A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-03 / 48. szám

a 100 éves énekkar A Fáklya énekkar Szalay Pál, az énekkar vezetője A zene — s elsősorban a karéneklés — kedvelő­inek, ápolóinak széles tábora bizonyára nagy őröm­mel vette a hírt, hogy 1972-ben megrendezésre ke­rül a magyar felnőtt énekkaraink országos feszti­válja. örvendetes ez annál ls inkább, mert működő énekkaraink fórumot kapnak, találkozhatnak egy­mással, felmérhető lesz e mozgalom jelenlegi szín­vonala s nem utolsósorban várhatóan serkentőn hat majd a hazai magyar zenei kultúra továbbfejleszté­sére, újabb kórusok megalakítására. A jövő évi országos fesztivál egyik résztvevő-je­löltje a Csemadok levicei (lévai) helyi szervezeté­nek FÁKLYA énekkara, mely e hó 4-én jelentős ünnepi esemény házigazdája lesz. Száz évvel ezelőtt 1871-ben alakult meg Levlcén (Léván) az első Városi Dalárda, mely az első kar­nagy Pazár Károly tanítóképezdel tanár, Richter Ferenc s főleg 1918 után Heckmann István vezeté­sével Szlovákia szerte ismert volt. Részt vett a Csehszlovákiai Magyar Dalosszövetség országos versenyein s rangját mi sem b'zonyítja jobban, mint hogy 1931-ben fenállásának 00 éves jubileuma al­kalmából rendezett ünnepségen a dalosszövetség or­szágos versenyének ötszáz énekese vett részt a lé­vai várudvarban megrendezett díszhangversenyen. A régi énekkar trófeáit kegyelettel órzi a Barsi Múzeum, hagyományainak ápolására pedig a város­ban működő diákénekkarokkal együtt vállalkozott a Csemadok FÁKLYA énekkara, Nevét tulajdonképpen csak most kapta, működé­sének kezdete azonban 1933-ig nyúlik vissza, ami­kor is megalakult a Csemadok helyi szervezete mel­lett az énekkar, mely Mátéffy Miklós és Halász Ti­bor vezetésével tevékenykedett. Sikerekben gazdag működése után négy évvel ezelőtt feloszlott s csak ez év februárjában alakult újjá Szalay Pál karnagy vezetésével. A régi énekkari tagok örömmel és lel­kesen támogatták új vezetőjüket s aránylag rövid időn belül sikerült úgy felkészülniük, hogy a nyár folyamán már nyilvánosság elé is léphettek a Cse­madok Ip. Sokolec-i (lpolyszakállasi) és Zeliezovcei (zselízi) rendezvényein. Jelenleg minden igyekezetükkel a város százéves énekkari mozgalma jubileumának méltó megünnep­lésére készülnek, mely alkalomból a Csemadok he­lyi szervezete VOX HUMANA 71 címen ünnepi estet rendez a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Köz­ponti Énekkarának, a lévai járás tanítói DOMOVI­NA énekkarának és a helybeli Pedagógiai Iskola magyar illetve szlovák női kórusának részvételével. SÁNDOR KAROLY Hotel Regio és Krisztina Minden új létesítménynek megvan a maga különleges varázsa. Nem, nsm sorolom fel, mi mindent nyithatnak meg, hová viheti az embereket a kí­váncsiságuk, hosszú lenne a sor, s ta­lán nem ls tarthat számot érdeklődés­re. Regiáról, az új szállóról és Kriszti­náról, az énekesnőről azonban mégis :sak írok néhány sort, talán nem lesz érdektelen. Mert milyen az ember? Végzi a hiva. ;alos dolgát, ráesteledik, valahol nyu­jovóra kell hajtani a fejét, hogy k<­pihenhesse magát, Ahol megszáll, •endszerint étterem ls akad, követke­lésképp: pótolhatja a megfeszített munkában elvesztett energiáját. To­/ább bonyolítva a gondolatot — s izem előtt tartva az egészségügyi sza­aályokat —, nem jó telt gyomorral -ögtön ágyba esni. Csak álmatlanul lorgolódna az ember vagy rémséges üstóriákról álmodna, ami inkább fá­•aszt, mint pihentet. Mit csináljon, sétáljon? Esetleg