A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-26 / 47. szám

ismerte már a lángész fülbaját, és most már nem takargathatta a valót: Beethoven meg fog süketülni. A süketség életfogytiglani börtönt jelent Ludwígnak. Közel járt az őrülethez. Rádöbbent, hogy nem láncolhatja Teréz életét egy szerencsétlen süket muzsikus életéhez. 8. Július 8-ra volt kitűzve az eljegyzés. Június végén elutazott Korompára. Mindennap meg akarta mondani a kegyetlen valót, de nem volt hozzá bátorsága. Teréz észrevette, hogy Ludwig beizéd közben tekintetével a lány szájára tapad. Onnan olvasta le, hogy nit mond a lány. És a nemeslelkű Teréz igyekezett nindent úgy mondani, hogy a szerenisétlen férfi hibátlanul olvashasson. Beethoven kimondhatatlanul szenvedett. Szerelmében lángolt, szenvedéiében nyomorultul kínlódott. Július i-én éjszaka megszökött. Három nappal a kitűzött eljegyzés »lőtt. 9. A sötét égen haragos fellegek jyülekeztek. Ült a kétfogatú kocsiban, iajszolta a kocsist, hajtson, amilyen [yorsan csak tud. Mire a hintó elért l Nagyszombat felé kanyargó útra, 'ad zivatar tört ki. Az északi szél féelmetesen sikoltozott, az ég harsogott, s mennydörgött, villámok cikáztak, v lovak ijedt nyerítéssel száguldottak íagvszombat felé. Teréz talán mosolygott álmában. Ludwig a mennydörgést is alig hatotta. Akkor azon a vad zivataros éjzakán születtek meg a lelkében a IX. zimfónia első akkordjai. De ő már nem hallotta. Süketen, hallgatagon írta legnayobb műveit. Szólott a természet hangján, a maarak dalán, zenélt az öröm, a bánat, szerelem és a vihar hangján. Egyik életrajzírója írta róla: szeény, beteg, fáradt oroszlán. Ezért a történetért, ezért a legendárt kerestem fel Korompát, Dolná rupát, a sebzett Brunswik kastélyt, 5 a Nagyszombat felé vezető utat. 10. Süketsége három évtizeden át eserítette meg életét. 1827. március 3-án halt meg, egy viharos, fagyos éjílen. Süketen, magányosan, nyomorultul. Teréz ötven évvel élte túl Ludwig alálát. De férfit nem csókolt soha. z egykori tanítvány hű maradt mesiréhez, szerelmeséhez. Mi lehet a legenda vége? Most már együtt muzsikólnak valaol a felhők között... GAL ZOLTÄN eethoven emlékműve Tiszti párbajok -a XIX. század elején Jellemző és uralkodó vonósa a XIX. századi világnak, hogy az első hazai párbajtörténeti szakkönyvet - német nyelven irta meg egy külföldön élő hazánkfia, Das Buch berühmter Duelle (Híres párbajok könyve) címen. A szerző — bizonyos dr. Kohut Adolf —a kultúrtörténészek régi szokása szerint — Adám atyánknál kezdi, pontosabban: Ádám utódainál, Káin és Ábelnél, vagyis annál a szívszorító pillanatnál, amikor a föld is beleremegett a „gyilkos testvér botja zuhanásába". A németül író magyar szerző hosszan időzik a katonatiszti párbajoknál. A magyar ezredeknél volt egy „speciális" hazai szokás: minden új tisztnek vagy az egész tisztikarral, vagy legalább azokkal, akiknek elébe került, meg kellett vívnia. Ennek a „divatnak" az alapján kapott még főhadnagy korában — amikor a Nádorhuszárokat helyezték át — nem kevesebb, mint nyolc kihívást — Görgey Artúr. Amikor azonban mind a nyolc kihivást elfogadta, mind a nyolc tiszt meghátrált, és így a „monstre-párbaj" elmaradt. Görgey nevéhez még egy nevezetes „párbajtörténet" fűződik, amely