A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-05 / 44. szám

Egész nap nem mozdultak ki a la­kásból, udvarból. Gréti takarított, fő­zött, égett keze alatt a munka. Köz­ben énekelt. Saját maga is csodálko­zott a határtalan jókedvén. Laci meg­öntözte a virágokat, rendbe tette a szőlőlugast, be-bekiáltott Grétinek, ké­szül-e a jó ebéd. Jól érezte magát. Könnyűnek, gondtalannak. Különös, hogy nem gondolt semmire: sem a múltra, sem a jövőre. Minden úgy volt jó, ahogy éppen volt. Az ízletes és kiadós ebéd után sört ittak, elbeszélgettek. Komolytalan dol­gokról. Maguk sem tudták miért. Ta­lán azért, hogy nem akartak elkomo­rodni. Vidámak akartak lenni min­denképpen. A múltban való turkálás­sal csak felesleges fájdalmat okoztak volna egymásnak, a jövőről meg fél­tek őszintén vallani. Egyébként is elég­gé kilátástalan és bizonytalan volt mindkettőjük számára. Másnap — azaz vasárnap — nya­kukba vették a várost. Céltalanul ba­rangoltak zegzugos és romos utcáin. Kisétáltak a kálváriára, leültek a kis kápolna lépcsőjére és hallgatagon néz­ték a völgyben elterülő várost. A hirtelen jött zápor elől befutottak egy vendéglőbe, szilvapálinkát ittak meg sört. Este moziba mentek, mozi után pedig hazasétáltak és lefeküdtek. Laci hétfőn korán hajnalban felkelt, felöltözött, készült hazafelé. Bár csen­desen mozgott, Gréti felébredt. Mikor Laci föléje hajolt, a lány nyitott sze­mébe esett a pillantása. — Elmész? — kérdezte Gréti szo­morkásán. — El... muszáj — mondta Laci. — Máskor is eljössz? — ült fel a lány. — Azt hiszem, hpgy igen. — Ebből nem sokat tudok. — Eljövök. — Nagyon bizonytalanul hangzik. — Most miért hitetlenkedsz? ... Ha­raggal akarsz elválni? — kérdezte La­ci. — Isten ments!... Csak szeretném, ha mielőbb újra eljönnél. Mi köze en­nek a haraghoz? — Eljövök, biztosan eljövök, talán nem is soká — mondta Laci határo­zottan. — Most már elégedett vagy? — Én már csak akkor leszek elége­dett, ha újra itt látlak. Nem értheted te ezt, Laci, nem foghatod fel az én helyzetemet. Hidd el, nagyon egyedül élek! — Tudom, elhiszem. — Akkor meg miért kételkedsz a szavaimban? — Nem kételkedem. — Biztos? — Egészen biztos ... Nemsokára új­ra eljövök. Szervusz! — Várlak... Síkságon, kisebb-nagyobb dombok közt, erdő, szőlő mellett kanyargott az út hazafelé. A felkelő nap vörös fé­nyében fürdött a táj, lombok közt haj­nalt köszöntőn ébredeztek a madarak, a dűlőúton nyúl baktatott, harmat áz­tatta a bundáját. Kocsis Laci jókedvűen nyomta a pe-, dált, fütyörészett, bár jól tudta, hogy mi várja otthon: nyilván elindul a po­kol, lesz mit hallgatnia. Nem törődött vele, semmivel sem törődött. Elvégre felnőtt ember, azt csinál, amit akar. Neki aztán ne parancsolgasson senki! Parancsolgattak eleget. Senkinek ssm akar a kiszolgáltatottja lenni, bezárt kalitkában ülni. Otthon nagyon összeveszett a szü­leivel, illetve ő nem is beszélt, csak hallgatott. Anyja, apja meg mondta a magáét dühödt korholással: nem sül le a bőr a képéről, csak szégyenkez­nek miatta a faluban, inkább veszett volna oda a fronton, elsiratták volna és kész, de így örökké azon kell ret­tegniök, hová töri el újra a nyavalya, meddig marad oda, semmi hasznát nem veszik, pedig most már hozzálát­hatna a munkához, van elég a ház körül meg a határban ... Se vége, se hossza a szemrehányásnak, szitkozó­dásnak. Csendes, fojtogató haragban múltak a napok, hetek. Közben a gabona be­ért a határban, aratni kellett. — Kaszálni akarsz vagy markot szedni? — kérdezte Kocsis István a búzatábla szélén a fiától. Aki ismerte, jól tudja rója, hogy tulajdonképpen azzal nagyon j megalázza magát, ha ki­adja kezéből a kaszanyelet. Sehogy sem fért össze a természetével, akkor azonban — a fia kedvéért — még ak­kora áldozatra is képes volt. — Kaszáljon csak — mondta Laci egykedvűen. — Majd én szedem a markot, jobban hajlik az én derekam, mint a magáé. — Ne sajnálj te engem! — mondta Kocsis István és nagyot káromkodott. Megértette a fia szavából, a felkínált lehetőség visszautasításából, hogy bé­külési és közeledési szándéka kútba esett, s hogy most is a fia kerekedett felül. Azt pedig nehezen viselte el, de mi mást tehetett volna? összeszorított foggal, komor harag­gal és megbántottan vágta, vágta a búzát fáradhatatlanul, mint a gép. Más marokszedő messze lemaradt