Fel­:éve, ha jó az idő. De az idő nem szép, izemerkél az eső, fúj a szél, s k'nek ran kedve pofoztatni magát az eső­iseppekkel? irlsztina a férje vezette zenekar előtt Egyébként is már vacsora közben hallja az ember, hogy valahonnan a mélyből, kellemes zene szűrődik fel, szinte felnyúl érte és csalogatja lefe­lé, (Nem a pokolba.) Nehéz ellenállni a csábításnak, hi­szen a jó zene is frissít — állítólag így aztán gyorsan határoz: irány a bár! Zsongás. Megszűrt fények, Ez a han­gulat rögtön megfogja az embert, rá­adásul üres asztal is akad, a pincér szolgálatkész: konyakot és kávét hoz. Közben felharsan a zene, táncolók le­pik el a parkettet. Csapong a Jókedv, fiatal és idősebb együtt oldódik fel a zenekar által diktált ritmusban. Jól is­mert, megszokott kép, felesleges bő­vebben ecsetelni. Amlco — olvasom a zenekar nevét a díszes tábláról. Taglairól nyomban megállapítom, hogy képzett zenészek, jól játszanak. Különös ízek vegyülnek a játékukba, foghatatlan varázsa és hangulata van minden számuknak. S akkor lép a dobogóra Krisztina. Meghökkentő a megjelenése: üdeség, megkapó báj lengi körül, s ragyog a megszűrt fényben, mint egy távoli csillag. Az egyszerűség és a szerény­ség ötvöződik benne szerencsésen. Olyan, mint egy szépen megmunkált szobor amely életre kel. S a hangja! Benne csobog a hegyi patakok tisz­tasága, virgonc futása, benne izzik az ölelkező szerelmesek forrósága, vágya, egyszerre simogat és korbácsol, kacag és sír, felröppen és aláhull... Hallani és hallgatni kell! — Lengyelek - mondják körülöt­tünk. Közben éjfél utánba hajlik az idő, tetézik a hangulat. Két szám közt asztalunkhoz jön Krisztina, Szerény mosollyal tiltako­zik: nem, köszöni, nem kér konyakot! — Sok a hódolóm — mondja. — Szívesen veszem az udvarlását, de fi­gyelmeztetem, hogy férjem a zenekar vezetője! Cinkosán, megértőn összenevetünk. — Szóval... férjes asszony — mon­dom kissé lehangolódva. — Úgyannyira, hogv hatéves kislá­nyom is van már: Beáta. A világ leg­aranyosabb teremtése — mondja lelke­sen, ragyogó szemmel. (Melyik anvá­nak nem az övé a legaranyosabb!?) — Sajnos ritkán láthatom. A nagy­mama neveli. Mit lehet tenni? — Nehéz az énekes élete? — for­dítom komolyra a szót. — Igen is, nem is... Naponta két­három órát gyakorlok, de megéri. Szeretem a foglalkozásomat, kiélem magam benne... Négy hónanra szer­ződtünk ide, utána Jugoszláviába me­gyünk. — Nyilván jól keresnek? — Elégedettek vagyunk... — Mit csinálnak a pénzzel? — Élünk belőle,.. Nem nagylábon, de azért nem panaszkodunk. És hát takarékoskodunk. Kocsira, — Milyenre? — Fiatra... Lengvel Fiatra! — te­szi hozzá és nagyot kacag. — Egyelő­re ez a célunk és a vágyunk. — Példaképel vannak-e? — Természetesen: Tom Jones és Pi­larová... — Hirtelen hangot vált, fürkészve néz rám, — Tényleg ír ró­lunk? — Tényleg — bólogatok. — Milyen újságba? — Egy magyar képes lapban.,, — Magyarban? — nyitja rém nagy kék szemét. — Szeretem a magyaro­kat — mondja őszintén, kedvesen. — Régen tart a magyar-lengyel barátság, s remélem sokáig is fog tartani... Tudja mit? A kedvenc számomat most csak magának fogom énekelni, egyedül csak magának, jó? Bólintottam, és ezúton mondok ér­te köszönetet! Mindez pedig Bojnicén (Bajmócon) történt az úr ezerkilencszázhetven­egyes esztendejének egyik borongós, esős, őszi napján, illetve kedves, han­gulatos éjszakáján.,. LOVICSEK BÉLA P. HaSko felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom