A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-29 / 43. szám

Gréti régen elszokott már attól, hogy képmutató módon megjátssza magát. Valósággal gyűlölte azokat az embereket, akik erőszakolt mosollyal szépeket mondanak. Közömbös hangon beszélt Lacihoz. — Jól emlékszem rá. Azt mondtad nekem akkor, hogy én is olyan vagyok, mint egy szép mezei pillangó, aki örökké a láng fölött röpköd, s addig-addig röpködök, hogy egyszer a lángok közé pottyanok és elégek... Látod, nem lett igazad. — Csak nem azt akarod mondani, hogy az én mesémnek köszönheted? — Nem... Túl romantikus lenne, s talán hazugság is — mondta a lány. Laci felé fordult, fejét a karjára tette. — Megcsókolni sem akarsz? Már virradt, mikor Laci felébredt. Gréti mélyen aludt mellette. A beszűrődő hajnali fénynek még nem volt árnyéka. Komoran, mozdulatlanul álltak helyükön a bútorok. Nem is valóságos bútoroknak látszottak, inkább sejtelmes, óriási bogaraknak. Laci azt várta, hogy valamelyik megmozduljon és elinduljon feléje. Egyébként az ébredés pillanatában valószínűtlennek találta azt a helyzetet, amibe belecseppent. Csak a mesékben szokott megtörténni, hogy két ember annyi év után hasonló körülmények között újra összetalálkozik. Pedig semmi kétség, valóság, megtörtént. A lány Itt szuszog mellette, érzi testének a melegét, hajának a kissé izzadtság szaggal vegyült illatát, most már világosan és tisztán emlékszik az esti beszélgetésre, mindenre. Azon töprengett és méltatlankodott, hogy miért jött el a lányhoz. Ennek aztán semmi értelme, az égkerek világon semmi. Inkább hazament volna. Mióta hazajött a fogságból, ez az első eset, hogy elhált. Anyja biztosan egész éjjel ült az ágyban és sírt, apja meg rá-rámordult, ne nyafogjon örökké, majd hazajön, nem a világ végére ment, s magában káromkodott: fene a nyavalyás kölykére, hazamászhatott volna! Tényleg semmi köze ehhez a lányhoz, legfeljebb annyi, hogy valamikor eléggé furcsa körülmények között összeismerkedtek és most újra vele hált. Nem az első eset, nyilván nem is az utolsó. — Fent vagy már? — mozdult meg a lány. Álmosan hunyorgott bele a félhomályba. A kis szobában most már világosan kirajzolódtak a bútorok formái, a fali képek alakjai. — Régen fent vagy már? ... Miért nem keltettél fel? — Mélyen aludtál. Sajnáltalak ... — Tényleg? Kedves vagy. Csak az a baj, hogy nem hiszem. — Pedig elhiheted. Hány órára mész munkába? — Hatra, de nem fontos, akár itthon is maradhatok, feltéve persze, ha te is maradsz még. Okvetlenül haza kell menned? Erre mit feleljen? Adja a nagyot, hogy neki aztán nem parancsol senki? Oda megy, ahová akar, azt csinál, ami éppenséggel jólesik neki? — Nem, nem fontos ... Mióta hazajöttem a fogságból csak lődörgök, meg a lábam lógatom. Vendégségben vagyok. Unom, rettenetesen unom, elhiheted — mondta Laci, és ebben valóban nem hazudott. Cigaretta után nyúlt, Gréti meg a gyufa után kapott, mindenáron ő akarta meggyújtani a cigarettát. — Maradsz? — kérdezte reménykedőn. — Tudom is én — húzta be Laci a nyakát. Tény, hogy igen jól érezte magát, ahogy így gondtalanul heverészett. A nehéz terhétől szabadult ember felszabadult öröme ömlött szét benne. Akkor keringtek a szíve körül hasonló érzések, amikor fogságból jövet hazai tájakon robogott vele a vonat. — Maradjak? — Maradj! Meglátod, olyan