volna mögötte, de Laci szorosan a nyomá­ban volt, s nemcsak felszedte a mar­kot', hanem azonnal kévébe is kötötte. Ne mondja az apja, hogy csak ácso­rog és henyél mögötte. Nem is mond­ta, ellenkezőleg: titkon elismerte, hogy erős, munkabíró a fia, nem kell őt félteni, ha arra kerül a sor, megél a jég hátán is, ha akar. Feltéve, ha akar, mert azon áll vagy bukik minden. A nagy nyári munka sem tudta megbékíteni a családot. Veszekedni ugyan nem veszekedtek, de mindhár­man érezték, hogy valami elromlott, illetve valamit elrontottak, amit — tudj isten miért — talán soha többé nem lehet kijavítani. Befejezték az aratást, hordást és a cséplést. A jó termés alapja lehetett volna az örömüknek, de ők nem örül­tek, a nyomott hangulat nem és nem akart köztük felengedni. Laci sok-sok átvirasztott éjszaka után véglegesen döntött: elhagyja a szülői házat és Grétihez megy. Egyik napon összepakolta a holmiját és a kis csomagot rákötözte a kerékpár cso­magtartójára. Margit döbbenettel a szemében, foj­tott haraggal és keserűséggel nézte vé­gig fia készülődését. Szörnyű rossz érzések feszengtek benne. Szerette és féltette az egyetlen fiát, s nem akarta elveszíteni. Most pedig minden jel ar­ra mutatott, hogy feltartóztathatatlanul elveszti. Talán örökre. Amilyen konok és makacs, soha nem jön vissza, ha egyszer elmegy. — Se szó, se beszéd, csak elmész? — Uram-isten, ha én ezt tudom, megfojtom még szopós korában, meg én! Ekkora gyalázatot hozni ránk! Kocsis István a küszöbön ült, ciga­retta füstölgött az ujja között. Eltor­zult arccal, összeszűkült szemmel fi­gyelte a fiát, s ahogy múltak a per­cek, úgy dűlt benne össze fokozatosan egy világ, egy régi, szépen felépített világ, amit a fia köré álmodott. — Elmész? — szólalt meg végül. — El. Láthatja. — Hová? — Az csak rám tartozik. — De én tudni akarom! — Elmegyek és kész. — Szóval mi le vagyunk sajnálva, semmi közünk hozzá!? — Azt nem mondtam. — Hát akkor mi az atyaúristent mondtál!? — Rémítő harag feszüli Kocsis Istvánban, a világot szerette volna kifordítani a sarkából. — Hü­lyének nézel minket? — ordította. — Nem nézek én senkit sem hülyé­nek — mondta Laci csendesen. — El­megyek. Engem abban nem akadá­lyozhat meg senki. Sem maga, sem az isten, az sem! — Jól meggondoltad a dolgot, fiam? — kérdezte István később. Kissé le­csillapodott már. Kiérezte a fia meg­másíthatatlan szándékát. Nem is na­gyon ellenkezett már. — Meg. — Rendben van, menj!... Nem ve­tek én semmit a szemedre, te tudod, hogy mit csinálsz. Csak annyit mon­dok neked utoljára, hogy az én udva­romba többé nem teszed be a lábad! — Nem teszem... — mondta Laci, majd kézbe fogta a kerékpárját és indult kifele az udvarból. Keménynek, határozottnak látszott, bensőjében azonban keserű fájdalom hasogatott, a fogfájáshoz hasonló: éles, nyilalló. Visszaút már nem volt. — Isten áldja magukat! Margit jajveszékelt, Kocsis István meg felállva káromkodott. A tornácon magasodott, mint egy erdőszéli, ma­gányos fa, csonkán, melynek lemet­szették a legszebb fiatal hajtását... (Folytatjuk) Dohány Tibor Gitárral Gitárral utazom alszom eszem ébredezem Egyszer úgyis összetöröm Mi lesz velem ha megrágnak a ritmusok Lecsendesülve Ó, évek, évek suhantok csendesen De mi itt maradunk A fénytükrös élet finom tenyerében Betakarjuk a csillagokat, rátámaszkodunk egy vándor felhőre s keringeni fogunk keringeni megperzselt, kialudt testtel. 14 Mihai Beniuc Állok és nézek Állok és nézek, Ismerem a helyet, és a házat, a lépcsőt és az ajtót, ahol felbukkanó alakod díszbe öltözteti a sivár utcát. Ám nagyra nőtt köztünk a távolság, mint földkéreg hatalmas görbületei, ha nem győzöd le hamar, elveszítlek, nem láthatlak többé. Vágyaim bénán vergődnek, mint a redőnyök a szélben, nyirkos-hideg öszi időben. Emlékeim mint fázós macskák kuporognak a szív tüzénél. Be jó volt fűtőzni oldaladon egykor! Szemöldököd sötét ívein sétálnak titkos gondolataim, zafírszínü tavak fölött, amelyek tükrén lelked úszik ... Sohasem lehetett tolvaj olyan boldog, amilyen én voltam, mikor csókjaid raboltam. s most keresztre szögeznek a kínok, elemészt a végtelen sóvárgás. Kis katicabogár mászik az ujjamon, azt a piros gyöngyöt juttatja estembe, mely kivált húsod koráll-szigetéből egy távoli, fekete erdőben. Ford- Veres Jánoi

Next

/
Oldalképek
Tartalom