ugyan — a szó valódi értelmében — nem volt igazi párbaj, a végrehajtásához azonban több bátorság kellett, mint — mondjuk — egy kardpárbajhoz. A történet a Memoiren eines Honvédofficieres című könyvben jelent meg, Lipcsében. A címe: Görgey fővezér és Zichy Pál gróf. S igy hangzik: Görgey Artúr még őrnagya és parancsnoka volt a dunántúli népfelkelőknek, amikor a Csepel-szigeten — 1848. szeptember 30-án — elfogatta és felakasztatta Zichy ödön grófot, aki kinyomatta és közhírré tétette Jellasics horvát bán hírhedt, magyarellenes kiáltványát. Röviddel Zichy ödön gróf kivégzése után, Zichy Pál, a bitón halt főúr mostohatestvére, katona szolgálatra jelentkezett. Nagy intelligenciájával, megbízhatóságával és hősies magatartásával csakhamar magára vonta a fővezér figyelmét. A fiatal Zichy a nádasdi csatában ott volt a fővezér oldala mellett. És ő volt, aki a csata legszörnyűbb ágyútüzében azt javasolta Görgeynek, hogy menjenek a tűzvonalba, ahol a fővezér jelenléte csak bátorítólag hatna a küzdő csapatokra. Görgey rögtön észrevette, hogy a fiatal tiszt bosszúra gondol Zichy ödön gróf haláláért, és a tűzvonalban hősi párbajt akar vele vívni. — Igaza van — jegyezte meg. — Menjünk! — És mind a ketten belovagoltak az ágyúk állásóba. Egy hídon foglaltak állást. Mikor, a honvédtüzérség észrevette a fővezért, minden erejét megfeszítette, hogy a császári tüzérség rettenetes ágyútüzét ellensúlyozza. De osztrák részről is megismerték Görgeyt, s azon túl minden ágyú tüze arra a hídra volt irányozva. A kartácsok, mint a záporeső, hullottak a hídra, s egymás után robbantak fel a fővezér közvetlen közelében. Görgey folytonosan messzelátóval figyelte az ellenséget. Már az életüket veszélyeztette a gyilkos ágyúzás, amikor odalovagolt Görgeyhez a magyar tüzérség parancsnoka. — Fővezér urat alázattal kérem, méltóztassék visszavonulni, mert a híd alá van aknázva, és minden pillanatban a levegőbe röpülhet! — Köszönöm a figyelmeztetést — szólt Görgey —, de én még nem látom olyan veszedelmesnek a helyzetet. És talán még továbbra is a tűzvonalban marad, ha a következő pillanatban melléje nem ugrat Zichy Pál gróf: — Fővezér úr, az ön életére a hazának még szüksége van, méltóztassék hátrább vonulni! — Ha ön is úgy véli - jegyezte meg Görgey —, hát vonuljunk vissza! Visszakanyarodva azonban a bevezetőben emiitett magyar „specialitáshoz", amely szerint az új tisztnek vagy az ezred összes tisztjével, vagy legalább azokkal kellett megverekednie, akiknek elébe került, idézzük fel Forró Elek székelyhuszár főhadnagy kettős pár, baját. Még a XIX. század elején történt, hogy Forró Elek az úgynevezett magyar gárdából, amely Bécsben szolgált, áthelyeztette magát szűkebb pátriájába, Székelyföldre, a hires székelyhuszár ezredhez. Megérkezvén az ezred székhelyére, lakás után nézett, majd bemutatta magát az ezredesének, akitől megtudta, hogy melyik századba lett beosztva — azzal nyugodtan hazament, hogy lakásót kényelmesen berendezhesse. Csinos fegyvergyűjteményét tró••• ••• ^cfíöas * parbajók feaszerűen felaggatta a falra, és rendes szokása szerint, nyugodtan olvasgatott. Könyvszeretete folytán nyerte el később a „filozófiískapitány" elnevezést; könyv nélkül ugyanis nem lehetett őt látni