A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-16 / 28. szám

A nyitott ajtón egy fecske villant be a konyhába hangos csicsergéssel. Néhány pillanatig a mennyezet alatt pillangózott, aztán kivillant. A kis közjáték után István tovább szőtte a gondolatait: aránylag fiatal még, eltemette magát, élve temette el ma­gát. Pillanatra sem vette le szemét az asszonyról, aki egy ideig állta a te­kintetét. Végül zavart, kínos pirosság öntötte el az arcát. Lehajtotta a fejét és alig rebbenő szemmel, mereven nézte maga elótt a földes talajt: mit akarhat tóle István, soha nem nézett még rá ilyen furcsán, kutatón, vajon mit akarhat tőle? — Zárd be az ajtót, Rozi!... Vet­közzz le és feküdj az ágyba! — mond­ta István. Talajra ejtette a körmére égett cigarettavéget, súlyos bakancsá­val eltaposta, s tovább nézte az asz­szonyt. Rozi meglepődve kapta fel a fejét. Egy ideig zavart ijedtséggel bámult Istvánra. Igaz lehet ez?, gondolta ma­gában, s valami arra ösztönözte, hogy mozduljon meg és teljesítse a paran­csot, különben soha vissza nem térőn elszalad a pillanat, a lehetőség. Hi­szen nem idegen a gondolat és az ér­zés, talán már évek óta bujkál benne tudatosan vagy tudat alattin, mint a búvópatak. Megmozdult hát, hogy megtegye azt a néhány méternyi tá­volságot az ajtóig. Ki tudja, milyen úton indul el, s hová jut el rajta? Bezárta az ajtót és szégyenkezés nél­kül vetkezett le egyszál ingre, ami fehér és tiszta volt. Istvánt meglepte az asszony formás teste, mellének ke­ménynek tűnő halmai, elővillanó fe­hér combja. Ki hitte volna, hogy mit takar a lompos, fekete ruha. István gyakran eljárt az asszonyhoz. Rozi boldog volt a maga módján és különös változáson ment át: kivirult, mint a hervadó virág, ha vízhez és napfényhez jut. Sutba vágta a fekete ruháját, egyre többet adott a külsejé­re, s a szomszédok legnagyobb csodál­kozására gyakran énekelgetett az ud­varon tevés-vevés közben. Margit az ágyat nyomta: állandó láz kínozta és fojtogató köhögés rázta vézna testét. — Kórházba kellene vinni — mond­ta István Rozinak —, de hová vi­gyem, mikor minden kórház teli van katonával? — Pedig baj lesz itthon... nagy baj... jön ősz, eső, köd, Kálmánt is kínozta az meg nagyon... — mondta Rozi és főztjével, kedvességé­vel meg a gondosságával próbálta enyhíteni Margit sanyarú helyzetét. Kocsis Péterné is gyakran meglá­togatta Margitot. Mint egy fekete varjú ült az ágya mellett, horgas uj­jait a szoknyája ráncán pihentetve. Margit félt tőle, félt a csúnya fekete szemétől, a hangjától, a szavától, pe­dig Kocsisné nem mondott rosszat az ágya mellett, ellenkezőleg: bátorítot­ta, biztatta. Istvánnak azonban mást mondott. — Elviszi a tél, meglátod. — Dehogy viszi, erős az akarata, élni akar, várja a fiát, addig nem hal meg. — Nem győzi kivárni, István, nem... A rengeteg vérveszteséget nyögi, szegény, te juttattad ide, ahol van. Bitang voltál életedben mindig, nem kímélted, nem vigyáztál rá, hát most Itt van, idejutott, szegény — mondta Kocsis Péterné kemény kor­holéssal. — Várj csak várj, megver az isten! — Az is az én bajom lesz, nem a magáé. — Tudom ... könnyen beszélsz, de ha bajba jutsz, megjuhászodsz. Akkor jó vagyok, segítsen mama, segítsen, ha istent ismer... — Kocsisné csen­desebbre fogta a hangját. — Te, István, nem szűrted össze a levet Ro­zival? — Hová gondol, mama? — Oda, hogy összeszűrted, jó sze­mem van nekem, látok, amit látok. Fene a kutya természetedre, vigyázz, hallod, vigázz, meg ne tudja Margit, mert ha megtudja, a telet se éri meg!... Dohányod van? — Nem sok. — Estefele gyere el, majd adok — mondta Kocsisné és elment. Egy idő óta bot mellett jár. Nem olyan feszes mér a dereka, mint valamikor volt, de azért még jól bírja magát. Ismét hárman jöttek haza a fog­ságból, de Kocsis Laciról egyikük sem hallott. Szobi Imre is vesztére jött ha­za. A felesége jól tartotta mákosré­tessel, harmadnapjára el is temette. Kocsis Laciék az első héten a föld­szinten befejezték a javításokat, má­sodlkon az első emeleten, harmadik héten kerültek a második emeletre. A kőművesek mérsékelt tempóban dolgoztak, jól beosztották az erejüket. Laci tétlenül lógatta a lábát a folyo­són. Unatkozott és a nyálát nyelte. Ugyanis elfogyott a dohánya és ve­szettül kívánta a füstöt. Társattói nem mert kérni, hiába is kért volna, a do­hánynak nagy foga volt. Cigarettáról álmodozott éppen, mi­kor a szomszéd lakás tulajdonosa jött haza a munkából. Rugalmas járású asszony volt. Magas, szőke, fiatal, nem több huszonnyolc évesnél, foglalkozá­sa óvónó, amint