ebédet főzök, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána! — mondta a lány lelkendezve, majd elkomolyodva így folytatta. — Mondd, miért örülök én neked ennyire?! — Nem tudom. — Te semmi örömöt nem érzel? — Dehogynem. — Néha tényleg eszedbe jutottam odakinn? — Hát persze, hiszen mondtam már... Nagyot hallgattak. Ki-ki a maga gondolataival játszadozott a nagy csendben. — Gizit nagyon szeretted? — kérdezte Gréti váratlanul. — Hagyjuk ezt most! — De én kíváncsi vagyok. — Akkor úgy éreztem, hogy nagyon. — És most? — Nehéz erre válaszolni... Nem tudom ... Az akkori körülmények, viszonyok ... nem tudom ... más volt akkor a világ, egészen más ... Gazdag, szép volt a lány, lehet, hogy a szerelmet egy kicsit eltorzította a számítás, mert az is belejátszott, talán az nagyította fel — mondta Laci őszintén. ö maga is érezte, hogy most közelítette meg leginkább az igazságot. Homályosan mindig érezte, hogy vonzódását a gazdag lányhoz nagyban táplálta apja földéhsége is, meg jó adag hiúság is fészkelt benne. Mindent egybevetve azért az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy szerette Szarka Gizit. A kérdés csupán az, hogy meddig tartott volna a szerelmük, ha netán összeházasodnak. — Elmúlt, vége, kár ezen rágódni... Neked hogy ízlik a munka? — kérdezte Laci, hogy másra terelje a szót. — Nehezen szoktam meg — mondta a lány egyszerű őszinteséggel —, de muszáj volt megszoknom. — Ki kényszerített rá? — Senki... én, saját magamat... Mindenképpen szakítani akartam a régi... hiszen tudod?... Nem, nem a Szentlélek szállt meg, nem is a szép és a tiszta élet utáni vágy erőszakoskodott bennem. „Szép és tiszta élet!?" — biggyesztett gúnyosan. — Nem hiszek én abban, olyan nincs, ezt én mondom neked, Halász Gréta! Egyszerűen nincs!... Megcsömörlöttem, ennyi az egész... — Kemény haraggal nézte a mennyezetet. — Ha elgondolom ... nem voltam én olyan utolsó lány, tudod, ki volt, mi volt az én apám ? ... Történelemtanár! Jól hallod ... elismert jó tanár, tisztelte az egész város, én is nagyon tiszteltem, felnéztem rá .,, Egyszer aztán felrobbant a bomba. Negyedikes gimisfc voltam, beleestem a tornatanárba, övi lettem, kitudódott, kicsaptak a suli ból... Abban a rém erkölcsös világ ban apám nem tudta elviselni és meg bocsátani a botlásomat, kidobott, el kergetett a házától... Egyszer, éve! múltán felkeresett, eljött utánam, öre és összetört volt. Hívott haza. Kis hí ján a nyakába borultam, ahelyet azonban a szemébe röhögtem és a arcába köptem. Azóta sem láttam, ta Ián már nem is él, anyámról sem tu dok semmit... Látod, most szappan gyári munkásnő vagyok, na és! Dol gozom, élek, és ami a lényeg, függet len vagyok! — De hogyan tovább? — Mit tudom én, nem is érdekes! -mondta a lány fölényesen, de Lac tudta, hogy valójában mást érez. j szavakban keserűség és fájdalom la pult. — Férjhez kell menned! — Ne bolondozz, Lacikám! — mond ta a lány gúnyos tiltakozással. -Elhallgatott múlttal, hazugsággal Ugyan!... Képzeld csak el: megye az utcán a férjembe karolva és össze találkozom egy régi „ügyfelemmel' aki a szemembe vigyorog és megkér dezi: „Melyik utcában székelsz, kiscsi bém, mikor kereshetlek fel?" ... Nerr Lacikám, ekkora kockázatot nem vál lalhatok, inkább egyedül élek... -Hideg, szenvtelen volt a