üres óráiban. Emellett azonban — különösen Bécsben, még gárdista korában — soha el nem mulasztotta volna a vívó- és lovaglógyakorlatokat. Másnap reggel, még ágyban fekve olvasgatott, amikor két fiatal tiszt állított be hozzá. Bemutatkoztak mint ugyanannak az ezrednek és ugyanannak a századnak a tisztjei, amelyhez Forró is került, méghozzá — felettesükként. Éppen ezért — Jelentették ki a korai látogatók — ők sértve érzik magukat, és azt kérdik Forrótól, hogy hajlandó-e nekik elégtételt adni vagy sem? Forró — megértvén a dolgot — kidugta lábát a paplan alól. belebújt a papucsába, s azzal úgy, ahogy volt — fehér alsóneműben —, felnyúlt az ágy fölé és leemelt az állványról egy jó pengéjű kardot. — Tessék kérem — fordult ekkor a hozzá közelebb álló tiszthez —, én kész vagyok. A fiatal hadnagy elkezd szabadkozni, hogy így, minden szabályszerű formaságok nélkül, talán mégsem járja, de Forró igen röviden véget vetett a vitának: — Az urak sem tartottak meg semmiféle formaságot, no meg aztán az ilyesmi — bajtársak között — felesleges is. Éppen ezért: védje magát, mert levágom. A megtámadott erre kardot húzott, míg a másik sóbálványként állva, némán szemlélője volt a jelenetnek. Az első tiszt csakhamar kapott emlékül Forrótól egy hatalmas vágást a bal arcára. — Azt hiszem - szólt Forró kedélyesen —, mi már készen vagyunk. Tessék, hadnagy úr! — fordult ezzel a másodikhoz. A második párbaj sem tartott sokáig: a hadnagy a jobb arcán kapta elődje sebének pontos mását. Ekkor aztán Forró eldobta a kardját, és csengetett a legényének: — Jancsi, te — szólt a belépóhöz —, hozzál friss vizet a mosdótálba, de gyorsan! Aztán add be a reggelit! Forró — miután egy viseltebb ingét kettéhasította és abból tépést meg kötést csinált — nagy szakértelemmel kimosta ellenfelei sebeit és — a lehető legszeretetreméltóbb módon — bekötözte a tisztek fejét. Az ifjú hadnagyok, akik — mi tagadás! — elég murisán néztek ki fehér turbánjaikban, gyorsan kászálódni kezdtek. — De hát maradjatok még, bajtársak — szólt Forró őszinte jóindulattal —, osszátok meg velem szerény reggelimet. Sok nem lesz, de azért csak harapunk valamit. Jancsi, adj a tiszt uraknak tányért meg kést — villát! A tiszt urak azonban köszönték a szíves vendéglátást, mondván, hogy ók már reggeliztek. Forró végtelenül sajnálta a dolgot, és azt mondta búcsuzóul, a maga végtelenül szívélyes modorában: — Igen örvendek, bajtársak, hogy szerencsém volt benneteket megösmerni. Mondjátok meg, kérlek, a többi bajtársnak, hogy ha valamelyikük, akár sértve érzi magát az áthelyezésem miatt, akár pedig azért, hogy egy kis egészséges testmozgást akar végezni, én mindig kész vagyok rá. Mindig és minden időben, de különösen így reggeli előtt egészséges dolog ez. Az embernek farkasetvágya lesz utána. Isten veletek, pajtások! Talán felesleges mondanunk, hogy a többi tiszt nem érezte magát sértve Forró áthelyezése miatt. A történet hőse — Forró Elek — egyébként a legkiválóbb tisztek egyike volt, aki a magyar szabadságharc alatt hadszervező tehetségének is fényes bizonyságát adta. Jó magyarságáért és kiváló tehetségéért — hét hosszú évet ült várfogságban, a forradalom leverése után. (Következő számunkban: Tiszti párbajok — a XIX. század közepén.)