—magyar párbajkódex, amely — francia és német közvetítéssel — foglalja szigorú szabályokba a párbaj szokásait. A könyv szerzője — természetesen — egy katonatiszt, a címe pedig: Die Regeln das Duells. Jellemző, hogy még az első párbajkódex megjelenésének az évében látnak napvilágot a következő árulkodó sorok a Pesti Naplóban: „Ha így megy tovább, akkor a véres kardpárbajoknak állandó rovatot nyithatunk." Hazánkban a párbaj ellenzői — legalábbis a XIX. század végén — semmi sikert nem értek el. Nem úgy Angliában, ahol a tiszti párbajok ellen — párbajellenes szövetség alakult, amelyhez 17 tengernagy, 60 tábornok, 700 lord és parlamenti tag csatlakozott. Igen sikeres munkát végeztek: a szövetség megalakulása óta — vagyis a XIX. század végétől — nem volt párbaj Angliában. (Kővetkező számunkban: Fenegyerekek)