Laci később megtud­ta. A fiatalasszony meghökkent, mikor megpillantotta Lacit. Különös döbbe­net ült az arcára. Végig-végigmérte a fiút, előbb elölről aztán hátulról. Laci csodálkozott: mit akarhat tőle ez az idegen nőszemély? Űgy mustrál­gatja, mint árumintavásáron a por­tékát szokták. Kérdőn nézett az asz­szonyra. Az asszony nem szólt. Kinyitotta a lakás ajtaját és beintette Lacit. Elő­vett egy fényképet és a fiú kezébe nyomta. — Nézd meg jól! — mondta. Laci hosszan nézte a kissé megko­pott fényképet. Mintha a saját kép­mását látta volna. Megszólalásig ha­sonlítottak egymásra, a szemük állá­sa, szájuk vonala, a homlok dűlés. Még a kis gödröcske sem hiányzott az álla közepéről. — Ki ez? — kérdezte Laci. — A férjem volt... — Elhagyott? — El... örökre — magyarázta az asszony. — Leningrád körzetében esett el még ezerkilencszáznegyvenhá­romban — mondta egykedvűen. Nem sírt, nem jajongott, még szomorúság sem borongott a szemében. Talán már beletörődött a változhatatlanba. Az el­múlt két év elkoptatta a fájdalmát. Laci egyetérzön bólogatott. — Sokan odavesztek. — Sokan ... — Gyerek van? — Nincs. — Nem ls volt? — Nem. — Űj férj sincs? — Nincs, nem is lesz egyhamar — mondta az asszony. — Te ml vagy civilben? — Tanító — hazudta Laci szemreb­benés nélkül. — Az én férjem vegyész volt, ér­ted? Vegyész... Jó ember volt és na­gyon okos ... Sokkal okosabb, mint én. Cigarettázol? — Csak szeretnék — mondta Laci nevetve. — Nem kapunk csak öt gram­mot naponta, már elfogyott, nincs, nem füstölhetek, érted? — Igen — bólogatott az asszony. — Nekem sincs, majd holnap hozok, egész csomagot, jó?... Éhezel? Szere­ted az olajos halat? — Kivéve a lóhúst, mindent szere­tek, érted te szőke cica? — Mi az, hogy cica? — Macska, brnyaú, érted? — Neve­tett Laci, vele együtt az asszony is, aztán két nyamvadt halat tett Laci elé egy karéj kenyérrel. Biztatás nél­kül ls hozzáfogott és egy pillanat alatt bekebelezte. — Köszönöm! — Holnap többet kapsz — mondta az asszony. — Mikor jöttök hozzám? Dolgozni ? — Két nap múlva. Másnap három vaskosabb halat ka­pott a fiú meg egy csomag dohányt, kétszázgrammosat. Jobban örült a do­hánynak, mint a halnak, s örömében homlokon csókolta az asszonyt. — Huncut vagy... mi a neved? — Laci... Hát téged hogy hívnak? — Cica — mondta az asszony és felkacagott, majd hirtelen elkomolyo­dott. — Tamara vagyok, tetszik a ne­vem? — Tetszik, szép név — mondta La­ci. Vastag cigarettát csavart és nagy élvezettel fújta a füstöt. - Isteni! — Mi az, hogy isteni? — Az égben lakozik, nem ismerhe­ted... Isten, bog, érted? — Hagytál-e otthon asszonyt, Laco? —Folytatjuk— Nevető világ Szemrehányás — Amióta összeházasodtunk nem vagy olyan fi­gyelmes, mint ezelőtt. — Miért, te láttál olyan embert, aki továbbra is fut a villamos után, ha egyszer már utolérte? Pilóta A portugál sorozó-bizottság megkérdezte a reg­rutát, hogy milyen fegyvernemnél szeretne szol­gálni. — A lökhajtásos repülőknélI — Es miért éppen ott? — Mert visszavonulás esetén ezer kilométeres se­bességgel lehet megfutamodni. Érthető — Aki nem tudja magát érthetően kifejezni, az hülye. Megértette? — Nem, igazgató elvtárs ... Pénztáros — Mondd, ki az a férfi, aki folyton a semmibe néz? — Az üzemünk pénztárosa. Nem tudta — Kislány, ezer módja van annak, hogyan sze­rezhet magának udvarlót, de csak egy közülük a becsületes. — Melyik az? — Rögtön tudtam, hogy azt nem ismeri... Elővigyázatos — Mancika, nézzen a szemembe. — Semmi pénzérti — Ne legyen kegyetlen. — Nem vagyok kegyetlen, de ha az ember már kétszer megesett, elővigyázatosabb. Baleset — Hogy lehet, hogy a feleségeddel láttalak? Hi­szen azt mondták, hogy elütötte az autóbusz? — Ügy igaz! A buszt még most is reperálják... Operáció előtt — Doktor úr, néha akkora fájdalmaim vannak, hogy legszívesebben végeznék magammal. — Azt csak bízza szépen rám. Skót Megkérdi a skót a taxist, hogy mennyiért vinné el a családját az állomásra. — Magát és a feleségét 10 shillingért, a gyereke­ket ingyen. — Gyerekeim szálljatok be. En az anyátokkal villamoson megyek. Kérőben A fiatalember kérőbe ment a jövendőbelijéhez. — És szereti a gyerekeket? — kérdik a szülök. — De még mennyire? — Az nagyszerű! A mi Mancikánknak ugyanis már három gyereke van ... Egyetlen gyöngéje Amikor a felesége in flagranti kapta, a férj igy mentegetőzött, — Nem iszom, nem dohányzom. Ez az egyetlen gyöngém. Barátnők — Férjhez szándékszol menni, vagy szabad ma­radsz? — Ez is kérdés? Férjhez megyek és szabad ma­radok! Forditotta: sz. j.

Next

/
Oldalképek
Tartalom