hangja. -Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ner vágyok társra. Sokat gondolkodtam é ezen. Sőt még azt is merem állítan hogy nagyon jó élettárs tudnék lenn Jó és hűséges, de hiába, nem meg: Kihez kössem az életem? Ki az, hol < olyan ember a földön, aki megérteni aki bízna bennem, akinek egyáltalá kellenék a múltammal? Kocsis Laci erre nem tudott mit fe lelni. Titkon szégyellte magát, hisze neki is van „múltja", s egyszer nel is meg kell nősülnie. Az ő helyzet azonban merőben más. Miért más Miért kiváltságos a férfiember? Pv jogosítja fel arra, hogy megkövetel, jövendőbelije tiszta múltját? — Nehéz kérdések ezek, Lacikám -sóhajtott a lány. — Tegyük fel, hog mi ketten összeházasodunk. Hülyesé hogy ezt mondom, de tegyük fel!. kölcsönösen ismerjük egymást, éppe azért tudunk is hinni és bízni egymái ban. Egy ideig zavartalanul élűn gyerekeket nevelünk, talán egy kies boldogok is vagyunk. Aztán egyszi csak történik valami: valaki felbul kan és közbelép. Feltúrja, bemocsko ja az életünk. A közösség, a csúf makulátlan, jótett lélekből álló közöi ség csámcsogva felfalja a boldogsi gunkat, nyugalmunkat, és kiközös magából. Ez a helyzet. Nincs igazsí a földön, nem ls lesz soha! -Folytatjuk-Sok ember téblából a megállónál. De már jón, döcög a villamos, megáll s szállnak fel az utasok. A türelmetlenebbek előre tolakodnak, s aki nem bírja szusszal, bizony hátra marad. Egy öregember meg egy öregasszony kapaszkodik fel utoljára. Lihegnek, fújtatnak, amíg felérnek. A vezető már idegeskedik, s majdhogy a lábukra csapja az ajtót. Olyan hirtelen indít, hogy a két öreg csak egymásba kapaszkodva tud megállni a lábán. Az idős házaspár imbolyogva döcög hátra, kutatva, nincs-e valahol ülőhely. Bár minden hely foglalt, mégsem kell állniuk, mert egy fiatal lány meg egy bőrkabátos fiatalember udvariasan átadja a helyét. Az öregek szabódnak kissé, hogy hát ők akár állhatnak is, azonban látszik rajtuk, mégis őrülnek a biztonságos ülőhelynek. Csendben ülnek néhány percig, majd ahogy kissé megürül a villamos, halkan beszélgetni kezdenek. Közvetlenül mellettük állok, s Így a suttogó szavakat is megértem. — Ezek rendesek voltak — mondja a férfi —, átadták a helyüket. — Igen — feleli az asszony. — Átadták, mert a következőnél leszállnak. — Az Igaz, de azért mégis átadták. — Ha nem kellett volna leszállniuk, eszükbe se: jutott volna. — Hátha. — Én már nem hiszek bennük. Sokszor megjárta velük... A múltkor, bevásárlásról jövet, teli táskáv kellett végigállnom az utat. A kutya sem vakkantó rám. Lökdöstek, taposták a lábam, hogy majdne ősszecsuklottam, helyet azonban senki sem adott. Ped sok fiatal ült a közelemben. Szívtelenek! — Az igaz. Nagyon sokszor udvariatlanok, sót szí' telenek — felelt bólogatva az öregember. — Ha idős embert látnak álldogálni, elfordulnak, k felé bámulnak az ablakon, vagy beletemetkeznek i újságba. — Bezzeg a mi időnkben... de más is volt akki a regula... Minket még úgy tanítottak, tiszteld az ör geket. Ma ki tanítja őket ilyesmire? Ügy látom, hoi senki. — Pedig ezek a fiatalok nagyra vannak a tudom nyukkal. De a helyüket átadni, arra nincs eszük. — Nem baj — sóhajt az ember —, jön még kutyá dér. Lesznek még ők is öregek. / — Lesznek bizony, és úgy bánnak majd velük is feleli az asszony. — Akkor majd eszükbe jut, hoi milyenek voltak.,. A